1. Rész - Back to school

Szeptember 3. hetében jártunk. A suli már rég elkezdődött, a diákok túl voltak az első dolgozatokon, de a tanév nekem csak akkor indult el. Hétvégén érkeztem vissza Barcelonából, ahol 2 hetet töltöttem egy edzőtáborban. Apa egyik ismerőse szervezte, így sikeresen részt vehettem a rendezvényen. Megismerkedtem egy teljesen más futball világgal, és tudtam, hogy ezt sikerül majd a csapatom javára fordítanom. Bár a foci eredetileg angol játék, a spanyolok is tudtak pár új dolgot mutatni nekem. A tapasztalat sosem árt, elégedetten tértem haza. A tábor egyetlen szépséghibája a 30 fok feletti hőség volt. Hiányzott London jól megszokott párás, és hűvös levegője. Nem szoktam hozzá a tomboló meleghez, ezért koncentrálnom és pihennem is nehezebb volt a szokottnál, de úgy éreztem, kihoztam magamból a maximumot. Emellett a spanyolokat roppant udvariasnak ismertem meg. A szórakoztató társaság ellenére jó volt hazatérni végre, de az iskola cseppet sem hiányzott.
Leparkoltam az Audimmal a suli udvara előtt. Végignéztem az épület felé igyekvő diákok sokaságán, és már abban a pillanatban elegem lett az egészből. Iskolatáskák, jegyzetelésre váró füzetek, és fáradt, kétségbeesett arcok mindenütt. Sohasem jeleskedtem a tanulásban. Mióta az eszemet tudtam, a sportra alapoztam a jövőmet. Annyit mindig elértem, hogy a kettes meglegyen, de nem szoktam megerőltetni magamat. Vigasztalt, hogy már csak egy évet kell végigszenvednem.
 - Üdv a pokolban - törte meg a kocsira ereszkedett csendet húgom, Amber.
 - Ez a 3. évem.. - húztam el a számat. - Nem kell bemutatnod.
Kinyitottam az ajtót, majd kiszálltam. Sóhajtva a hátamra vettem táskámat, és elindultam az épület felé.
 - Nagyon szar ez a hely... - nézett körbe testvérem, aki még csak 9.-es volt.
 - Vigyázz a szádra taknyos  - figyelmeztettem. - Különben is, ha jól tudom semmi bajod nincs vele ha James Wickelson mellett ülsz kémiaórán.
 - Pszt! Ne olyan hangosan!
Kacagva Amberre néztem. Vagy 10 centivel magasabb voltam nála. A testalkata inkább volt vékony és törékeny, míg nekem izmos a sport miatt. Suliidőben nem tűntünk annyira különbözőnek, hisz mint minden angol iskolában, nálunk is kötelező volt az egyenruha. Fekete szoknya, fehér inggel, és az intézmény logójával ellátott nyakkendővel. Emellett egy bordó, nem túl puha anyagú, de télen praktikusan vastag pulcsi, és egy otromba, sötét cipő tartozott a viseletünkhöz. Világosan értettem a logikát, hogy miért van szükség erre, de utáltam! A ruha nem csak kényelmetlen, de a személyiségünk egy részét is elvette tőlünk, amíg az épületen belül tartózkodtunk. Az én stílusom sokkal inkább volt laza, és sportos, Amber pedig a nőies cuccokat részesítette előnyben. Ha szabadidőnkben járkáltunk együtt a városban, nem tudták volna

megmondani rólunk, hogy rokonok vagyunk. Csak hajunk volt ugyanúgy szénfekete, bár neki göndör tincsekben omlott vállára, én pedig felkötve hordtam.
 - Chris! - szólított le egy diáktársam.
 - Hé! Ööö..izé - gondolkoztam a nevén, de fogalmam sem volt, hogy hívják. - Mizu haver?
 - Hallom Barça meccsen jártál! Nem vagy semmi kiscsaj.
 - Ja, hogy te csak ennyit tudsz! Személyesen találkoztam Messivel, meg Suarezzel. A törpe nem beszéli az angolt.
A srác elképedve nézett rám. Mindennapos volt, hogy csak úgy leszólítanak a folyosón, és a fociról faggatnak. Ezeknek a diákoknak a többségéről semmit nem tudtam, de úgy látszott, ők elég tájékozottak velem kapcsolatban. Amint átigazoltam jelenlegi klubbomba, rendkívül népszerű lettem. Sokan kijártak a meccseimre, és lelkesen szurkoltak a csapatunknak. Ehhez hozzájött az is, hogy a suli kosárcsapatának kapitányával jártam. Mi voltunk az álompár, vagy mi a franc.
 - Ez komoly? Te aztán nagyban tolod! Mesélj még!
 - Szívesen dumálnék veled, de sajnos meg kell keresnem a termemet, és el kell kérnem pár jegyzetet. Úgyhogy ha megbocsátasz...
Beléptem az épület ajtaján, utánam húgom, és a srác is.
 - Persze, nem gond. Majd még ütközünk.
Intett egyet, majd elindult a büfé felé.
 - Ja, persze - morogtam magam elé.
Az osztályom felé lépdeltem, ami Amber terme mellett volt, így ha a kicsi húgom rosszalkodott, egyből eljutott hozzám a hír. Útközben még megszólítottak páran, de hamar elküldtem őket. Megálltunk a terem előtt.
 - Akkor délután találkozunk, és hazaviszlek ahogy megbeszéltük - mondtam.
Válaszára már nem tudtam figyelni, mivel két kar vonta el a figyelmemet, amik a derekam köré fonódtak. Chad gyengéden belecsókolt nyakamba, majd szembe fordított magával.
 - Úgy hiányoztál baby! - szólalt meg mély, kellemes hangján, majd nekilökött a falnak, és vadul ajkaimra vetette magát.
 - Akkor én...megyek is - mondta Amber zavartan.
Csak intettem neki, hisz épp a barátom heves nyelvével voltam elfoglalva. Egészen addig le sem szállt rólam, míg be nem csengettek.
 - Menjetek szobára srácok.. - vetette oda a mindig utolsóként érkező Ethan.
Elhúzódtam Chadtől, és a sereghajtóra pillantottam. Megváltozott a nyár alatt, sokkal izmosabb volt, mint amikor legutóbb láttam. Fekete haja hátrafésülve pompázott, ami kétségkívül jól állt neki. Ethan volt az első barátom. Általa ismertem meg a szerelem fogalmát, de a kapcsolatunk 1 év után tönkrement. Kár lett volna tagadnom, hisz sokat jelentett számomra az az 1 év, és minden bizonnyal neki is. Sosem nézett jó szemmel Chadre. Ég és föld volt a két fiú. Amint belépett az osztályba ráeszméltem, hogy nekem is indulnom kell.
Búcsúcsókot adtam Chadnek, majd besiettem a terembe. A szokásos látvány fogadott. David a táblát törölgette. Mindenki tudta, hogy tisztaságmániás, pedig élből tagadta. A divatmániás csajok az ablakok előtt ácsorogtak, belefeledkezve a pletykálásba. A kosarasok a padok tetején ülve beszélgettek, a kockák pedig a hátsó padsorban nyomogatták a telefonjukat fura hangokat kiadva. Az „átlagos” diákok egymással beszélgettek, míg a tipikus rendbontók hangos kiabálással jelezték ottlétüket.
Elfoglaltam helyemet, de nem volt egy perc nyugalmam sem. Az osztály nagy része rögtön kapott az alkalmon, és körbevettek, hogy meséljek nekik. Tudtam, hogy egy részük őszintén csodál, viszont akadtak, akik csak a hírnevemben akartak sütkérezni az által, hogy velem lógnak. Nem érdekelt, hogy milyen indokra támaszkodva érdeklődnek, szívesen meséltem Barcelona-ról. Figyelmesen hallgatták végig az edzőtábor eseményeinek részleteit, és úgy faggattak, mint a legkíváncsibb médiapatkányok. Az osztályfőnök érkezése szakította félbe a szereplésemet, mire mindenki a helyére ült.
 - Nos, mindannyian örülünk, hogy ismét a köreinkben köszönthetünk Christina - beszélt hozzám mosolyogva. - Jól sikerült az edzőtábor?
Kedvelt engem, de bizonyára nem bánta volna, ha jobban odafigyelek az óráin. Öregbítettem a suli hírnevét, ami az összes tanárnak imponált. Az intézmény leghíresebb diákjának tartottak, persze Chaddel karöltve. Ha elhangzott a „sport” szó az épület falain belül, szinte biztos volt, hogy az én nevem követi. A focin kívül eredményes voltam még az atlétikában, és a kézilabdában is, de csak egyet választhattam ezek közül. A jó öreg csatári poszttól senki sem tudott volna elszakítani.
 - Igen, nagyon hasznos volt. Már várom a szombatot, hogy élesben is kipróbálhassam magam. Ugye eljöttök? - néztem körbe.
Mindenfelől jóváhagyó válaszok érkeztek, szinte megőrült az osztály. "Hajrá Chris"-t kezdtek el üvöltözni. Náluk jobb szurkolók nem is kellettek volna.
 - Kérlek titeket, hogy ezt a szünetben beszéljétek meg - emelte fel a hangját az osztályfőnök, hogy túlkiabálhassa diákjait.
Hiába, az igyekezete nem használt, a hangzavar továbbra is tartott. Fejcsóválva nézett rám, mire ártatlan mosollyal az arcomon húztam egyet a vállamon, mint aki nem tehet semmiről.

PROLÓGUS

 - Chris! - kiáltott csapattársam a pálya bal széle felől.

 A középpályás hozzám ívelte a labdát, amivel sebesen megindultam az ellenfél kapuja felé. Egy egyszerű biciklicsellel túljutottam egy védőn, de máris három másik közeledett felém. Lopva körbepillantottam. Pechemre nem volt a közelben senki, akinek passzolhattam volna.

A másodperc töred része alatt kellett irányt választanom. Balra kerültem a felém rohanó hátvédek elől, majd a hosszú sarok felé küldtem a labdát, mintegy 20 méterre a kaputól. Lélegzetvisszafojtva követtem tekintetemmel, ahogy elszáll a levegőben, egyenesen a háló felé. A védők tehetetlenül néztek kapusuk irányába. A hálóőr az utolsó pillanatban megakadályozta a gólt.

 - Francba! - szorítottam ösztönösen ökölbe a kezemet.

Már az ötödik sikertelen próbálkozásom volt azon a meccsen. Megcéloztam a gólkirályi címet, de a listán csak másodikként álltam, kettővel lemaradva az egoista Cindy Clewfort mögött. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha ez továbbra is így marad.

Szöglet következett. Az egyik középpályásunk kocogott a zászló felé. Elhelyezte a labdát, és hátrált néhány lépést. A kapu előterében megkezdődött a lökdösődés. Két hátvéd közé szorultam be, akik centikkel magasabbak voltak nálam. Ismertek már, tudták, hogy jól fejelek. Próbáltak minél kijjebb taszítani. A bíró a sípjába fújt, csapattársam nekifutott, majd beadta a labdát. Egyenesen felém repült. 

"Itt az esély Chris" suttogta a belső hangom.

Ugrottam. Fejem a labdához koccant. A kapu felé bólintottam a játékszert. Ekkor az egyik védő szintén a magasba szökkent, és egyenesen nekem ütközött. Előre lökött. Kibillent az egyensúlyom. Éreztem, ahogy stoplim bizonytalanul a gyephez ér. A bokám nagy roppanás kíséretében oldalra fordult. A fűre zuhantam.

Másodpercekig nem érzékeltem semmit, nem fogtam fel, mi is történt. Agyamat elöntötte a nyilalló érzés, ami egész testembe sugárzott már. Csapattársaim felém rohantak, a "gól" szót kiáltozva. Az 500 férőhelyes stadion teljesen felbolydult. A nevemet kiáltozták. A hangok tompának, távolinak tűntek, mintha a víz alól hallanám őket. Továbbra is a földön maradtam. Nem tudom mennyi ideig, lehet, hogy csupán másodpercekig, nekem mégis hosszú időnek rémlett.

 - Christina - szólított meg egy férfihang, közvetlenül fölöttem. - Mit érzel?

Kivételesen nem tettem szóvá, hogy a rendes nevemen hívtak, hisz a lábamból sugárzó kín lekötötte minden figyelmemet. 

 - Nagyon fáj - nyöszörögtem.

Nem tudtam mást kipréselni magamból. A doki kezébe fogta a bokámat, és oldalra forgatta, ami pokolian szar érzés volt.

 - Nem tört el - jelentette ki. - Gyere! 
Felsegítettek a földről. Lassan, bicegve sétáltam le a pályáról. Kezdett kitisztulni a fejem. Felajánlották a hordágyat, de nem éltem a lehetőséggel. Nem akartam ráijeszteni sem a szurkolókra, sem a társaimra, pedig örültem volna, ha nem a saját lábamon kell elhagynom a pályát. Az oldalvonalnál várt az edzőm. Aggodalmasan tekintgetett felém, pillantása az arcom, és sántító jobbom között ingázott.

 - Minden oké? - kérdezte amint odaértem.

 - Még élek.

Ráhúztam a kulacsomra, és megmozgattam kicsit a bokámat. A doki lefújta valamivel, amitől rövid időn belül enyhült kissé a fájdalom. Elkönyveltem magamban, hogy nincs bajom. Gondoltam, csak egy húzódás. Nem az első lett volna. Fejben már a gólszerzésre összpontosítottam.

 - Tudsz játszani? - érdeklődött az edző.

 - Persze.

 - Én nem tartom jó ötletnek... - szólt közbe az orvos.

 - Ha azt mondja tud játszani, akkor tud - védett be a férfi. - Hajrá!

Lepacsiztunk, majd visszakocogtam a pályára. A közönség lelkes tapsözönnel kísért.

Végigjátszottam az egész meccset, bár alig futottam a továbbiakban. Minden lépésnél égető érzés kúszott a lábamba, a játék végének közeledtével egyre erősebben. A mérkőzést megnyertük, de másnap érkezett a hideg zuhany.

A kín nem akart enyhülni, ezért anya elvitt orvoshoz. A diagnózis szerint elszakadt egy szalag a bokámban. Nem játszhattam vagy 1 hónapig. Edzeni sem engedtek. Abszolút semmit, amihez a lábamra volt szükség. Lemondhattam a gólkirályi címről is, ezért teljesen kétségbe estem. Magamba fordultam, abban az időszakban sokat voltam egyedül. Bezárkóztam a szobámba, és meccseket néztem. Mindegy ki játszott, csak futball legyen. Rettenetesen hiányzott.

Ami rosszabb a sérülésemnél, az a csapat teljesítményének lényeges romlása volt. 1 hónap alatt 4 hellyel csúsztunk lejjebb a tabellán, veszélyeztetve ezzel a bajnoki címet. Értékes pontok vesztek oda, amiket nem szabadott volna elveszíteni. Mikor újra játszani kezdtem, töretlen lelkesedéssel próbáltam a régi formámba hozni magam. Jó ideig kímélni kellett még a lábamat, de egyre jobban bírta a terhelést. 

Ennek már 2 éve. Azóta négyszer kiment a bokám. Volt pár kihagyásom miatta, de nem hagytam, hogy akadályozzon a karrierem kiépítésében. Azon a nyáron átigazoltam egy másik klubba. Keményen dolgoztam. Órákat gyakoroltam az edzések mellett is. Sokan aggódtak, hogy túlterheltem magam, de bírtam a gyűrődést. Pár hónap alatt megszereztem magamnak a csapatkapitányi karszalagot, és a szurkolók kedvencévé váltam. Jó úton haladtam az Fa Women's Super League felé.

A fociban elkerülhetetlenek a sérülések. Természetesen nekem is voltak baleseteim. Volt, hogy az orrom törött el egy szerencsétlen ütközés eredményeként, de combhúzódás is szerepelt már a kórlapomon. Pokoli fájdalmakat éltem át, de a bokám volt az, ami újra és újra kísértett. Nem egyszer játszottam fájó lábbal, és szinte minden második héten orvoshoz jártam. Főleg saját magam miatt erőltettem az egészet, de apának akartam megfelelni. És hogy mit értem el vele nála? Semmit. Mióta az eszemet tudom, fiút akart helyettem. Ifjúsági fiú csapat edzője lévén nagy elismerés lett volna a számára, ha a saját gyereke is játszik a klubjában. Mivel lány lettem, erről kénytelen volt lemondani. A húgom nem érdeklődött a sport iránt, ezért vele sokkal elnézőbb volt. Folyton megkülönböztetett minket.

Az évek során számtalan megjegyzést, és csalódott tekintetet kaptam tőle. Tudtam, hogy szeret, de nem elégedett velem. Ez a tény vitt mindig előrébb. Ez késztetett rá, hogy ne adjam fel, még a legrosszabb pillanatokban sem. Rögeszmémmé vált, hogy igyekezzek olyan játékossá válni, akit végre elismer, még ha ezért az egészségemmel fizettem is.