37. Rész - Happy ending

Az ebéd jól sikerült, majd az utána következő, és az azutáni is. Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy mikortól mondhattuk azt, hogy egy párt alkotunk, de nem is érdekelt különösebben. A kapcsolatunk mondhatni furcsán, nem a megszokott módon alakult. Sokat viccelődtünk a másikon, aminek sohasem lett sértődés a vége. A szarkasztikus humort mindketten értékeltük, és minél többet nevettem Daniellel, annál inkább azt éreztem, hogy szerelmes vagyok belé. Sok érdekes helyre vitt magával, és mérsékelten, de felkeltette az érdeklődésemet az orvostudomány iránt. Sokat dolgozott, de éppen ezért tudtam igazán átélni a vele töltött időt.

Az első egy hónapban egész jól viseltem a magányt. Hétvégente Ethannel és Scarletttel lógtam. Már egyáltalán nem zavart a kapcsolatuk, sőt örültem neki, hogy egymásra találtak. Ahogy elnéztem őket, az a benyomásom támadt, hogy Ethan jobban járt a legjobb barátnőmmel, mint velem. Továbbra is erős érzéseket tápláltam a fiú iránt, de a tűz időközben szeretetté mélyült, emiatt inkább bátyámként, mint volt barátomként tekintettem rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lehetséges, mégis megtörtént velem, méghozzá a legkisebb ellenállásom nélkül. Elégedett voltam a változással, de január második felében Daniel hiánya árnyékolta be a mindennapjaimat. Ezt a világért sem vallottam volna be neki, hisz csak újabb okot talált volna a piszkálásomra. Ha csak belegondoltam, milyen béna beszólásokkal állna elő az érzéseimet hallva, önkéntelenül vigyor kúszott az arcomra.

Egy békés szombat reggel, mikor nem terveztem semmi programot aznapra, rám csörgött az edzőm. Nem kissé lepődtem meg a hívásán. Semmit sem hallottam a csapatról hetek óta, de időm sem volt rájuk gondolni. Szinte bűntudat gyötört emiatt, ám mikor Steve bá' előállt az ötletével, meg is feledkeztem a lelkifurdalásról. Kérte, hogy jelenjek meg a klubnál délután, azzal az indokkal, hogy nagy bejelenteni valója van. Természetesem lövésem sem volt, mit akarhat, de nagyon megörültem, hogy értesített.

Szerencsére nem kellett sokat várnom a találkozóra. Biztosra vettem, hogy beleőrültem volna, ha több órán keresztül kényszerítenek türelmetlen ücsörgésre. Anyáék vásárolni indultak, ezért hagytam egy üzenetet a hűtőn, majd bepattantam a járgányomba, és elhajtottam otthonról. Ez volt az első alkalom, hogy vezethettem a műtétem óta. Már teljes mértékben a saját lábamon jártam szorító, és mindenféle eszköz támogatása nélkül. Nagy izgalmamban sikerült szabályszerűen, és mások életét nem veszélyeztetve eljutnom a klub területéig, amiért külön dicséret is járhatna.

Boldogan, immár viszonylag stabilan siettem végig a parkolón, onnan pedig az épületben található benti pályára Rettenetesen elfogott egy honvágyhoz hasonlatos érzés, és a lelkem azt kiabálta, nekem itt lenne a helyem. Muszáj volt igazat hagynom neki. Mindennél jobban akartam, hogy futhassak, focizhassak végre. Akármerre néztem, trófeák és csapatképek látványába ütköztem. Persze nem először láttam őket, mégis csodálkozva meredtem rájuk. Olyan volt, mintha nemrég helyezték volna őket a folyosóra, pedig a képek egy részén én is szerepeltem, és a kupák közül háromhoz az én nevem is fűződött.

Benyitottam a futsal terembe, ami a megszokottnál sokkal zsúfoltabbnak bizonyult. Először csak a csapattársaimat vettem észre, majd felismertem apa, anya, Amber és Ethanék arcát is. Nincsenek szavak rá, hogy mennyire ledöbbentem a jelenlétükön.

- Mi ez az egész? - kérdeztem értetlenül.

Az addig zsibongó helységben hirtelen csend támadt. Széles vigyorral fordultak felém az ottaniak.

- Meglepetés - termett mellettem a semmiből Daniel.

Először összerezzentem váratlan érintése hatására, majd minden további nélkül a karjaiban kötöttem ki. Napok óta nem láttam, és nem is reméltem, hogy pont a pályán találkozom majd vele. Egy pillanatra megfeledkeztem a minket körülvevőktől. Csak élveztem a férfi meleg ölelését és bódító illatát.

- Mi ez az egész? - ismételtem meg a kérdésemet amint elszakadtam tőle.

Nem adott választ.

Anyáék is mellettünk álltak már, az arcukon szokatlan, furcsa, de szívmelengető mosollyal. Nem mondtak semmit, de a hirtelen felbukkanó Steve megtette helyettük. Nem kellett fegyelmeznie, hiszen továbbra is mélyen hallgatott mindenki. Végigfuttattam tekintetemet a társaimon. Az új lányon egyből megakadt a szemem, de Kirát sehol sem találtam.

- Örülünk, hogy látunk, Chris - kezdett bele az edző. Lelkes sikoly fogadta a kijelentést. Diadalittasan elmosolyodtam. - Bizonyára felmerült benned pár kérdés. Azért hívtam össze ezt a rendkívüli gyűlést, és azért vannak itt a szeretteid, mert bejelenteni valóm van, ami téged is érint.

Görcsbe rándult a gyomrom. Sürgetően pillantottam a férfira.

- Nem is húzom tovább az időt - folytatta, de másodpercekre kiterjedő hatásszünetet tartott. - Szeretnénk felajánlani neked egy szerepkört a csapat életében. Mivel sok tapasztalattal rendelkezel a kapitányság terén, szeretnénk, ha te lennél az új csapatépítő trénerünk.

- Nem is volt régi - sikítottam tőlem igencsak távol álló módon.

Lendületből az edző nyakába ugrottam, amit nevetéssel fogadott. Hatalmas megtiszteltetésnek tartottam a posztot, még ha köze sem volt ahhoz, amire valóban vágytam.

- A lényeget még nem is hallottad...

Reményteljesen felcsillanó szemekkel meredtem rá. Majd' kiugrottam a bőrömből.

- Amint az orvosod - biccentett Daniel felé. - engedélyt ad, vár rád a karszalagod.

Ekkor döbbentem rá, hogy valóban csak akkor lehet igazán értékelni a dolgokat, mikor már elveszítettük. Régen ez teljesen természetesnek számított volna, de akkor mérhetetlen örömmel lepett el. Néhány könnycsepp végigfolyt az arcomon, de rögtön le is töröltem, nehogy észrevegye valaki. Nem a boldogságtól, hanem a meghatódottságtól kezdtem könnyezni. Erre még sohasem volt példa az életem során.

A lányok vastapsban részesítettek, amit képtelenség volt túlkiabálni. Nem akartam félbeszakítani a mámoros pillanatot, de úgy éreztem, kommentárt kell fűznöm az eseményekhez. Felemeltem a kezemet, jelezve, hogy szólnék. A hangom remegett az izgatottságtól.

- Én, mint az...ÚJ csapatépítő tréner, szeretném kikérni a véleményeteket egy nagyon fontos kérdésben - Döbbenet ült a levegőben. Folytattam: - Mit szólnátok egy jövő heti paintball csatához? Csak a csapatmunka végett...

Lelkes kiáltozásban törtek ki a lányok. Engem éltettek. Örültek nekem. Visszafogadtak, vagy a felszín alatt talán el sem engedtek igazán. Tudtam, hogy a csapat része vagyok, méghozzá jobban, mint bármikor. Én is örültem nekik, hiszen elképesztően hiányoztak az együtt töltött, szenvedéssel teli óráink, de csak egy ember véleménye érdekelt. Egyvalaki létezett a világon, akinek ki akartam vívni a tiszteletét. Apa felé fordultam. Mosolygott.

- Apa én...

Félbeszakított.

- Büszke vagyok rád, Christina - mondta ki azt, amire már 18 éve esedeztem vért izzadva, majd átölelt, de úgy, ahogy még soha senki sem tudott magához szorítani. 

36. Rész - Hogyan tovább?

 - Hahó! Megjöttem!
Amber hangja riasztott álmomból. Egy pillanatig még teljesen öntudatlan állapotban voltam. Visszakiabálni semmiképp sem akartam, hisz még igencsak fáradtnak éreztem magamat, és ez a művelet túl megerőltető lett volna. A pontot az i-re azonban az tette fel, mikor rájöttem, hogy a kanapén fekszem. Nem is a kanapén, sokkal inkább Danielen, ráadásul teljesen meztelenül. Ijedtemben legurultam a még mélyen alvó pasiról, és fájdalmas nyögés kíséretében értem földet.
- Jól vagy? - hangzott a konyha felől.
Szerencsémre onnan pont nem lehetett ránk látni.
Az esésem a dokit is felriasztotta. Ujjamat a szája elé helyezve intettem csendre, de rögtön el is húztam a kezemet, amint ráeszméltem, hogy ő is pucér. Talán az után, amit csináltunk, nem bizonyult érthetőnek a zavarom, de nem értem rá ezen gondolkozni. Sietve elkaptam a tekintetemet, bár a felsőteste normális fényviszonyok mellett még vonzóbbnak bizonyult, mint éjjel.
- Persze, minden oké - kiabáltam vissza, majd a ruháim keresésére indultam.
A művelet közben igyekeztem minél jobban eltakarni a testemet Daniel elől, de nem sikerült túl eredményesen. Nem néztem rá, de magamon éreztem a tekintetét. Felállni nem mertem, nehogy Amber meglásson, ezért kúszva kutattam a keresett darabok után. Szerencsére nem kerültek messzire, ezért gyorsan megtaláltam őket, a férfi ruháival együtt. Odadobtam neki a sajátjait.
- Öltözz fel - utasítottam suttogva, majd én is eszerint cselekedtem.
Szinte másodpercek alatt készen lettem.
- Elterelem a figyelmét, addig te lépj le.
- Tessék? - artikulált hevesen Daniel. - Ezek után csak úgy lekoptatnál, Terry?
- Ne most, Way! Később felhívlak, de most tűnés.
A legkevésbé sem vágytam arra a beszélgetésre, mivel magam sem tudtam, mi a fene ütött belém. Elragadott a hév, és képtelen voltam ellenállni neki, de hogy a buzgó tűz hogyan költözött az ereimbe, arra nem tudtam elfogadható magyarázatot adni, még önmagamnak sem.
A konyha felé indultam. Minél természetesebbnek akartam tűnni, de a gyomron görcsbe rándult. Izgultam, nehogy lebukjunk Amber előtt. Ötletem sem volt, mégis mit mondhatnék neki.
- Na, milyen volt a buli? - érdeklődtem félvállról.
- Szuper! Eszméletlen pasik voltak - ámuldozott, majd felém fordult. - Jesszusom. Rajtad átment egy úthenger?
Nem egy úthenger...
- Mire gondolsz?
Próbáltam értetlen arckifejezést felvenni, hogy hihetőbb legyen a tudatlanságom.
- Néztél ma már tükörbe? Úgy nézel ki, mint aki egész éjjel egy veszett pingvincsordával bulizott, és egy percet sem aludt. Apropó alvás. A kanapén éjszakáztál?
- Öhm...fájt a lábam, és nem akartam lépcsőzni.
Meggyőzőnek hittem magam.
- Aha. És miért nem kérted meg Danielt, hogy felvigyen? - kérdezte ezt olyan természetességgel, mintha csupán a reggelinkről csevegtünk volna. - Üdv, Dr. Way.
Egy pillanattal később a doki már mögöttem állt. Az arcom égett a szégyentől, és továbbra sem tudtam, mit mondjak.
- Ez nem az, aminek látszik...
Az összes béna filmben ezt mondják, ha a dolgok pontosan azok, amiknek látszanak. Bénább védőbeszéd eszembe sem juthatott volna.
- Gondolom. Egyébként fordítva vetted fel a pulcsidat.
Szemérmesen fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, mintha még mindig meztelen lennék.
Tanácstalanul pillantottam Danielre, akinek hasonló gyámoltalanság ült az arcán. Tudta, hogy tőle várok segítséget, és nem késlekedett megadni:
- Az történt, ami hiszed, hogy történt – mondta teljes nyugodtsággal.
Reakció gyanánt a hasába könyököltem. Nem túl erősen, de összegörnyedt tőle. Mivel könnyelműen a húgom tudtára adta az igazságot, már mindegy volt, megbosszulom-e.
- Oké, lebuktunk. Piáltunk és ez lett a vége. Mikor köpsz be anyáéknak?
- Miért mondanám el nekik? - nyújtott át Amber jókedvűen egy-egy csésze kávét.
Ledöbbentem.
- Nem árulod el? Mi a trükk?
A lány elnevette magát. Zavartalanul kortyolgatta a maga italát. Úgy tett, mintha abszolút semmi meglepő nem lenne a helyzetünkben. Szinte bosszantott a fene nagy közönyössége.
- Semmi. Azazhogy nektek is tartanotok kell a szátokat. Csináltattam éjjel egy tetkót.
- Tessék? - Most rajtam volt a sor, hogy nevessek. - Mégis hová?
A lány hátat fordított, és elhúzta a haját, hogy láthassuk a tarkóján lévő mintát. Egy rúzst ábrázolt, ami tökéletesen passzolt a személyiségéhez, de az alatta lévő BITCH feliratot kissé kompromittálónak éreztem. Mindketten tudtuk, milyen következményekkel járhat az eset.
- Anyáék ki fognak nyírni, ha meglátják - jelentettem ki.
- De nem fogják. Leszedetem. Bár az is lehet, hogy a rúzst megtartom, és megpuhítom őket.
Mialatt mi beszélgettünk, Daniel leült az asztal mellé, nyilvánosság elé hozva az unalmát. Amber értette a helyzetet, és egy percig sem akadékoskodott. Kijelentette, hogy felmegy lezuhanyozni, és otthagyott minket kettesben. Mivel a vízcsobogás perceken belül sem hangzott fel, gyanítottam, hogy csak kifogást keresett, és valahol a közelben hallgatózik éppen. Leültem a sráccal szemben.
- Én nagyon élveztem a tegnap estét - szólalt meg azonnal.
- Én sem mondhatom, hogy rossz lett volna, csak tudod, a pia meg minden...
Keserűség csillant a szemeiben. Kénytelen voltam máshová nézni emiatt, vonzotta a tekintetemet. Nem akartam megbántani, de fogalmam sem volt, mit gondolok kettőnkről, amennyiben létezett ilyen fogalom.
- Szóval részedről ennyi? - szegezte nekem a kérdést, nem leplezve csalódottságát.
- Nem tudom, Daniel. Ciki duma, és nem is rám vall, de időre van szükségem.
- Akkor üssük el az időt. Elviszlek ebédelni.
Annyira reménykedve vetette fel az ajánlatot, hogy elmosolyodtam rajta. Kellemes volt a társasága, és az ágyban igazán gyengéd férfiasságáról tett tanúbizonyságot. Ha testileg vonzódtam is hozzá, emberileg nem tudtam, mit érzek iránta. A tipikus tinisztorikra hagyatkozva az lett volna okos lépés, ha valóban időt kérek, de haszontalannak éreztem ezt a lehetőséget. Az érzéseket akkor lehet leginkább tisztázni, ha a belevetjük magunkat a sűrűbe, nem? Hisz csak így jövünk rá, hogy élvezzük-e a másik társaságát, illetve hogy összeillünk-e egyáltalán. Mindkettőnknek az lett volna a legjobb, ha mielőbb választ találunk ezekre a kérdésekre.
- Benne vagyok.

35. rész - Új év, új én?

Amint hazaértünk lehúztam a balos csizmámat, és egyből a kanapén kerestem menedéket. Végigfeküdtem a puha bútoron. Daniel kedvesen átnyújtotta nekem a maradék bonbont, amit aztán egy perc alatt elpusztítottam. Jobban örültem volna, ha egy borosüveget kerít elő, de ezúttal megtette a boldogsághormon is az alkohol helyett. Ő csak mosolygott, majd leült mellém, ám épphogy csak elfért. Egy pillanatra előtört belőle a megszállott orvos, megigazította rajtam a rögzítőt. Egy éles felszisszenéssel adtam tudtára, hogy mennyire kellemetlenül érintett a mozdulata. Rám nézett, és elengedte a lábamat. 

- Bocsi - húzta el a száját. - Jól vagy?

- Hát, egészen eddig nem fájt.

Persze ez nem teljesen volt igaz. Azért, ha szétszedik az ember bokáját, nem szívesen áll rá még majdnem egy hónap elteltével sem. 

- Tudod, hogy nem így gondoltam. - Hangja szelíd volt, szinte már aggódó. - Azt a, hogy jobban ki fogsz borulni. Érted, hogy értem...

Értettem, sőt magam is csodálkoztam, mennyire jól viseltem a temetőben tett látogatást. Időközben megváltozott a hozzáállásom, és csak találgatni tudtam, hogy mi okból. 

- Azt hiszem, beletörődtem. Fogadd el, amit nem tudsz megváltoztatni, és változtasd meg, amit nem tudsz elfogadni. Ez az életfilozófiám. Csak néha idő kell az elfogadáshoz.

Egykedvűen húztam a vállamon, mint aki éppen egy semleges témához fűz érdektelen megjegyzést. Daniel látszólag nem hitt nekem teljesen, hisz a furcsa tekintete ugyanúgy megmaradt. 

- Ez a gyász természetes folyamata. Először a tagadás, mikor nem akarod elfogadni azt, ami történt. Aztán jön a...

- Ne játszd nekem a pszichológust! - szakítottam félbe. - Jól vagyok. Tényleg. Nem akarok lelkizni.

Elmosolyodott a makacsságomon. 

- Nem a pszichológust akarom játszani, csak tudatni veled, hogy bármikor meghallgatlak.

- Rendes tőled.

Kerülni akartam a csend beálltát, ezért bekapcsoltam a tévét. Mindketten a képernyőre tapadtunk. Valami unalmas szilveszteri filmet adtak éppen, amit az év ezen szakában mindig idegösszeroppanásig játszanak. Elvárások nélkül váltogattam a csatornákat, de sehol nem találtam jó műsort. Lopva a mellettem ülőre pillantottam, és a szemem sarkából láttam, hogy ő is ezt teszi. Nem akartam szólni hozzá, de a gondolataim kikívánkoztak. Nagy hibám volt ez mindig is. Ha valami a szívemen, az pillanatokon belül a számon. 

- Tudod miért voltam veled annyira ellenszenves az elején? - kérdeztem, amint lejjebb állítottam a hangerőt.

Daniel úgy tett, mint akit továbbra is a TV érdekel jobban, de tudtam, hogy nem így van. Csupán lazának akart tűnni.

- Ötletem sincs.

- Azt gondoltam, be akarod tölteni Will bácsi helyét, és még a róla megmaradt emlékeimet is kitörölnéd. Féltem, hogy nem fogok emlékezni rá, de már tudom, hogy ez nem így működik. Sosem leszel olyan, mint ő.

Csak ekkor váltak világossá számomra az érzelmeim. Talán mindaddig magamnak sem mertem beismerni őket. Akkor és ott megnyíltam, és már semmi sem szabhatott gátat az igazságnak. 

- Nem tudom, ezt bóknak kéne-e vennem, de tényleg így van – helyeselt. - Nem akarok én pótolni senkit. Főleg nem egy idős urat. Fogadok, hogy nem tetszenék ősz hajjal.

Nevetve dobtam meg egy kispárnával. Úgy tűnt, mikor azt mondtam neki, hogy nem akarok lelkizni, komolyan vette. Hálás voltam ezért. 

- Ki mondta, hogy így tetszel? - cukkoltam.

- Ki mondta, hogy nem?

A hangulat hirtelen ijesztően komolyra váltott. A kérdés ott lebegett az éterben, megválaszolatlanul. Nevetnünk kellett volna a képtelen felvetésen, azonban egyikünk sem tette. Daniel az arcomat fürkészte. Szinte belepirultam a pillantásába. Kiszolgáltatottnak éreztem magam azáltal, hogy megosztottam vele a gondolataimat.

- Hoznál nekem egy pohár vizet? - dobtam be mentőövként.

- Máris.

Amíg a doki a konyhába ment, volt időm végiggondolni a választ. Még sohasem töprengtem el ezen. Bár kimondani nem akartam, de kétségkívül vonzó pasinak találtam, és biztosra vettem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A nővérek rendszeresen sugdolóztak a folyosón miután elhalad mellettük. Ekkor eszembe jutott Chad, és egy eléggé béna ötlet, hogyan tehetjük féltékennyé a volt barátomat. 

Felültem, és a kanapé támlájának vetettem a hátamat. Úgy tettem, mint aki nagy érdeklődéssel böngészi az Instagramot a telefonján, hogy hihető legyen az indoka annak, amivel előállok. A férfi hamarosan visszaért a vízzel. Nem voltam szomjas, de muszáj volt innom belőle. A végén még azt hihette volna, a zavarom végett küldtem el magam mellől. 

- Hé, csinálunk egy képet? - mutattam felé a mobilt.

- A rajongóidnak?

Ironikusan felnevettem. 

- Nincsenek olyanjaim.

- Legyen. Hány gombot gomboljak ki?

- Egyet se!

Szúrós, felháborodott pillantást intéztem felé, bár igazából szórakoztatott a lazasága. Mindketten a kamerába mosolyogtunk, és elsőre sikerült egy jó képet lőni. Az égők által biztosított félhomály kedvezőnek bizonyult a fotó szempontjából. Raktam rá effektet, hogy igényesebbnek tűnjön, és hozzáadtam pár menő hashtaget, hogy biztosan eljusson Chadhez is. Posztoltam, majd elégedett vigyorral fordultam Daniel felé. Az arca közelebb volt az enyémhez, mint számítottam rá, de nem tántorodtam meg. 

- Köszi - biccentettem a telefon felé.

- Mi volt vele a célod?

Igyekeztem értetlen kifejezést felvenni.

- Megörökíteni a pillanatot?

Nem tudtam becsapni. 

- És még?

Megadóan sóhajtottam. Hála a pihent orvosi elmének, nagyon is jól ismert már.

- Féltékennyé akarom tenni Chadet...

Legnagyobb meglepetésemre Daniel nem lett dühös. Azt vártam volna, hogy megsértődik, hiszen néha igencsak gyerekes viselkedést tanúsított az ilyen helyzetekben, de nem tette. 

- Tudod, hogy tehetnéd azzá? - kérdezte.

- Hogyan?

- Így...

Az arcom után nyúlt. Meleg tenyere lágyan ért a bőrömhöz, és mire a szemeim ösztönösen lecsukódtak, már az ajkaival is megérintett. Nem akartam elhúzódni. Élveztem a csókját. Érződött, hogy nem kezdő ezen a téren. Az első nem tartott sok ideig. Elhúzódott, és a tekintetével kérdezte, akarom-e. Aprót bólintottam. A kocsiban elfogyasztott alkohol ekkor kezdett el hatni. Az egész testem ellazult, vágytam a gyengédségre. Újra megcsókolt, de ezúttal a hátamra döntött. A kanapé túl szűk volt, és bármelyik pillanatban a földön köthettünk volna ki, de nem érdekelt. Minél közelebb akartam tudni magamhoz. Végigsimítottam izmos testén, és rájöttem, mióta vártam már ezt a pillanatot. Mire felocsúdtam feszes mellizma bűvöletéből, már nem volt rajtam póló, és lassan a többi ruhadarab is lekerült rólam. 

34. Rész - Boldog új évet!

 Fél óra múlva már a temető elhagyatott földútjait róttuk a szakadó hóesésben. Daniel szorosan mögöttem lépdelt. Akármennyire is rossz ötletnek tartotta az éjszakai sétát, végül mégis sikerült meggyőznöm, hogy eljöjjön velem. Nem lepődtem meg, mikor a temetkezési helyen egyetlen személyt sem pillantottunk meg. A kapuja nyitva állt, így akadálytalanul léphettünk be rajta. Egyetlen mankót vittem magammal csupán, hisz már ráállhattam a jobb lábamra is. Még nem terhelhettem meg nagyon, de jócskán javult az állapotom. A fizikai edzettségem ezzel egyenes arányban csökkent, de egyszerre csak egy problémával tudtam foglalkozni. Előbb a gyógyulás.

Lassan haladtunk, de nem volt messze a célunk. A szabad kezemben zseblámpát tartottam, ami bár nem adott túl sok fényt, nem szerettem volna nélkülözni. A héten eléggé fagyos volt az idő. A leesett hó világított a hold fényében, de a sírokat nem takarta a jeges csapadék. Gondosan letakarították őket, ezért csak minimális, a még friss fehér réteg fedte a nagy márványtömböket. Keresgélés nélkül is tudtam, hol találjuk Dr. Carter nyughelyét. A közelben volt egy pad, helyet foglaltam rajta. Nem érdekelt, hogy mennyire hideg a sötét fa, muszáj volt pihennem.

Szótlanul meredtünk a sírra. Nem akartam megtörni a csendet. A lámpát is lekapcsoltam, teljesen egybeolvadtam a sötétséggel, mintha ott sem lettem volna. Az idő múlását nem érzékeltem, azokban a percekben csak épphogy léteztem. Hiába vártam, hogy tomboljon bennem ezernyi érzés, csak az üresség volt, ami jobban felemésztett, mint bármi más a világon. Azt akartam, hogy fájjon, de nem fájt. Beletörődtem. Tudtam, hogy már egy jobb helyen van. Sosem kötődtem különösképpen a valláshoz, de Will bácsi miatt reméltem, hogy van isten. Nemcsak orvosként remekelt az életben, türelmes, és példát statuáló módon viselkedett az emberekkel. Biztos voltam benne, hogyha létezik mennyország, ő oda került. Sohasem adtam tudtára, hogy milyen sokat jelent nekem. Reménykedtem, hogy odafentről lát, és tudja, mennyit gondolok rá.

Az órám pittyegése szakított ki a gondolataim közül. Daniel immár ott ült mellettem, a keze az enyémben pihent. Nem is éreztem, hogy hozzám ért, és akkor már nem is állt szándékomban elhúzódni.

- Boldog új évet - köszöntöttem a két orvost, de a hangom nem volt túl lelkes.

Sokkal inkább hasonlított egy életunt vénasszonyéra, mint a sajátomra.

- Boldog új évet.

A férfi átkarolt, és percekig abban a pózban maradtunk. Már nem érdekelt, hogy nem a kőkemény sportolót látja bennem. Nem féltem megmutatni előtte a másik oldalamat. Nem ítélkezett. Az érintése, a hangsúlya, a nyugodtsága mind arról tanúskodott, hogy nem ítél el.

- Mennünk kéne - szólalt meg egy idő után.

Aprót bólintottam, majd utoljára a sírra pillantottam. Halvány mosoly suhant át az arcomon. Arra gondoltam, Dr. Carter biztosan örülne, hogy otthagytam végre Chadet. Sohasem kedvelte, és őszintén szólva, már én sem bántam, hogy kimondtam a végszót. Könnyebbé vált a szívem a búcsú pillanatakor. Megbékélve fordítottam hátat, és ugyanolyan csendben távoztam, ahogyan érkeztem.

Amint elhajtottunk a környékről, első dolgom volt bekapcsolni a rádiót. Elegem lett a némaságból, és az autó motorjának duruzsolása nem adott elég zajt. Indulás előtt előzékenyen magamhoz vettem a pezsgő maradékát, így most azt is előkerestem. Egy húzásra ittam meg az utolsó két decit, és reménykedtem, hogy otthon találok még.

- Minden rendben? - kérdezte Daniel aggódó pillantást vetve felém.

- Kutya bajom, - vigyorogtam erőltetetten.- csak nem bírom ezt a számot.

Csatornát váltottam, és mintha az én kérésemre történt volna, felcsendült a The Score Unstoppable című dala.

- Ez az én dalom! - kiáltottam nevetve, majd énekelni kezdtem.

Amióta csak ismertem a számot, mindig ezt hallgattam a meccseim előtt. Amint felcsendült az erőteljes ritmus, és a motiváló szöveg, tényleg azt éreztem, megállíthatatlan vagyok. Az önbizalmam visszatért, és forrón áradt végig a testemben. A türelmetlenség, hogy újra pályára léphessek, veszélyes mértékig szökött fel. Legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból, hogy végigszaladjak a Temze partján. Emeltem a hangerőn, de abban a pillanatban egy sziréna villogása tükröződött a visszapillantóban.

- Bassza meg! - ütött a kormányra Daniel, majd lassított.

A zenét egyetlen gombnyomással elnémította. Ő ugyanúgy ivott a pezsgőből, de csak egy pohárkával, annak is már vagy három órája. Nem mertem tippelni, vajon mennyi idő alatt szívódik fel az alkohol, de reménykedtem, hogy elégnek bizonyul.

Két egyenruhás férfi lépett a kocsi mellé. Daniel letekerte az ablakot.

- Valami gond van, biztosurak? Talán túl gyorsan hajtottam?

- Erről szó sincs, csupán egy rutinellenőrzés. Az év ezen szakaszában sosem lehet tudni.

Az igazoltatás alatt próbáltam természetesen viselkedni. Bármennyire is kényszeríteni akart az alkohol, hogy valami hülyeséget csináljak, vagy mondjak, nem tettem. Ezúttal nem hagytam magam. Csak azon imádkoztam, hogy a szonda ne kerüljön elő. Félve a rendőrre pillantottam, akinek a tekintete éppen akkor akadt meg az üres pezsgős üvegen.

- Hová viszi a lányt, ha szabad tudnom? - kérdezte a kövér tiszt a dokitól.

- Természetesen haza. Bulizni volt, és rosszul lett.

- Pizsamában?

A nyurga zsaru behajolt az ablakon, és hitetlenül felhúzta a szemöldökét. Daniel ártatlanul húzott egyet a vállán.

- Ottalvós buli.

Látszott, hogy ez nem győzte meg őket, ezért sürgősen ki kellett találnom valamit.

- Ne értsék félre, ő a bátyám - A két fickó összenézett, majd minket kezdtek méregetni. Az arckifejezésük végett hozzátettem: - Örökbe fogadtak.

Kis habozás után végre elengedtek minket.

- Menjenek, de semmi garázdaság. Boldog új évet, fiatalok.

Ezt úgy mondta a dagi, mintha hatalmas engedékenységről tett volna tanúbizonyságot. Végtére is nem követtünk el semmit, szóval nem volt miért feltartania minket. Daniel beindította az autót, és cinkosul rám mosolygott. Én is elvigyorodtam, majd újra bekapcsoltam a rádiót, hogy folytassam, amit elkezdtem, csak ezúttal egy elcsépelt Ed Sheeran dal kíséretében.

33. rész - Szóval nem vicceltél

 A karácsony hamar lecsengett. Több vendéget nem vártunk. Apa néhány focistája benézett, hogy kellemes ünnepeket kívánjon, de gyanítottam, hogy csak az ingyen kaja miatt jöttek. Lényeg, hogy jól elbeszélgettünk, és volt kivel társalognom. Futólag ismertem őket, mert nyaranta a sok szabadidőmet néha az ő edzéseiken múlattam el. Akadt köztük egy-egy ígéretes játékos, de a szájuk nagyobb volt, mint a tehetségük.

Az ezt követő néhány nap szinte eseménytelenül telt. Huszonnyolcadikán megünnepeltük a születésnapomat, szűk, családi körben. Egy hónappal azelőtt nem is gondoltam volna, hogy hatalmas buli nélkül fogom átlépni a felnőttkor kapuját, ám mégis így történt, mégpedig az én kérésemre. Kaptam egy-két apróságot, és Amber, aki a főzés iránti elkötelezettségét időközben a cukrászat irányába fordította, sütött nekem egy tortát. Magához képest elég jól sikerült. Pár órára felnézett hozzánk Ethan és Scar, de ezt leszámítva csak punnyadtam a TV előtt. Anya nyaggatott, hogy vásároljak valamit Danielnek, hisz én is kaptam tőle ajándékot. Az ironikus és egyben ikonikus John Terrys naptár az íróasztalomon hevert, sok más kacattal együtt. Végül beadtam a derekamat, és csináltattam egy pólót "A lerázhatatlan doki" felirattal. Találó volt, és személyes. Teljesen úgy hangzott, mint valami béna szuperhősnév, de anyának nem nyerte el annyira a tetszését, mint nekem.

December 31-én már délben magamra hagytak, sűrű bocsánatkérések közepette. Régóta meg volt beszélve, hogy a család a nagyiéknál, Manchesterben tölti az ünnepet. Karácsonykor is lett volna alkalmunk meglátogatni őket, azonban a Boxing Dayen teljesen megbénul a londoni közlekedés. A több száz kilométeres távot alapjáraton sem bírtam volna ki, hát még akkor, ha órákon keresztül kellett volna a dugóban ücsörögnünk. A nagyszüleim túl idősek voltak, hogy ők jöjjenek át Londonba, ezért ez a helyzet alakult ki. Úgy döntöttünk, hogy amint rendbe jön a lábam, és kevésbé kényelmetlen az utazás, én is átnézek hozzájuk.

Anya nagyon bánta, hogy egyedül hagynak, és apán is látszott egy kis aggódás, amin őszintén meglepődtem. Profin próbálta palástolni, de az a féltő tekintet olyan ritkán irányult felém, hogy alaposan elraktároztam magamban. Nem tudott megtéveszteni, bármennyire is ez volt a célja. Szó nélkül megöleltem, annak ellenére, hogy nem szoktuk így kinyilvánítani az érzéseinket. Nem habozott egy pillanatig sem, rögvest viszonozta. A gesztus elűzte a rossz kedvemet, és visszahívta azt a Christ, aki egykor voltam. Éreztem, hogy törődik velem, és valamennyire fontos vagyok a számára.

Amber az indulás előtt bejelentette, hogy nem érzi jól magát. Bár a többieket át tudta verni, engem nem tévesztett meg. A szünet előtti utolsó napokban a fél suli a James Wickelson által rendezett szilveszteri party hírétől volt hangos. A húgom igazából cseppet sem volt rosszul, a kiszemeltje bulijára akart elmenni. Egész délután az eseményre készült, és mindenben kikérte a véleményemet. Vagy tizenöt ruhát felpróbált, amelyek egyike sem tetszett nekem, de valójában nem érdekelte, mit mondok. Bizonyára azért csinálta az egész felhajtást, mert nem akart magamra hagyni, hogy rossz testvérnek tűnjön. Hiába bizonygattam, hogy megvagyok egyedül is, a szánalom hirdetőtáblaként sütött a tekintetéből. Sem neki, sem pedig a szüleimnek nem említettem Daniel hívását, mivel azt hittem, hogy a doki csak viccelt, de a lelkem egy nagyon mély, sötét és kárhozatra ítéltetett bugyrában reméltem, hogy nem. A szilvesztert egyedül tölteni nem szerencsés. A tudat, hogy valaki mégis mellettem lehet, legyen az egy idegesítő orvos, valamilyen szinten megnyugtatott. Kíváncsi voltam, de nem izgultam. Egy szimpla iszogatás, nem több, sőt lehet, hogy még annyi sem.

Amber este kilenc után ment el otthonról, és azt mondta, hogy másnap délelőttig ne is nagyon számítsak a hazatérésére. Magányomban folytattam a korábbi cselekvésemet, és meccsnézés közben joghurtot kanalazgattam. Majdnem tíz óra volt, mikor csengettek. Csak egy valaki lehetett az. Melegítőnadrágban, rövid szabású pulcsiban, vastag zokniban és felkontyolt hajjal nyitottam ajtót. Danielt nem riasztotta el a látvány, vidáman mosolygott, amint meglátott. Lelkesen mutatta fel a márkás pezsgőt amit hozott, és egy doboz bonbont is a kezembe nyomott. A legjobb fajtából.

- Csinos vagy – bókolt, majd egy puszival próbált üdvözölni, de nem hagytam magamat.

- Hagyjuk az udvariaskodást. Gyere be.

Otthonosan lépett be a lakásba. Levette a szövetkabátját, elegáns sötétkék inget viselt alatta. A felső két gombot hanyagul szabadon hagyta, hogy ne tűnjön annyira hivatalosnak a megjelenése. Férfias parfümje belengte az egész helységet, akaratlanul is nagyot szippantottam belőle. Tetszett az illat.

- Kérsz valamit enni vagy inni? - kérdeztem, de már vissza is tértem a kanapéhoz, meg sem várva, mit felel. - Ha igen, a hűtő a konyhában van.

Csalódottan nézett körbe a lakásban.

- Hol van a bulifelszerelés? - kérdezte ledöbbenve.

- Te meg miről beszélsz?

Az arckifejezését látva nevetnem kellett. Nyilván ez volt a célja vele. Fel akart vidítani.

- Én azt hittem, hajnalig partizni fogunk. Na, ezen az állapoton sürgősen segítenünk kell!

Fontoskodó módon intézkedni kezdett. Kérdezősködött, mit hol talál, és nekilátott, hogy felébressze a "bulit". Kerített egy hangszórót, és egy egész jó számot indított el a mobiljáról. A dallam átjárta az egész házat, de nem volt túl hangos. Az összes égőt bedugta, a lámpákat pedig lekapcsolta, hangulatos fényviszonyt hozva létre ezzel. Mindeközben hozzáláttam a mogyorós

bonbonok elpusztításához, és érdeklődve figyeltem, hogy mit csinál a srác. Nemsokára két pezsgővel teli pohárral lépett oda hozzám. Elismerően pillantottam rá, és koccintottunk a hangulat kedvéért.

- Tudod, én is voltam ám fiatal - mondta, és helyet foglalt mellettem.

- Hány éves is vagy? - kérdeztem, mivel ez mindig is érdekelt.

Tippelni nem mertem volna, hisz nagy valószínűséggel a borosta miatt idősebbnek tűnt, mint amennyi valójában.

- Huszonnégy. És fél.

Tehát nagyjából hat évnyi különbség volt köztünk. Voltak pillanatok, mikor ezt el is hittem, de az esetek többségében ő tűnt a kevésbé érettnek.

Beszélgettünk kicsit semleges dolgokról, miközben én egyre több pezsgőt hajtottam fel. Ő csak egyetlen pohárral ivott, azt is lassan, kortyolgatva. Bármennyire is nem akartam, eszembe jutott az előző szilveszterem. Chaddel hatalmas bulit rendeztünk, és teljesen lerészegedtünk. Hülyeségeket csináltunk, aminek az lett a vége, hogy másnap Dr. Carternél kötöttem ki, szalagszakadással. Talán az alkohol hatására, de Will bácsi hiánya hirtelen eszméletlenül felerősödött bennem. Látni akartam. Beszélni akartam vele.

- Daniel... - kezdtem bele gondolkozás nélkül. - Kiviszel a temetőbe? 

32. Rész - Kapcsolatok

 Chad továbbra sem keresett, így kezdtem beletörődni a dologba. Semmi esetre sem akartam előbb jelentkezni, mint ő, hisz ez azt jelentette volna, hogy még azok után is fontos a számomra. Nem akartam, hogy ezt higgye holott teljes mértékben így volt. Több, mint egy évnyi együtt járást nem lehet csak úgy elfeledni, legalábbis nekem nem sikerült ennyi idő alatt. Az egyértelmű jelek, amiket a fiú küldött, arra utaltak, hogy ebben bizony sokkal jobban teljesít nálam.

Vigaszomra Ethan és Scarlett karácsony másnapján meglátogattak. Hoztak nekem egy csomó joghurtot, aminek kimondhatatlanul örültem. Órákon át beszélgettünk, jól esett a társaságuk. A fiú buta viccei eszembe juttatták a régi időket, és fellángolt bennem ismét a vágy. Lehet, hogy csak a szeretethiány tette, de a bizalmába akartam férkőzni. Szerettem volna bocsánatkérően a karjaiba omlani, és megcsókolni végre. Többször is közel húzódtam hozzá, és nem mutatta, hogy mindez ellenére lenne. Még egy puszit is kaptam a fejem búbjára, ami őszinte reménykedést váltott ki belőlem.

Ethan távozott először, és csak ekkor vettem észre, hogy időközben már besötétedett. Annyira belemélyedtünk a nosztalgiázásba, hogy teljesen megfeledkeztünk az idő múlásáról. Úgy volt, hogy Scar is a fiúval megy, de a lány "női dolgokra" hivatkozva még beszélni akart velem, négyszemközt. Kettesben maradtunk a szobában. Egész délután furcsán nézett rám, de nem értettem az okát. A sztorizgatásból természetesen nem maradt ki, de időnként rosszalló pillantásokat vetett felém. Ez az ellentmondásosság teljesen összezavart, de tudtam, hogy hamarosan fény derül a titokra.

Egy darabig némán figyeltük egymást. Feszülten vártam, hogy megszólaljon végre. Látszott rajta, hogy valami egészen kínos dologról lesz szó, hiszen a pulcsija ujját piszkálta, ugyanúgy, akárcsak régen, ha valami kényes témával hozakodott elő. Feszengve, halkan kezdett el beszélni:

- Chris nem tudom, hogy mondjam el neked...

- Talán kezd el. Úgy egyszerűbb - tanácsoltam mosolyogva.

A komolyság olyannyira eluralkodott a hangján, hogy szinte megijedtem, mert fogalmam sem volt, mi lehet ennyire nagy horderejű. Közömbös, mégis vidám arccal próbáltam palástolni az idegességemet.

- Láttam, hogy néztél Ethanre, és tudom, hogy úgy tűnt, ő is belemegy a játékba, de mi igazából... Szóval, mi járunk már egy ideje.

Ledöbbentem. Mereven bámultam a lányra, pontosan a szemeibe, és ott is ragadt a tekintetem. Nem haragot éreztem, sokkal inkább csalódottságot, mégsem akkorát, mint amikor rajtakaptam Chadet. Mit mondhatnék? Magam sem tudtam, mit gondolok. Annyira meglepett, hogy az agyam sem tudta felfogni az ingert. Csak bámultam bambán magam elé.

- Chris? Minden oké? - kérdezte bizonytalanul a lány.

- Jól vagyok, csak...erre nem számítottam – feleltem őszintén. - Mióta tart?

Nem néztem Scarlettre, így nem tudhattam, mennyire hoztam zavarba a kérdéssel. Ha akarta, a hangját képes volt érzelemmentesre szilárdítani, az arcát viszont sohasem.

- Nincs még 2 hónapja. Mit gondolsz? Kínos egy szitu, mi?
Most rajta volt a sor, hogy palástolja a zavarát, ám az erre a célra szánt nevetés gyámoltalanra sikeredett.

- Én...örülök nektek, azt hiszem - csúszott ki a számon.

Magam is meglepődtem rajta.

- Ez komoly? Úgy imádlak!

Boldogan a karjaimba vetette magát. Kissé vonakodva viszonoztam az ölelését, de nem azért, mert nem akartam volna. Mikor elengedett újra visszaváltott az előbbi távolságtartó modorára. Megköszörülte a torkát, mint aki hirtelen észbe kap.

- Köszönöm.

Még nem jutottunk el arra a szintre, hogy kiöntse nekem a szívét, hát nem erőltettem. Diszkréten kellett viselkednünk, hogy kerüljük a kellemetlenségeket.

- Van egy olyan érzésem, hogy ez még nem minden.

Ártatlan mosolyt villantva csóválta meg a fejét.

- Kettesben szeretnénk tölteni a szilvesztert. Figyelj, tudom, hogy egyedül leszel, de ez lenne az első közös új évünk. Most hogy tudsz rólunk, elég ciki lenne, ha hárman ünnepelnénk, nem?

A kérdést bizonytalanul tette fel. Megerősítésre várt. Megesett rajta a szívem.

- Ne is folytasd tovább - mosolyodtam el. - Teljesen megértem.

Ekkor a futózáporok hirtelenségével elszabadult az a Scarlett Dixon, akit én ismertem. Percekig ölelgetett, sűrűn hálálkodva, és ezúttal nem igazította helyre magát. Jó volt látni, ahogyan mosolyog. Rájöttem, hogy mennyire hiányzott már, hogy boldognak láthassam. Hiába, hogy úgy tettem, mint aki már nem is törődik vele, az ember nem tudja csak úgy elfeledni a legjobb barátnőjét.

Mire hazaindult, már megfájdult az állkapcsom a sok vigyorgástól. Egyelőre nem tudtam, hogy a reakcióm valósnak nyilvánítható-e. Számtalan gondolat kavargott bennem, de időm sem nyílt rágódni a hallottakon. Csörgött a telefonom, és a gondolataim máris más irányba terelődtek. Daniel Way vonzotta őket magához. Legszívesebben saját magam előtt is letagadtam volna, de kellemes volt karácsonykor a karjaiban lenni. Erőt öntött a reménytelenségembe, még ha nem is sokat. Egész este ezen járt az agyam, és ha a barátaim nem lepnek meg, még rengeteg hülyébbnél is hülyébb idea futott volna át az agyamon.

- Ha a tegnapiról akarsz beszélni, nincs mit mondanom - üdvözöltem köszönés helyett.

- Pedig vártam, hogy megjegyezd milyen jó volt az illatom. De más miatt telefonálok.

Hatásszünetet tartott.

- Hallgatlak.

- Mit csinálsz szilveszterkor?

Felnevettem. Ennyire képtelen kérdést!

- Na neem, azt már nem! Elég volt a tegnap este.

- Ne már, Terry. Adj még egy esélyt! Tudom, hogy élvezted a társaságomat.

Utáltam, hogy ennyire egoista módon adja elő magát, de a legszörnyűbb az, hogy igaza volt. Mindenesetre igyekeztem ugyanazt a kissé lekezelő, semleges hangnemet alkalmazni vele szemben, amit mindig is.

- Nem értem, miből gondolod.

- Úgyis otthon lesznek a szüleid, nem? - tért ki a magyarázkodás elől. - Akkor meg nem kell félned, hogy megerőszakollak, vagy hasonló.

Ismét kacagnom kellett.

- Nem lesz itthon senki. Akkor megerőszakolsz?

- Nem lesz ott erőszak. De jól hallottam, hogy nem volt feltételes mód?

Megadóan sóhajtottam. Neki aztán képtelenség nemet mondani.

- Amint megunlak, már lépsz is. És hozz egy üveg drága pezsgőt. Felejteni akarok... Amúgy meg, nem félek tőled.

- Szuper! - Hallatszott a hangján, hogy valóban örül. - Neked meg annyi a dolgod, hogy...

Nem vártam meg, hogy befejezze. Megszakítottam a hívást, majd a nyakamig húztam a takarót. Az az idegesítő rámenőssége, ami annyira...vonzóvá teszi... Olyan vigyor kúszott az arcomra, amilyet még soha, senki sem tudott kiváltani belőlem.