Köszönetnyilvánítás

 Köszönöm a családomnak, akik mindvégig támogattak, és a barátaimnak, akik nélkül.... Csak vicceltem, nyugi. Nem tudom, mennyire szokás ilyet írni egy történet befejezésekor, de nem akartam, hogy csak úgy árválkodjon magában az epilógus. Ha netán ide tévedsz (mert tudom, hogy a könyvek köszönetnyilvánítását is csak a nővérem olvassa el...) , akkor tudd, hogy nagyon hálás vagyok, amiért velem tartottál az elmúlt fogalmam sincs, hány hónapban. Remélem a sztori elnyerte a tetszésedet, és nem érzed elfecsérelt időnek azt, amit ezen a blogon töltöttél.

A focis történetek nem túl népszerűek, ahogy a Fault sem volt az. Mégsem tántorított el az alacsony nézettség. Sajnos sokan vannak, akik felhagynak a publikálással, mert nem olvassák a soraikat annyian, mint szeretnék. Nem mondom, hogy ne legyenek elvárásaid, de ne keseredj el, ha nem úgy sikerül valami, ahogyan eltervezted. A dolgok nem mindig rajtad múlnak. Én majdhogynem sikítoztam örömömben, mikor meglett a harmadik feliratkozóm is. A kis dolgoknak is lehet örülni.

Nem is húzom tovább a szót. Ez valami mánia, vagy nem tudom, hogy mindig mindenből egy lelkesítő dumát kanyarítok, de elég a mellébeszélésből. Köszönök minden egyes kommentet, lájkot, szivecskét, megtekintést, meg nem tekintést, és furcsa pillantást, amit a blogger csoportban megosztott link látványa kiváltott. Legyetek olyan kitartóak, mint Christina Terry Brooks, és sohase adjátok fel az álmaitokat!

„Fogadd el, amit nem tudsz megváltoztatni, és változtasd meg, amit nem tudsz elfogadni.”

Puszi: V. B.

Epilógus

 A nyár kezdete nem csak a suli, hanem egyúttal a szezon végét is jelentette. Két hete kezdtem el edzeni a lányokkal, és sokkal rosszabbul bírtam a tempót, mint ahogyan hittem volna. Hamar kifáradtam, de sohasem álltam meg. Lassítottam, átkapcsoltam egy tőlem mindaddig távol álló fokozatra, de a feladásról szó sem lehetett. Daniel orvosi meglátása szerint csak kilencvennyolc százalékban álltam készen az éles bevetésre, azonban addig kérleltem őt és Steve-et, amíg bele nem egyeztek, hogy játsszak a záró mérkőzésen. Nem bírtam volna ki, ha szeptemberig kell várnom a legelső meccsemre. Nem fogadtam el nemleges választ.

Évek óta először izgultam a gyepre lépve. Az edző nem tett be a kezdőcsapatba, de biztosított róla, hogy az utolsó húsz percben becserél. Kezdetben csak tízet akart engedni, de a meggyőzőképességem ismét diadalt aratott.

A többiek már melegítettek. Daniel és én csendben figyeltük őket a pálya széléről. Az orvos azt a pólót viselte, amit tőlem kapott karácsonykor.

- Nem lesz baj, csak vigyázz magadra – karolta át a vállamat.

- Tudom, hogy nem lesz baj – nyugtáztam kijelentését egy ideges mosoly kíséretében.

Nehezen tudtam leplezni az izgatottságomat. Lopva a szüleimre pillantottam, akik már elfoglalták helyüket a lelátón. Anya lelkes integetéssel jelzett, apa pedig mosolyogva felmutatta a hüvelykujját. Idejét sem tudom már, mikor csinált ilyet utoljára.

- Hé, figyelj! - fordított szembe magával Daniel. - Akárhogy is játszol ma, bármi is lesz az eredmény, büszke lehetsz magara. Nem sokan vannak, akik öt hónap után képesek visszaszállni a nyeregbe. Példaértékű, amit csinálsz.

Őszintén meglepett a kedvessége. Amióta csak tartott a kapcsolatunk, egyetlen egyszer sem lelkiztünk. Sem ő, sem pedig én nem bírtam a túlzott érzelgősködést. Egyikünknek sem hiányoztak a nyálas szerelmi vallomások. Tökéletesen megvoltunk nélkülük is, de abban a kétes pillanatban igazán jól estek a szavai. Ennek ellenére szemforgatva fogadtam őket, aminek jelentését rögtön meg is értette. Ártatlan pislogással felelt rá, mert szerette, ha húzhatja az agyamat.

- Köszönöm – mosolyodtam el végül. - De csak hogy tudd, ha ma is lelépsz, mint a legutóbbi edzésemen, ugrott az együtt alvás.

Oldanom kellett az idilli pillanatot. A nevetése feledtette velem az aggodalmamat.

- Nem tehettem róla! Beteghez hívtak.

- Ilyen az, ha orvos a pasid. Lehet, hogy megvesz neked mindent, de képes akármikor lelépni – ugrattam.

Válaszul aljas módon megcsikizett, és addig nem eresztett el, amíg nem könyörögtem könnyezve, hogy hagyjon békén.

A játékvezető sípjával jelezte, hogy hamarosan kezdetét veszi a játék. Daniel egy búcsúcsók után elindult a lelátó felé, én pedig elfoglaltam a helyemet a kispadon, közvetlenül Steve mellett. Ritkán esett meg, hogy az edzőmmel együtt nézzük a mérkőzést, de olyankor mindig beszélgetni szoktunk. Ezúttal nem tudtam társalgásra pazarolni az energiámat. Minden figyelmemet lekötötték a gyepen küzdő társaim, és a labda, ami már úgy hiányzott, hogy szinte elvonási tüneteket produkáltam miatta.

Az első félidő eszméletlen iramban zajlott. Az orrom előtt sprinteltek a lányok, nem hagyva pihenést az ellenfélnek. Gyakran rám pillantottak. Ilyenkor elismerő mosollyal biztattam őket. Ők is várták már, hogy visszatérjek közéjük.

A második játékrészben taktikát változtattunk. Sikerült két gólt is szereznünk, ezért a hátvédek, a védekezés vált hangsúlyossá. Most a másik csapaton volt a sor, hogy kifárasszák saját magukat. Steve azt mondta, miattam változott meg a haditerv.

- Nem akartam, hogy túl nagy fába vágd a fejszédet – jegyezte meg, mikor melegíteni küldött. - Csak neked fárasztottuk ki őket. Tiéd a pálya.

A partjelző jelezte a cserét. Amanda már akkor tapsolni kezdett, amikor elindult a pálya széle felé. A nézőtér is visszhangozni kezdett. Újra fontosnak éreztem magamat. A végkimerültségig akartam harcolni a győzelemért. Már nem én számítottam, hanem a csapat. Az én csapatom.

Csatártársam hosszas ölelésbe vont. Rövid lelkesítő beszédet suttogott a fülembe, de már nem volt rá szükségem. A magabiztos, tettre kész Chris visszatért. Feltette a kezemre a karszalagot, mire a többiek üdvrivalgásban törtek ki. Daniel hangját még így is kihallottam a tömegből, mivel ő volt az egyetlen, aki Terryt kiabált. Megfélemlíthetetlen arccal kocogtam a helyemre. Üdvözlőleg az új lány felé biccentettem. Készen álltunk a közös munkára.