14. Rész - Káosz

 Idegesen hátráltam pár lépést, hátha feltűnésmentes tudok maradni, de nem is értem, miért reméltem.

- Christina! - mondta ki nevemet anya, a lehető legnagyobb idegességgel hangjában. - Mit keresel itt?!

- Én csak...beugrottam a könyvtárból hazafelé, hogy megkérdezzem mi van a lányokkal...

- Nem így hallottam.

A kezemben tartott edzőtáskára pillantott, ami elég nyilvánvaló jelnek számított, és volt egy sejtésem, miszerint az edzőm is megerősítette a csínyemet, ezáltal végleg lebuktatva engem. Mindketten magyarázatot követelve, összefont karokkal, és dühös tekintettel meredtek rám. Mély levegőt vettem, majd kivételesen a színtiszta igazság hagyta el a számat.

- Anya megtiltotta, hogy játsszak, pedig az orvos szerint már lehetne - magyaráztam a sztori azon részét, ami Steve-et érintette, majd szülőm felé fordultam. - Sajnálom, de nem bírtam ki, és tudom, hogy úgysem engedted volna.

Szánakozó arcot vágva vártam, hátha megenyhül, de hiába.

- Nyomás a kocsiba! - parancsolt rám.

Nem ellenkeztem. Az egyetlen jó az volt az egészben, hogy nem a csapat előtt balhéztunk. Éppen elég kínosan alakult a szituáció, még csak az kellett volna, hogy mindenki tudomást szerezzen róla.

Elkeseredetten biccentettem az edzőm felé, akin őszintén látszott, hogy csalódott bennem. Nem is vártam, hogy büszke legyen, hisz mégis csak átvertem, de a csapatért tettem. Az a düh, ami a szemében tükröződött, borzalmas bűntudatot keltett bennem. Lehajtott fejjel indultam az autóm felé.

- Chris! - szólított le a parkoló felől érkező csapatorvos.

- Ez nem a legjobb alkalom, doki...

Hátrapillantottam. Anya a nyomomban volt.

- Csak egy perc az egész. Üdv, Evelyn! - mosolygott szülőmre, aki immár mellettem állt. - Adok egy névjegykártyát. Kerestem számodra egy orvost, aki sokat tud segíteni neked.

- Köszönjük.

- Igazán nincs mit. Christina remek játékos - intézte szavait ezúttal anyának. - Kár lenne veszni hagyni a tehetségét.

Nem mertem anyára nézni, de tudtam, hogy ez a mondat csak még jobban feldühítette. Megeresztettem az orvos felé egy halvány, erőltetett mosolyt, majd elmentem mellette. Szó nélkül sétáltam el az Audimig, betettem a táskám, majd beszálltam a járműbe. Elfordítottam a kulcsot, és hagytam, hogy bemelegedjen kicsit a motor. Két kézzel szorítottam a kormányt, szinte már elfehéredtek az ujjaim. Nagyot sóhajtottam, és végiggondoltam, hogyan is mászhatnék ki abból, amibe saját magamat rángattam. Ezek után biztosra vettem, hogy nem focizhatok többé. Eközben anya is beszállt a saját autójába. Sebességbe tettem a kocsit, majd kihajtottam a parkolóból.

Ha egyedül mentem a meccsekre, hazafelé mindig kerülő utat választottam, így az átlagosan 20 perces út több mint fél órásra duzzadt. Ha nyertünk, azért, hogy örülhessek, és büszke lehessek

magamra kicsit, mielőtt végighallgatom apa leminősítő beszédét, ha pedig vesztettünk, szimplán csak a magány vágya miatt. Úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt leülünk anyával "megbeszélni" a dolgot, ezért a hosszabb úton mentem. A visszapillantó tükörből láttam, hogy a fehér Ford végig a nyomomban van, és úgy éreztem neki is időre van szüksége.

Mikor hazaértünk, én szálltam ki előbb, ezúttal az edzőtáskámat is magammal cipelve. Bementem a házba, és ahelyett, hogy gyerekesen a szobámba rohantam volna, az előtérben megvártam szülőmet, aki nemsokára belépett a helységbe.

- Nem ezt vártam tőled - sétált el mellettem anélkül, hogy rám nézett volna.

Hangja nem volt kioktató, inkább csak hűvös, de éppen elég rémisztően hatott. A konyha felé tartott, és kapásból követtem.

- Tudom, és sajnálom. Én sem akartam, hogy ez legyen belőle, de nem bírtam ki.

- Ha megkérdezted volna, engedem, de így...

Továbbra is kerülte a szemkontaktust, helyette kipakolt egy nagy papírzacskóból, hogy azzal foglalja el magát.

Lábak dobogása hallatszott a lépcső felől, így odakaptam tekintetemet. Először egy fehér szoknya tűnt fel, majd előbukkant Amber, arcán hatalmas mosollyal, de el is tűnt onnan, amint megpillantotta fancsali képemet.

- Mi történt? - kérdezte értetlenül.

- Ő tudott róla? - fordult felém anya.

Szemem sarkából a húgomra lestem, aki izgatottan várta válaszomat. Pár napja összekaptunk valamin, ezért csábító ötletnek tűnt, hogy bosszúból magammal rántsam őt is, és ténylegesen elgondolkodtam ezen a lehetőségen, de nem lehettem ennyire kegyetlen.

- Nem - mondtam ki szemrebbenés nélkül. - Ambernek semmi köze ehhez.

Szülőm aprót bólintott. Fiatalabb lányára nézett, jelezve ezzel, hogy hagyjon kettesben minket.

Amber engedelmesen elhagyta a konyhát, ahol így érezhetően nőtt a feszültség. A beálló némaság nyugtalanítóbb volt, mint egy alapos fejmosás. Motoszkált a fejemben egy kérés, amit nem igazán mertem feltenni, de összeszedtem magam, és megtörtem a csendet.

- Elmondod apának?

- Nem - szólalt meg rövid gondolkozás után. - De nehogy azt hidd, hogy megúszod ennyivel. Szobafogságot kapsz, nem mehetsz sehová.

Normális esetben, ha kevésbé éreztem volna bűnösnek magam, tiltakozni kezdek, de akkor nem tettem meg. Teljesen jogosnak találtam az ítéletet, annak ellenére is, hogy a szívem mélyén nem bántam meg, amit tettem. Kicsit talán büszke is voltam, de ezt persze a világért sem mondtam volna ki.

- Értem. És köszönöm.

- 10 perc múlva vacsora. Szólj a többieknek.

Elindultam, hogy felkutassam a család többi tagját. Csodálkoztam, hogy anya nem üvöltötte le a fejemet, de volt egy érzésem, miszerint ennél sokkal fájdalmasabb bosszút tervez.

13. Rész - Ha kiderülne...

 Hamar telt az év, november közepén jártunk. Hétvégente különböző indokokat kitalálva újra és újra ellátogattam a meccsekre, amiről rajtam, és a csapaton kívül csak Amber tudott. Persze sokan láttak a lelátókon helyet foglaló lelkes drukkerek közül, de ők már az első ilyen alkalom után megszokták a jelenlétemet. Az átlagban 300-400 fős közönség köreiben nem voltam túl feltűnő, bár kétség sem fér hozzá, hogy a leghangosabban szurkolók közé tartoztam. Előfordult, hogy az öltözőbe is lejártam, és még mindig volt, aki örömmel fogadott, annak ellenére, hogy már több mint egy hónapja nem voltam aktív játékos.

Kedd délután, miután hazaértem egyből nekiültem a leckémnek, amivel viszonylag hamar végeztem is. Felvettem a kabátomat, majd a kijárat felé indulva odakiabáltam a vacsorát készítő édesanyámnak:

- A könyvtárba mentem. Majd jövök.

- Chris, várj egy kicsit! - szólt utánam anya.

- Késésben vagyok. Várnak a többiek. Nem ér rá később?

- Rendben, akkor majd ha hazaértél. Vigyázz magadra!

Táskámban kutatva csuktam be az ajtót. Megengedtem magamnak egy elégedett mosolyt, és egy képzeletbeli hátba veregetést, amiért cselesen meg tudtam oldani azt, hogy edzésekre is eljárjak. Azzal a mesével álltam elő, hogy néhány osztálytársammal összeülünk délutánonként a könyvtárba, hogy együtt készüljünk fel a dolgozatokra.

Hogy ne legyen túl gyanús, szerdánként is leléptem otthonról, akkor viszont Chaddel múlattam az időt. Anya örült, hogy végre komolyabban veszem a tanulást, és ez a jegyeimen is meglátszott. Ennek oka egy új osztálytárs érkezése volt, aki szinte mindenből színötös, ezért némi ellen ár jegyében segített nekem a dogákban. Minden kedvezően alakult, és végre úgy éreztem, kezd újra sínen lenni az életem. Bár a meccseken még nem vehettem részt, így is boldog voltam.

Beültem az Audimba, és 20 perc múlva a stadionnál szálltam ki. Felnyitottam a csomagtartót, és kivettem az edzőcuccomat. Besiettem a klub épületébe, de a folyosóra érve szaladtam, hisz a tágas ablakok túloldaláról láttam, hogy a többiek már a gyepen vannak. Az öltözőben átvettem a ruhámat, majd a szorító gondos megigazítása után a pályára kocogtam.

- Dugó volt! - adtam elő a szokásos magyarázatot Steve bá'-nak, majd beálltam a bemelegítő köröket futó társaim közé.

Ezúttal két plusz köröm volt, amit nem esett nehezemre megtenni, hisz egész jó kondinak örvendhettem.

Steve nem tudott róla, hogy anya megtiltotta az edzéseket, így nem csak a szüleimet, hanem őt is félrevezettem. Éreztem egy kis bűntudatot, de igyekeztem nem erre gondolni. Szükségem volt a focira, elképzelhetetlennek tartottam, hogy nélküle teljenek el a mindennapjaim. A mozgás számomra mindig is menedék volt. A gyep, ami el tudta terelni figyelmemet a magánéleti gondokról, és a labda, lekötve az összes kósza gondolatomat, magának akarva az elmém minden apró zugát, jelentették nekem az igaz szerelmet, amit csakis játék közben tudtam átérezni. El akartak szakítani ettől, de én bátran küzdöttem ellene, még ha ilyen módszerekhez is kellett folyamodnom.

A bemelegítés után a passzolás, és a hosszú ívelések kerültek napirendre. Csináltunk jó pár állóképesség fejlesztő, és koordinációs feladatot, majd szokáshoz híven egy rövid meccsel zárult az edzés, amiből ismét kimaradtam. Hiába könyörögtem az edzőnek, nem engedett beállni. Végül felhagytam a kérleléssel, és helyet foglaltam a kispadoknál. Steve bá' felosztotta a csapatokat, majd leült mellém.

- Hidd el, szívesen vennénk, ha újra játszanál, de aggódom a lábad miatt. És igen, tudom mit mondott Dr. Way, láttam a lapot, de nem szeretném, hogy tönkretedd magad - nézett rám együtt érzően.

A szavai rögzültek a fejemben, és még percekig visszhangoztak, de úgy tettem, mint akit nem különösebben érdekel. Mereven bámultam a mérkőzést, odafigyelve minden kis hibára, amit a lányok vétenek. Úgy sejtettem, hogy az indoka mögött bujkál egy kis bosszúvágy is, de nem kérdeztem rá.

- Laposan ível - szólaltam meg, továbbra is a pályát figyelve.

- Parancsolsz?

- Britanny túl laposakat ível, Kira pedig nem ugrik elég magasra fejelésnél. Mintha félne a labdától. Ilyen ám egy kapitány... - jegyeztem meg epésen.

- Igen, már én is szóvá tettem nekik. És Kira hiába nem a legjobb fejes, remek irányító.

Lopva a férfire pillantottam, aki elmélyülten tanulmányozta játékosait. Győztes csapatot akart faragni belőlük, de volt valami a hangjában, ami arról árulkodott, hogy nem bízik bennük száz százalékosan.

- Nyerhetünk szezont? - tettem fel a kérdést.

A szakember nem felelt egyből.

- Van remény, de a csatár poszt foghíjas. Tavaly elment Lindsay, és most te. A télen be kell szereznünk egy árnyékéket.

Csendben bólintottam, belül pedig mosolyogtam. Ha nem is nyíltan, de a férfi tudtomra adta, hogy szükség lenne rám.

Az edzőmeccs végül egy döntetlennel zárult. Steve megdicsérte a lányokat, majd öltözni küldte őket. Elégedetten tartottam velük. Bent felmerült pár taktikai kérdés a hétvégi mérkőzéssel kapcsolatban, amiket főként hozzám intéztek. Ekkor bátorkodtam megemlíteni az észrevételemet, de míg Britanny megköszönte a tanácsomat, Kira csúnyán leszólt érte.

- Nagyobb tapasztalatom van a sportban, mint neked! Ne mondd meg, hogy mit hogyan csináljak!

Mindig is szerette tudtunkra adni, hogy 18 éve során hányféle sportágban fordult már meg.

- Íme, a kapitány, - jegyeztem meg gúnyosan. - akinek hallgatnia kéne a jóindulatú szóra, és megfogadni egy profibb tanácsait. Ez nem kosárlabda. Itt nagyobb súlya van annak, ha a labda a hálóba kerül. Ideje lenne megjegyezned végre. Ha azért veszít pontot a csapat, mert nem hallgattál másra, az a te sarad lesz.

Monológomat kisebb taps követte, de amint Kira végigfuttatta szúrós tekintetét az öltözőn, csend lett.

- Merj még egyszer így beszélni velem, és elintézem, hogy edzésre se járhass be többet.

- Sok sikert hozzá - intettem felé, majd pofátlan lazasággal elhagytam a helységet.

A friss levegőre érve lehervadt arcomról az elégedett vigyor, és legszívesebben a föld alá ástam volna magam, hisz megpillantottam anyámat, aki értetlen arckifejezéssel bámult az edzőmre. Ami a legrosszabb volt ez egészben, hogy ők is észrevettek engem, és a tekintetük alapján, cseppet sem örültek, hogy láthatnak.

12. Rész - A lelátó

Másnap délelőtt már a saját szememmel győződhettem meg róla, hogy valóban nincs ajtó a szobámban, és a hiányosság csak két héttel később lett pótolva. Abban az időszakban rengeteget pihentem. Otthon töltöttem minden időmet. Amíg parkolópályára ítéltek, főleg aludtam, és tévét néztem. Hétköznap délelőtt egyedül voltam, míg a szüleim dolgoztak, Amber pedig iskolában volt. Ilyenkor mindig későn keltem fel. A járkálás csak minimálisan volt megengedve, és csakis kizárólag a házon belül. Anyától kaptam annyi engedményt, hogy legalább a tévében nézhettem meccseket, ezért a készülék szinte minden délután sportcsatornára volt kapcsolva. 
Chad meglátogatott, vagy felhívott néha, de nem töltöttünk együtt túl sok időt. Edzésekre, meg csapat építő tréningekre járt, és a maradék idejének nagy részét tanulásra kellett fordítania, ezért nem ért rá. Sportoló lévén teljes mértékben megértettem, át tudtam érezni a helyzetét, tudtam milyen fontos, hogy a csapattagok kellőképpen összhangban legyenek.
Egyik délután csörgött a telefonom, és meglepetésemre Ethan neve villant fel a kijelzőn. Kelletlenül, de felvettem. Megérdeklődte, hogy haladok a felépüléssel, mire azt feleltem, jobban vagyok már, és két percnyi trécselés után le is ráztam. Azóta nem próbálkozott, csak facebook-on küldte át a leckét.
Anya igyekezett rávenni, hogy tanuljak, de túl lusta voltam, hogy hozzákezdjek. Időközben apa is megbékélt a helyzettel, a maga módján. Ugyan mogorvább volt velem az átlagosnál, de javuló tendenciát mutatott. A hétvégén elautóztam vele Readingbe, hogy kikérjük Dr. Way véleményét a bokámmal kapcsolatban. A doki szerint már járhattam volna edzésekre, de a szüleim véleménye eltért az övétől. Igazából tudtam, hogy apa szeretné, ha játszanék, de anya hallani sem akart erről.
A második héten már rendesen jártam suliba. Délutánonként ritkán volt csak programom, mivel a régi "barátaim" nem álltak szóba velem. Akadtak néhányan, akiknek bár megváltozott a viselkedése, mégis lógtunk időnként, de többnyire Chaddel, és a csapattársaimmal beszélgettem.
Azon a szombaton nagy meccs volt készülőben. Az előző évi bajnokkal vívott a csapat rangadót. Már szezon eleje óta készültem arra a mérkőzésre, de kénytelen voltam kihagyni, és ez miatt szörnyen éreztem magamat. Tudtam, hogy a csapatnak szüksége lenne rám, de a saját hülyeségem miatt nem lehettem ott velük. Egész nap a szobámban gubbasztottam, és joghurtot ettem. Mivel az édességeket szinte teljesen kiiktattam az étrendemből, folyton joghurtot ettem, ha mégis kedvem támadt a bűnözésre. Muszáj volt megőriznem a súlyomat, hogy a visszatérés alkalmával legalább azzal ne adódjanak problémáim.
A meccs kezdése előtt úgy másfél órával bekopogott hozzám Amber. Az ágyamban feküdtem, mellettem üres műanyag pohárkák hevertek szétdobálva. A tévé be volt kapcsolva, de a műsor nem tudta lekötni a figyelmemet.
 - Mi jót nézel? - kérdezte olyan hangnemben, amit akkor szokott használni, ha akar tőlem valamit 
Kényes mozdulattal arrébb dobált pár poharat, és leült mellém.
 - Gól összefoglaló. Mit szeretnél?
Húgom az helyett, hogy kertelni kezdett volna, egyből belevágott.
 - Öhm...tudod kezdek kifogyni a zsebpénzemből... 
Megforgattam a szemeimet. Míg más lányok a szüleiktől kértek pénzt ruhára, Amber folyton tőlem vett kölcsön. Se anya, sem pedig apa nem támogatta húgom kielégíthetetlen vágyát a szépségápolás iránt. Nem az első alkalom volt (és nem is az utolsó), hogy tőlem kuncsorgott, de mindig kisegítettem. Itthon azt hazudta, hogy leárazáson vette az aktuális terméket, ezért a többiek sosem jöttek rá, hogy mennyit is költ igazából. Ez volt az egyik kis titkunk a sok közül.
 - Jaj nem olyan sok - mentegetőzött arckifejezésemet látva. - Csak egy húszas kéne még, hogy megvehessem azt a ruhát. 
- Legyen - egyeztem bele nagyot sóhajtva. - De kérek cserébe valamit.
Máskor nem szabtam feltételeket, de ezúttal úgy éreztem, hogy egymás segítségére lehetünk. 
 - És pedig? - kérdezte már a szekrényemhez lépve, ahol a pénzemet szoktam tartani.
 - Anya megtiltotta, hogy eljárjak a csapat meccseire.
 - Azt akarod, hogy falazzak neked? - találta ki a gondolatomat, majd zsebre tett legalább ötven fontot. - Rendben.
Egy óra múlva előálltunk az ötlettel, hogy shoppingolni megyünk, amit anya örvendezve fogadott, mivel minden reménye az volt, hogy ezáltal rám is ragad valami Amber elegáns stílusából, de ezt az ábrándot hiába kergette. A húgom igazából valami fiúval találkozott, én pedig a stadionunkhoz mentem. Először fordult elő, hogy lelátóról kellett szurkolnom a saját klubomnak, és nem is akartam többé átérezni azt a megaláztató érzést. Voltak is, akik felismertek, és rákérdeztek, hogy miért nem játszom. Nekik azt feleltem, hogy egészségügyi problémám van, és ezután fel is hagytak az érdeklődéssel. Elfogadták, hogy már nem én vagyok a kapitány, és nem nekem kell szurkolni. Nem tűntek úgy, mintha nagyon megrázta volna őket a hír. Jobbulást kívántak, majd inkább a pálya felé fordították a tekintetüket. Rosszul esett, nem is kicsit, de igyekeztem a játékra, és véletlen sem a belső hangjaimra koncentrálni. 
A lányok jól teljesítettek, a félidőben, 1-1-es állásnál megkockáztattam, hogy benézek hozzájuk az öltözőbe. A legtöbben örömmel fogadtak, de hogy igazi volt-e a mosolyuk, azt nem tudtam eldönteni. Igyekeztem egykori csapatkapitányként az edzővel együtt feltüzelni őket. Lelkesnek tűntek, mikor visszaindultak a pályára. Kira, az új kapitány félrehúzott, hogy négyszemközt lehessünk.
 - Mit keresel te itt? - vont kérdőre lekezelő hangon.
Meglepett a stílusa.
 - Ugyan annyi jogom van itt lenni, mint neked.
 - Kötve hiszem. Nem kíváncsi rád itt senki. 
 - Tényleg? Nekem nem így tűnt.. 
Steve bá' hátra szólt a lánynak, hogy igyekezzen.
 - Hagyd békén a csapatomat - mondta az ajtóból visszanézve, de erre már nem volt lehetőségem visszaszólni.
Nem tudtam, mit gondoljak a lányról. Megfordult a fejemben, hogy a karszalag elnyerése miatt gondolta úgy, hogy többet ér nálam, de az is benne volt a pakliban, hogy mindig is gyűlölt, és csak azért viselt el, mert a kapitánya voltam. Mindenesetre eléggé letaglózott az, ahogyan beszélt velem, és fel is dühített. Igyekeztem kiverni a fejemből, inkább visszabicegtem a pályára. Szúrt a bokám, de ahogy helyet foglaltam enyhült a fájdalom. 
A második félidő lassan kezdetét vette. Tartalmas 45 perc következett. A mérkőzés vége felé a tizenhatos vonalon belül szabálytalanok voltak Anne-nel szemben, amiért a bíró büntetőt fújt. A csatár magára vállalta a tizenegyes elvégzését. Elhelyezte a labdát, és hátrált pár lépést. Próbáltam visszaemlékezni, milyen érzés is az, mikor mindenki téged figyel, ahogy állsz szemközt a kapussal, és a sípszóra vársz, ami után magadban imádkozol, hogy a hálóőr hibázzon. Régebben az én feladatom volt, hogy értékesítsem a büntetőket. Ez a tisztség másra hárult, olyan volt, mintha én már a múlt lettem volna, és mindenki tudja, hogy a múlt senkit sem érdekel.
  Anne nekifutott, majd bhatározottan a labdába rúgott, ami a jobb alsó sarok felé csavarva a kapuban landolt. Ösztönösen felugrottam a székből, de ezúttal hiába vártam, hogy oda rohanjanak hozzám, vagy hogy gratulálhassak annak, aki a gólt szerezte. A végeredmény 2-1 maradt. Boldog voltam, hogy ennyivel is előbbre jutott a csapatom, de örömömhöz valamiképp bánat is társult. Úgy gondoltam, a lányoknak már nincs szüksége rám, és nélkülem is ugyanolyan eredményesek tudnak lenni, mint azelőtt. Feleslegesnek éreztem magam. Nem tudtam eldönteni, hogy lemenjek-e gratulálni nekik, de végül úgy határoztam, hogy figyelmen kívül hagyom Kira bunkóságát, és a többiekkel foglalkozom inkább. Ismét az öltözőbe mentem, ahol nagy hangzavarral találkoztam. Csendet kértem tőlük, és ezt kivétel nélkül tiszteletben tartották. Mindenki engem bámult, a tekintetek változatosan tapadtak rám. Volt aki vidám volt, és továbbra is úgy nézett rám, mint egy társára, de akadtak olyanok, akik lenézően, vagy unottan várták, hogy mit fogok mondani. Megköszörültem a torkomat, majd további sok sikert kívántam nekik a szezonhoz. Sarkon fordultam. Néhányan jobbulást kiáltozva utánam szóltak, de nem fordultam meg többé. Kisétáltam az épületből, majd vegyes érzelmekkel hadakozva haza indultam. 

11. Rész - Deja vu

 Idegen ágyban ébredtem, és amint kinyitottam a szemeimet, rá kellett döbbennem, hogy egy kórházi szobában fekszem. A vakítóan fehér falak és ágynemű miatt hunyorognom kellett, hogy kivehessem a mellettem ülő arcát.

- Húzd el a függönyt - szólaltam meg rekedten.

Meglepett, hogy mennyire megerőltető volt beszélnem. Csak akkor tudatosult bennem, hogy halálosan fáradtnak érzem magamat. Az ágy melletti széken helyet foglaló édesanyám hirtelen felkapta fejét, mintha elaludt, vagy elbambult volna. Nem tudtam eldönteni, melyik a kettő közül.

- Chris! - kelt fel addigi helyéről. Hangja nyugtalan volt. - Hogy érzed magad?

- Úgy, mint akinek mindjárt kisül a szeme. Elhúznád a függönyt?

Anya a nagy ablakhoz ment, majd behúzta a sötétítőket, így a szobában egyből javultak a fényviszonyok. Pislogtam párat, mire végre rendesen láttam.

- Köszi. Egyébként szarul. Mint egy zombi. Mi történt?

- Nem emlékszel?

Megráztam a fejem, de megbántam, mivel megszédültem kissé. Értetlenül álltam a fene nagy gyengeségem előtt.

- Nem igazán.

Ekkor Amber, aki a szoba másik felében tartózkodott, odajött hozzánk, és leült az ágy szélére. Észre sem vettem addig, hogy ő is ott van. Szeretetteljesen a kezem után nyúlt, és gyengéden megszorította. Odapillantva arra is rá kellett döbbennem, hogy infúzió csöpög éppen a bőröm alá. Kezdtem egyre feszültebb lenni.

- Tegnap, vacsi után kérdezni akartam tőled valamit, de az ajtód zárva volt-kezdett bele a történetbe. - Kopogtam, nem válaszoltál, ezért szóltam anyuéknak.

- Apád betörte az ajtót, és ájultan találtunk rád - vette át a szót anya. - Behoztunk a kórházba, és az orvosok azt mondták, hogy túladagoltad a gyógyszereidet. Kimosták a gyomrodat. Rendbe fogsz jönni.

- Szóval...most nincs ajtó a szobámban? - próbáltam elviccelni a dolgot.

Szülőm mérgesen nézett rám, de nem hagyhattam ki a pofátlan megjegyzést. A sztori hallgatása közben lassanként előtörtek az esti emlékek. Elgyengültem, és hülyeséget csináltam. Akár végzetes következménnyel is járhatott volna a tettem, de szerencsém volt. Nem gondoltam bele ebbe.

- Ez komoly dolog Christina! Ne poénkodj vele. Miért csináltad?

- Mert fájt, és nem akart elmúlni.

Kopogás hallatszott, és egy pillanattal később apa lépett be a terembe. Hozzám nem szólt semmit, csak megeresztett egy gyenge félmosolyt. Egyből anyához fordult, hogy tájékoztassa a látogatási idő lejártáról.

- Mennünk kell - nyomott puszit az arcomra anyu. - Holnap találkozunk, és még megbeszéljük. Jó legyél kicsim.

Amber megölelt, apa pedig jobbulást kívánva hagyta el a szobát. Utoljára húgom készült távozni, de mikor az ajtóhoz ért, utánaszóltam.

- Chad tudja? - kérdeztem.

Amber visszafordult.

- Igen, beszéltem vele.

- Nem volt itt?

- Öhm..nem.

Újra az a szánakozó tekintet, amit Kirától is kaptam. Nem tetszett. Mintha lealacsonyított volna,

- Értem - mondtam úgy, mintha nem különösebben hatna meg a dolog. - Apa nagyon mérges volt?

- Chris, a karjaiban vitt el a kocsiig! Rohadtul megijesztettél minket...

Nem tudtam felelni, mivel egy nővér szólította fel a kórterem elhagyására Ambert. A lány intett felém, majd ő is elment.

Teljesen egyedül maradtam. Önmarcangoló gondolatok támadtak meg, ezért kénytelen voltam elterelni valahogy a figyelmemet. Magamhoz vettem a telefonomat, és megnéztem az értesítéseket. Chad nem üzent, ami nagyon bántott, de Ethantől érkezett egy SMS. Ezek szerint Amber őt is tájékoztatta. Nem írtam vissza, helyette unaloműzőként felnéztem az Instagramra, ahol a követőim száma jelentősen lecsökkent. A suliban történtek után egyáltalán nem csodálkoztam ezen. Szomorúan, vagy inkább dühösen zártam le a készüléket. Megigazítottam a párnámat, és óvatosan oldalra fordultam, hogy megpróbáljak aludni, de abban a pillanatban kinyílott az ajtó. Kíváncsian néztem az érkező irányába. Egy 60 körüli néni lépett a szobába, egy orvos kíséretével. Köszöntöttük egymást, majd a doki segített a nőnek az ágyhoz menni. Ezután a köpenyes kicserélte az infúziómat, majd lelépett. Már épp megpróbálkoztam volna ismét az elalvással, mikor a szobatársam megszólalt.

- Téged miért hoztak be?

Hangja barátságos volt.

- Gyomormosás.

- Alkohol?

- Gyógyszer.

Felhúzta szemöldökét.

- Csak nem öngyilkos akartál lenni?

- Nem az életemnek akartam véget vetni, csak a fájdalomnak. Probléma van a bokámmal.

- Focizol?

Meglepett a kérdése, hisz nem említettem neki, és úgy gondoltam semmi nem is utalhat rá, hogy erre a következtetésre jusson.

- Honnan veszi?

Az éjjeliszekrény felé biccentett, amin a David Beckhames mezem hevert. Biztosan anya hozta be, pizsama gyanánt.

- Vagy úgy.

Kicsit csalódtam talán, hisz azt hittem, hogy gondolatolvasó, vagy hasonló. Izgi lett volna.

- Tudod, fiatal koromban én is sportoltam. Úsztam.

- Az jó - mosolyogtam rá.

- Igen, valóban jó lett volna, ha megfogadom az orvos tanácsait. Egyik nap edzés közben fájni kezdett a vállam. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. A dolog addig fajult, hogy kénytelen voltam lemondani a sportról.

Erősen deja vu érzésem támadt. Nem ismertem a nénit, mégis megfogott a története. Lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy csak kitalálta, de leszűrtem belőle tanulságot. Rájöttem, hogy velem is megtörténhetne ugyan ez. Vagy bárki mással. Önfejű voltam, és makacs, de akkor sem éreztem azt, hogy kész lennék 17 évesen szike alá vetni magam. Kettős érzés kavargott bennem. Nem akartam úgy járni, mint a néni, de féltem a műtét következményeitől. Rettegtem, hogy talán nem játszhatok többé, vagy nem tudom hozni a régi formámat. Hirtelen ijesztőnek éreztem a jövőmet. Félve gondoltam a pár hónappal későbbi énemre. Arra, hogy vajon hogyan döntött, és hogy mivel kell szembenéznie a tetteim miatt. Egyik lehetőség sem volt biztos, és megrémített az egész helyzet.

- Magát az Úr küldte, vagy mi? - nevettem cinikusan.

A néni nem értette a helyzetet. Elmagyaráztam neki, hogy velem is hasonló helyzet áll fenn.

- Isten, vagy a beutaló, ki tudja. De remélem te tanulsz az én hibámból.

Átfordult a másik oldalára, és nem szóltunk többet egymáshoz.

Valamivel később elvittek egy vizsgálatra, és alaposan el kellett beszélgetnem egy pszichológussal is. Meséltem neki a baleseteimről, és a műtét lehetőségéről. Azt kihagytam, hogy mennyire bizonytalan vagyok, és azt is, hogy az emberek, akiket egykor barátaimnak hittem, hogyan szegültek szembe velem egyik napról a másikra. Ellátott pár tanáccsal, de csak üres szavaknak éreztem őket. Látszott, hogy nem érzi át teljesen a problémámat, hiába tűnt szakmájánál fogva empatikusnak.

Este 7 óra volt, mire eljutottam addig, hogy ténylegesen lepihenhetek, de hiába fáradtam le addigra, nem jött álom a szememre. Sokáig csak forgolódtam, és a néni szavain jártak a gondolataim.