28. Rész - Jessie?!

 A tizedik lépcsőfok után már beláttam, hogy bölcs dolog lett volna elfogadnom Amber ajánlatát, de a büszkeség bizony nagy úr. Az emeletre felérve egyből meghallottam Chad hangját.

- Igyatok! - kiáltotta vidáman, és hirtelen kedvem lett hozzá, hogy eleget tegyek a felszólításának.

Felöltöttem egy magabiztos mosolyt, úgy indultam el a mosdók felé. Egyre többen haladtak el mellettem, de valószínűleg nem azért, hogy az illemhelyiséget vegyék igénybe. Boldogított a tudat, hogy az én akcióm keltett ekkora izgalmat. Jutott elég pia mindenkinek, senkitől sem sajnáltam.

Kisebb tömeg gyűlt a folyosó végén, mire odaértem. Tekintetemmel a barátomat kerestem, ám nem sok sikerrel. A diáktársaim tolakodtak, türelmetlenül lökdösődtek. Chad nevét kezdtem kiáltozni, de a fiú nem reagált. Közben mindenki sorra került lassan, és a poharaik kíséretében visszaindultak a tornaterem felé.

Ekkor megpillantottam őt, és addigi lelékesedésem azonnal semmivé lett. Nem egyedül volt, hanem egy vörös hajú csajjal. Éppen heves csókcsatát vívtak. Nem akartam elhinni, hogy Chad az, de mikor elváltak egymástól, a félelmem beigazolódott. Csak egy pillanat volt az egész: a lányra mosolygott, majd folytatták ugyanott, ahol abbahagyták.

Hirtelen mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj, de nem estem el. A mankó kiesett a kezemből, és megremegett a balosom, ami az egész testsúlyomat hordozta magán. Két kar kapta el a derekamat, mielőtt a frontális csattanás bekövetkezett volna.

- Kapaszkodj belém, Chris - ajánlotta fel Ethan.

Nem tudtam rá, vagy akár saját magamra koncentrálni. A szemeim megingathatatlanul függtek Chaden, aki még mindig azzal a lánnyal volt elfoglalva.

- Te szemét - suttogtam elhaló hangon.

Legördült egy könnycsepp az arcomon, de azon nyomban odanyúltam, hogy letöröljem. A legtöbb lánnyal ellentétben nem azért aggódtam, hogy szétfolyik a sminkem, hanem azért, nehogy sírni lássanak mások. Összeszedtem minden önuralmamat, hogy visszatartsam a csalódottságom megnyilvánulását. Nagy levegőt vettem, majd elfogadtam a mankókat, amiket Ethan felém nyújtott, és a párocska felé indultam.

Az exem utánam kiáltott, de nem figyeltem rá. Nem érdekelt a véleménye. El akartam venni Chad kedvét a smárolástól. Fogtam az egyik botot, és egyenesen a srác mellkasát találtam el vele. Fájdalmas kiáltást hallatva szakadt el a lánytól.

- Mi a fasz? - üvöltötte dühösen, de amint megpillantott, eltűnt a szeméből a szikra. - Chris, mit csinálsz itt?

- Ezt te kérdezed?! - harsogtam túl a tömeget.

Ismét lecsaptam a mankóval, ezúttal a gyomrát vettem célba. Összegörnyedten támaszkodott neki a falnak. A lány sikítva ugrott hátra, akinek ezáltal a kilétét is megtudtam. Jessie volt az, a mi évfolyamunkból. Mintha Ethan egyszer említette volna a nevét...

- Én csak...ő mászott rám!

- Tessék?! - visította Jessie, majd egy pofon kiosztása után faképnél hagyott minket.

Ekkor már körbevett minket pár diák is, hogy a jelenetünket figyeljék, de nem érdekelt a közönség. Talán még kapóra is jött, hiszen megtudták, hogy Chad valójában mekkora disznó. Várakozóan pillantottam rá, bár úgy is tudtam, hogy képtelen lesz kimagyarázni a helyzetet.

- Mióta tart? - kérdeztem.

A fiúban mintha elpattant volna valami. Kiegyenesedett, és a szemembe nézett. Az arca bosszús volt. Ő háborodott fel, annak ellenére, hogy én lettem megcsalva.

- Amióta fontosabb a karriered, mint én. Annyira jól elvoltunk régen, Chris! Mi a fene van veled? Teljesen megváltoztál, a franc egye meg!

- Régen? Arra gondolsz, mikor folyton csak szexelni akartál? Neked az jó kapcsolat? - kiabáltam, nem törődve vele, hogy ki hallja meg. - És ha az alatt, hogy megváltoztam, azt érted, hogy nem hagyom bármikor megdugni magamat, akkor igen. Megváltoztam.

Zavartan pillantott körbe, őt érdekelte a többiek véleménye. Részemről az is mindegy volt, ha hisztis libának tartanak emiatt, de nem bírtam visszafogni magamat.

- Te is tudod, hogy nem erre ment ki - mondta ekkor már szelídebben. - Mostanában kevesebbet voltál velem, és Jessie...

- Ha jól emlékszem, te jársz folyamatosan edzésekre. Elég a kamuzásból, Chad! Ha a múltkori után még mindig a barátnődnek tartottál, akkor ezennel mindennek vége közöttünk.

Hátat fordítottam, és elindultam a kijárat felé.

- Chris, várj! - kiáltott utánam.

Nem néztem vissza. Ballagtam tovább. Ha akart volna, minden bizonnyal utánam jön, de ehhez túl büszke volt. Ő nem jött, csak Ethan. Már a parkolóban jártam, mikor utolért. Bizonyára visszasietett még a kabátjáért, mert ekkor már rajta volt. A padkán üldögéltem, kezemben a telefonommal. Hiába hívtam anyát, nem vette fel. Nem tudtam mást tenni, mint várni. A fiú leült mellém.

- Én próbáltalak figyelmeztetni. Igazán sajnálom, Chris - mondta szánakozva.

- Csak ne sajnálj engem - töröltem le egy könnycseppet szipogva. - Biztos ezt érdemeltem.

- Ne mondj ilyet! Chad egy hűtlen paraszt, de ezt csak te nem vetted észre, annyira lefoglalt a rózsaszín köd.

Bármennyire is szerettem volna a szemébe nézni, nem tettem meg. Gyűlöltem az érzékeny oldalamat, ezért nem akartam, hogy lássa a könnyeimet. Bár ő ismerte azt az énemet is, régóta nem részesült senki akkora tisztségben, hogy síráson kapjon rajta.

- Úgy érted, mások is tudták? - kérdeztem lehorgasztott fejjel.

- Elég sokan, ahogy hallottam.

- Szuper. Akkor volt min röhögniük a hátam mögött.

Éreztem, hogy bármelyik pillanatban rám törhet az erős zokogás. Fogtam a telefonomat, és újra megcsörgettem anyát. Nem bőghettem a suli előtt, az túl megalázó lett volna. Szülőm továbbra sem fogadta a hívásomat, és ezt Ethan is észrevette.

- Fuvar kell? Segíthetek – ajánlotta fel.

- Úgy tudtam, nincsen jogsid.

- Nekem nincs, de meg tudom oldani.

Mielőtt tiltakozhattam volna, már telefonált is. Alig pár másodpercig beszélt. Eltette a mobilt, majd erőltetett mosollyal fordult felém.

- Mindjárt indulhatunk.

Hálás voltam neki. Az sem érdekelt, kit hívott, csak az rebegett a szemem előtt, hogy hazajuthassak végre, és zokogva az ágyamba vethessem magamat. Lopva a fiúra pillantottam. Gondterheltnek tűnt. Az épület felé pislogott. Valahogy úgy éreztem, cseppet sem neheztel rám a történtek miatt. Ő sohasem nevetett volna ki, amiért ennyire vak voltam. Ő kedves volt velem még akkor is, ha nem érdemeltem meg.

Hamarosan magas sarkak kopogása törte meg a kora esti békés csend nyugalmát.

- Ne haragudj, Eth, de már őrültek háza van odabent. Asszem, valami bátor tag piát csempészett be a bulira. Mi a ba...

Valaha volt legjobb barátnőmben bent ragadt a szó, mikor egymás szemébe néztünk. Rajta látszott a neheztelés, és hogy visszafordulna inkább a bulizók felé, mintsem hogy engem furikázzon.

- Szia, Scarlett - köszöntem neki.

Felfoghatatlanul örültem, hogy ő lesz a sofőröm. Hirtelen belém hasított a hiánya. Évek óta először reménykedtem abban, hogy kibékülhetünk. 

27. rész - Akkor bulizzunk

- Ugye most csak szívatsz? - sikítottam olyan magas hangon, amiről azt sem tudtam, hogy képes kiadni a torkom. - Úgy nézek ki mint egy elbaszott barbie, akit lehányt egy csillámpóni.

A tükörrel szemben állva vizsgáltam Amber művét. Egy csillámos, pántos felsőjű, és tüll szoknyájú bordó ruhát vetetett meg velem. Kicsivel térd fölé ért, ami megfelelt az elvárásaimnak, de a fazonjával nem voltam kibékülve.

Szerencsére a smink szolidabbra sikeredett. Alapozót, korrektort, kontúrozó micsodákat meg egyéb vakoló alkalmatosságot nem engedtem az arcomra kenni, de egy halvány szájfény és a sötét, füstös szemek elmaradhatatlanok voltak a húgom szerint. Azt mondta, a fekete kiemeli a hideg, kék pillantásomat. Azt kívántam bár valóban jeges lehetne, hogy ártani tudjak neki. Ennyivel azonban nem elégedett meg. A hajamat begöndörítette, és feltűzte. Kényelmetlenül éreztem magamat. Mintha nem is én néztem volna vissza a tükörből. Sokkal inkább Amberre hasonlítottam, mint Chrisre. A mellettem álló mindeközben elégedett bólogatással fogadta a kiakadásomat, amit egy büszke mosoly is kísért. Rajta sötétkék ruha volt, és a tincseit egy kontyban fogta össze a feje tetején. Elborzadva bámultam rá, hisz magamra nem bírtam nézni.

- Én így ki nem megyek az utcára! - jelentettem ki határozottan.

Hátra nyúltam, hogy megkeressem a ruha cipzárját, de Amber a kezemre csapott.

- Ne merészeld feladni, mikor ilyen profi munkát végeztem! Tudod te milyen nehéz volt a szörnyetegből szépséget varázsolnom?

- Ezt bóknak veszem - jegyeztem meg gúnyosan.

Az ágyamhoz bicegtem, és leültem, hogy késleltessem az indulást. Fél óránk volt még a bál kezdetéig. A lány csípőre tett kézzel állt meg előttem, mint egy anya, aki a gyermekét készül leszidni.

- Tudod, szörnyen nehéz olyan rucit találni, ami jól néz ki tornacipővel és...holdjáró bakanccsal – sopánkodott úgy, mintha ő lenne az áldozat.

Minél több becenevet aggatott a gipszemre, annál szánalmasabbnak tűnt a helyzetem.

- Én hálás vagyok. Tényleg. Nem is tudom, hogy köszönhetném meg...

- Úgy, hogy eljössz arra a rohadt bálra – adta meg a választ, holott nem is kérdeztem.

Kelletlenül elhúztam a számat. Sokkal szívesebben maradtam volna otthon Chelsea ismétléseket nézni, minthogy egy béna, bulinak keresztelt összejövetelen rövidítsem az élettartamomat. Az egyetlen, ami vigasztalt, a kis tréfám volt, amiről még a húgom sem tudott.

- Ne felejtsd el Chadet - szúrta közbe Amber szemtelenül.

- Jó. Elmegyek - egyeztem bele, mielőtt még meggondolhattam volna magamat.

Látszott rajta, hogy nem számított más válaszra. Teljességgel elégedettnek tűnt. Ha ő nincs, egész este otthon gubbasztok, és ki tudja, melyik bizonyult volna jobb döntésnek...

Egy autó dudált a házunk előtt.

- Ez biztos Arthur! - szaladt ki az ajtón Amber. - Siess, mert nem várunk meg.

Ez volt az egészben a legrosszabb. Kénytelen voltam egy teljesen idegen srác kocsijába beszállni, hogy eljuthassak arra a helyre, ahová amúgy sem akartam elmenni.

- Még mindig nem értem, miért kellett elhívnod ezt a lúzert... - jegyeztem meg félhangosan.

A monológot magamnak szántam, de úgy tűnt, más is hallotta. A húgom visszadugta a fejét az ajtóból.

- Egy: James nem engem hívott el. Kettő: Arthur tud vezetni. Három: ő volt az egyetlen pár nélküli harmadikos, és amint lehet, úgyis lerázom.

- Világos.

Belebújtam a cipőmbe, és indultam is a kijárat felé. Elköszöntünk anyáéktól, majd Arthur Mini Cooperje volt a következő állomásunk. A srác udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, de volt még egy kis dolgunk, mielőtt útnak indultunk. Beavattam a többieket a tervembe, ami nagy sikert aratott mindkettejüknél. A garázsban egy egész doboznyi pia sorakozott, amit a hét folyamán egy csapattársam segítségével szereztem be. Mivel a sulis bulik mindig bénák, fel akartam dobni a hangulatot, és tudtam, hogy ezért sokan hálásak lesznek majd nekem. Arthur segítőkészen bepakolta a kocsiba a dobozt, majd útnak indultunk.

A sulihoz érve először kikémleltem az ablakon, hogy lát-e minket valaki, majd csak akkor szálltam ki a járműből, mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs a közelben. A többiek az autóban maradtak. A terv az volt, hogy elterelem a bejáratnál álló tanár figyelmét, és amíg a férfi velem van elfoglalva, ők becsempészik a piát az első emeleti mosdókhoz.

Elindultam az épület felé. Az ügyeletes már távolról nyomon követte a lépteimet, de nem szólított meg.

- Jó estét, tanár úr! - köszöntem, amint kellően közel értem hozzá. Igyekeztem elesettnek tűnni. - Lenne olyan kedves, hogy elkísér a tornateremig? Elég sokan lehetnek már odabent, és félek, hogy megbotlanék.

A férfi morgolódva fogadta a kérésemet, de nem mondott nemet.

- Utat! Utat! - kiabálta tekintélyt parancsoló hangon.

Mellettem lépdelt, de rám sem nézett, és nem is szólt hozzám. Matek tanár volt, sohasem figyeltem az óráin, így ebből adódóan nem igazán kedveltük egymást.

Elég sok diák gyűlt már össze. Valami régi Rihanna szám szólt, nem túl hangosan, de biztos voltam benne, hogy ez hamarosan változni fog. A piros műanyag poharak szimpla narancslével töltöttnek tűntek, de ez sem maradhatott sokáig így. Amint beértünk a terembe, a férfi egyből magamra hagyott. A fal mentén szerencsére elhelyeztek pár széket, sikerült is találnom egy üreset. Helyet foglaltam, és vártam, hogy Amber jelentkezzen.

Nem kellett sokáig várnom rá. Arthur a nyomában loholt, de látszott a húgomon, hogy nagyon le szeretné már rázni.

- Minden oké? - harsogtam túl a diáktársainkat.

- Persze, nem is értem, miért kételkedtél bennünk. Találkoztunk Chaddel, és rábíztuk a piát – felelte Am. – Szerintem menj fel, és beszélj vele.

- Igen... Az lesz a legjobb.

Magamhoz vettem a mankómat, és indulni készültem.

- Ne kísérjelek el?

A lány szemeiben egyértelműen csillogott a menekülés vágya. Hálás voltam, amiért segített, de jó testvér lévén örömet okozott a szenvedése. Ilyenkor akaratlanul is eszünkbe ötlik egy-egy ellenünk elkövetett csíny. Nekem egy friss élmény ugrott be, mikor is a húgom rózsaszínűre akarta festeni a gipszemet. Nem akartam megszabadítani a sráctól.

- Ne. Inkább terjesszétek a hírt, és küldjétek fel piálni a népet.

Gúnyos tekintetére már nem reagáltam. Ártatlan mosollyal hátat fordítottam, majd elindultam az emelet felé.

26. rész - Túl akaratos

 Legszívesebben törtem, zúztam volna az üzletben, de egy úrinő nem csinál ilyesmit. Sőt, egy úrinő válogatott sértéseket sem kiabál ki az ablakon a hátsó ülésen terpeszkedve. Kétségkívül nem én tehettem róla, hogy Londonban mindenki úgy vezet, mint egy félig vak eszkimó, aki életében nem ült még volán mögött. Csupán próbáltam a tudtukra adni, hogy bénán csinálják. Megköszönni valamilyen oknál fogva elfelejtették, de ezt a hanyagságot megbocsájtottam nekik.

Amint hazaértünk, egyből a szobámba "siettem". A lépcsőzés szent műveletét ülve oldottam meg. Karral kapaszkodtam a következő fokba, és feltoltam magam. Ekkor adtam hálát a sok súlyzós edzésnek, amiket pluszba végeztem a klub konditermében. Időtlen idők óta nem jártam már ott, és hiányzott is a légköre. Nem a poshadt izzadságszag, hanem a kitartás és a szenvedély édes elegye. A birodalmamba érve először próbálhattam ki az új ajtómat csapkolódás szempontjából. Nagyot szólt. Tetszett.

Fáradtan vetettem magamat az ágyba, a mankókat a lehető legmesszebb hajítva. Hiába minden orvosi utasítás, egyetlen mozdulattal le tudtam volna tépni magamról a béklyómat. Fájt mindenem, és sikítani, toporzékolni volt kedvem. Ehelyett behunytam a szemeimet, és lassítottam a légzésemen. Néha kénytelenek voltunk sportpszichológushoz járni, így ezt a módszert ő tanította a dühkitörésekre. Lázasan keresgéltem a dolog pozitív oldalát, de csak kevés érvet sorakoztathattam fel a nyugalom pártját fogva. Utólag belegondolva amúgy sem lett volna kedvem a hülye bálhoz. Semmi értelme az egésznek. Akinek akadt párja vele ment, hogy aztán idő előtt eltűnjenek a szertárban vagy a kocsi hátsó ülésén, és amint előkerülnek, kócosan, kipirultan játsszák el az ártatlan szerelmest. Aki szingli volt, reménykedett, hogy ha életében először csinos ruhát vesz fel, a kiszemeltje majd belészeret, és a DJ pont jókor bekapcsolt lassú számának refrénje közben elcsattan az a bizonyos első csók. Erről szóltak a gimis bálok. Felesleges lett volna mindezeknek szemtanújává válnom.

Szinte már furcsálltam is, hogy Amber nem kopogott be hozzám. Két perccel később érkezett, mint vártam, (vagyis két perccel azután, hogy becsaptam az ajtót) bár nem kopogott, csak zavartalanul benyitott.

- Na hogy ment? Vettetek valamit? - támadott le, miközben tekintetével a nem létező ruhát kereste. - Nem látom sehol.

- Azért, mert nincs ruha. Chaddel összekaptunk, és faképnél hagyott - ismertem be a húgomnak.

A lány lebiggyesztette a száját. Tudtam, hogy tényleg sajnálja, de nem ugrált körül a részvétével. Nőiesség ide vagy oda, az érzelgősség még az ő etikettjéből is kimaradt. Ezt különösen jó tulajdonságának találtam. Azzal, hogy linkelsz a másiknak, csak még erősebben ejti foglyul az önsajnálat futóhomokja. Az embereknek nem erre van szükségük vész esetén, hanem arra, hogy valaki kegyetlenül megpofozza őket, és a képükbe mondja, hogy "üdv a való életben".

- Én elkísérlek, ha szeretnéd - ajánlkozott fel, mint egy kígyó, aki a kegyeimbe akar férkőzni.

- Ki van zárva. Nem megyek a bálba - jelentettem ki, és részemről véget ért a beszélgetés.

Azonban Amber nem adta fel ilyen könnyen. Addig kérlelt, amíg bele nem egyeztem a dologba. Bár továbbra sem akartam elmenni, legalább magamra hagyott végre. Ő is tudta, hogy másnap előröl kell kezdenie az érvelést, de látszólag nem bánta. A vele való vásárlás felért számomra egy El Classicóval. Folyamatosan az órát lesed, hogy mikor lesz már vége, de kilencven perc elteltével is azt érzed, semmi sem történt.

Mivel Chad eredetileg azt ígérte, később felnéz hozzánk, reméltem, hogy sikerül tisztáznunk a helyzetet. A kosárcsapat és a focicsapat kapitánya minden tinifilm álompárjának számítana, és nem minősítettem le magunkat annak ellenére sem, hogy már nem volt karszalagom. Egy belső hang azt suttogta, hogy ott a helyem a bálban, és meg kell mutatnom, hogy engem nem lehet kispadra ültetni.

Chad azonban nem jelentkezett. Az üzeneteimre sem válaszolt. Este tízig el sem mozdultam a telefonom mellől, hátha mégis küld SMS-t. Nem így történt. Másnap reggel erős kételyek közt ébredtem. Nem tudtuk megbeszélni a nézeteltérésünket, ezért valószínűnek tartottam, hogy a fiú nem akar majd velem mutatkozni az eseményen. Ugyanakkor kizárt volt, hogy kihagyja a bált. Mikor az első sulibulis randinkon azt mondta, hogy kötelességének érzi, hogy boldogítsa a többieket a jelenlétével, igazán megnevettetett. Azóta is tartotta magát a szavához, és minden eseményen együtt jelentünk meg. Mindössze egy délelőtt állt rendelkezésemre a döntés meghozatalához, de amint Amber belépett a szobámba, elveszítettem a szavazati jogomat.

Mikor elpanaszoltam neki, hogy Chad nem jelentkezett, hallani sem akart az otthon ücsörgésről. Rábeszélt, hogy lepjem meg a srácot azzal, hogy csinos ruhában, talpig tökéletesen sétálok be a tornaterem robusztus kapuján. Annyira nem is tartottam volna rossz ötletnek, ha nem a húgom fejéből pattant volna ki. Az ő tervei többnyire mindig befuccsoltak, ezért is kértem tőle ritkán tanácsot. Akkor azonban nem volt erőm tiltakozni, sőt esélyem sem lett volna vele szemben. Apára ütött akaratosság szempontjából.

Délben kocsiba pattantunk, anya pedig elfurikázott minket egy olyan környékre, ahol még életemben nem jártam. Elegáns butikok sorakoztak egymás után végtelenségig húzódó sorokban, és kosztümös irodabanyák koptatták magas sarkaikat az egyenletes macskakövön. Mikor anya elhajtott, úgy éreztem halként vetettek be egy cápákkal teli medencébe.

- Isten hozott a birodalmamban - szólalt meg Amber jókedvűen, és elindult a selyemforgatag felé.

Muszáj volt követnem. 

25. Rész - Átkozott szoknyák

 Azt mondják, a lányok többsége szeret vásárolni, mégsem éreztem magam sohasem csodabogárnak, amiért kivételt képeztem ez alól. Persze a sportcuccok és a kaja vétele nem okozott kellemetlenséget, de sem én, sem pedig az ismerőseim nem tudtak volna elképzelni nagy szatyrokkal tipegni egyik cipőbolttól a másikig. Ha például új stoplisra volt szükségem, az internetet hívtam segítségül. Írtam egy csodálatos listát, hogy mik azok a dolgok, amiket meg akarok szerezni, és azokra adtam le rendelést. Sokkal egyszerűbbnek bizonyult, és biztos, hogy mindent megtaláltam a méretemben. A szekrényem tömve volt fitneszcuccokkal és futócipőkkel, de magassarkúm és szoknyám jóformán egy sem akadt. Kényelmetlennek és csúnyának találtam az összeset. Ez volt belém kódolva.

Tökéletesen megfelelt számomra a stílusom, de akadt egy probléma. A karácsonyi bál kiöltözős esemény. Ha a sarkos szörnyeteget meg is úszhattam a gipsz miatt, a szoknyát nem kerülhettem el. Szó sem lehetett róla, hogy Ambertől kérjek kölcsön, mivel két mérettel kisebb ruhákat hordott, mint én. Kénytelen voltam vásárolni indulni, de magammal rángattam Chadet. Kellett a fuvar, na meg ő volt az egyetlen, akinek adtam a véleményére ilyen téren. Mégiscsak a pasim, ezért csak neki akartam tetszeni.

Megígértem neki, hogy négyre végzünk, de nem számoltam a kritikus ízlésemmel. Abszolút semmi sem nyerte el a tetszésemet, pedig a kínálat egyik üzletben sem volt kicsinek mondható. Ha valamelyiknek tetszett a színe, biztos hogy hülyén mutatott rajtam. Hosszú göncről szó sem lehetett. Nehezen ment volna a mankózás benne. Az optimális hosszúságot a térdemhez saccoltam, de pánt nélküli ruhát nem voltam hajlandó felhúzni. Ezzel alaposan leszűkítettem a lehetőségek tárházát. Egy darabig kitartó voltam, de amint az ötödik üzletet hagytuk el üres kézzel, kezdett elfogyni a türelmem.

A hatodikba érve már Chad is morgolódni kezdett. Fél négyet ütött az óra. Kénytelenek voltunk belehúzni. Sietve leakasztottam pár méretre jó koktélruhát, és bajosan a próbafülkék felé araszoltam velük. Egy tűzpirosat vettem fel először, mivel tudtam, hogy a fekete hajam miatt jól áll nekem az a szín. Pántos volt, szív alakú kivágással, néhány strasszal a mell része körül. A szoknyája A vonalban omlott alá, és tökéletesen a térdem fölé ért. Nem kimondottan tetszett, de a legjobbnak bizonyult addig. Kidugtam hát a fejemet a függöny mögül. Chad a falnak támaszkodva bámészkodott. Szóltam neki, hogy nézzen meg. Ahogy belépett a fülkébe, hirtelen már nem éreztem annyira tágasnak a helyet, mint az előtt. A levegő a fűtés miatt fülledt volt, amire csak rásegített a fiú közelsége.

- Mit gondolsz? - fordultam körbe félig, hogy eltereljem a pajzán gondolataimat.

- Szerintem nem elég...szűk - húzta fel az egyik szemöldökét.

Nem is számítottam más válaszra. Nem nyújtott túl nagy segítséget, de hálás voltam, amiért elkísért.

- És az a kék? - mutattam a fogason lógó darabok közül a leghivalkodóbbra.

- Az már jobb – harapott az alsó ajkába. - Figyelj szivi, mennem kell. 15 perc múlva edzés.

Puszit nyomott az arcomra, majd hátat fordított, és ment is volna a dolgára, ha nem rántom vissza a karját. Erős mozdulat volt, mivel elfogott a düh.

- Képes lennél így itt hagyni?!

A hangom egyértelműen felháborodásról árulkodott.

- Nincs más választásom. Így is tovább maradtam, mint lehetett volna. El fogok késni. De megígérem, hogy utána benézek hozzátok, és kárpótollak.

Hozzám préselte a testét, és keményen belemarkolt a fenekembe. Vágyát egyértelműbbé téve nekem lökte ágyékát, és gyengéd csókokkal hintette a nyakamat.

Határozottan eltaszítottam magamtól. Vagy tíz kilóval több izom volt rajra, mint rajtam, ezért nem kis erő kellett a művelethez. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés, amit velem művelt, de nem bizonyult alkalmasnak a pillanat.

- Szóval fontosabb az edzés, mint a barátnőd?

Sohasem tettem még szóvá neki, mennyire szarul esik, hogy elhanyagol, de úgy éreztem, itt az ideje.

- Ezt pont te mondod, aki folyton a csapatával van elfoglalva? - kért számon most már dühösen.

- Ez nem igaz!

- Ó dehogynem! Mióta megműtöttek, rosszabb vagy, mint valaha! Másról sem tudsz beszélni, csak a csapattársaidról, meg hogy mennyire kúl lesz majd a visszatérésed. Elegem van, Chris!

Ekkor már ökölbe szorult a kezem. Kénytelen voltam a fülke falának dőlni, mert a bal lábam nem bírta egyedül a testsúlyomat. Ennek ellenére ha nem lett volna bennem annyi önuralom, biztosan nekiugrottam volna Chadnek.

- Tudod mit? Jobb is, ha mész! Amúgy sem segítettél semmit! Ha meg nem tudod megérteni, hogy min megyek keresztül, jobb, ha nem is beszélünk többé.

Undorral köptem felé a szavakat. Meg sem gondoltam, mit mondok. Csak hagytam, hadd öltsenek alakot a gondolataim, és építsék fel közénk a téglafalat.

- Ahogy akarod - felelte, és már ott sem volt.

Lehunyt szemekkel kapkodtam a levegőt. A fejem majd szétrobbant, annyira ellepte a düh. Erőteljesen belemarkoltam a hajamba, akaratlanul ki is téptem pár szálat. Legszívesebben bezúztam volna a mögöttem lévő tükröt, de tudtam, hogy semmivel sem lenne jobb. Ehelyett lecsúsztam a földre, és csak bámultam magam elé. Percekkel később küldtem egy SMS-t anyának, hogy jöjjön értem. Mikor válasz gyanánt megkérdezte, mi történt, az igazat írtam. Nem volt erőm kertelni. Bemártottam Chadet, de ahogy felidéztem, mi történt, ismét előtört a mérgem. Dühösen cibáltam meg az átkozott ruha szoknyarészét, ami süvítő hanggal adta meg magát az erőszakosságomnak. Sikerült teljes hosszában elrepítenem, így azt a darabot kénytelen voltam kifizetni.

24. Rész - Nem erre számítottam, de...

 Izgatottan ébredtem fel, az óra legelső csörgésére. Szokásommal ellentétben ezúttal nem nyomtam le a szundi gombot. Kapásból felkeltem, és magamhoz vettem a mankóimat. A reggeli rutinom nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint máskor is, csak sokkal több időmbe telt elvégezni mindent. Étvágyam nem volt. Bár a reggeli a kedvenc étkezésem, nem sok falatot tüntettem el a tányéromról. Anya korán kelt, hogy süssön nekem tojást és bacont, ezért sajnáltam, hogy igyekezetének nagy része pocsékba ment.

Nemsokára csatlakozott hozzánk a húgom is, aki velem ellentétben nem tűnt izgatottnak. Csak visszagondoltam rá, hogy milyen nap nap után suliba járni, és rögtön átéreztem a problémáját. Leült a velem szemben lévő székre, és álmosan turkálni kezdte az előtte heverő zabkását. Máskor szívesen lenyúltam volna tőle, de aznap még a látványától is rosszul voltam.

7:25-kor indulásra készen botorkáltam az ajtó felé. Időben el szerettem volna indulni, hisz hétfő reggelente nagy forgalomnak örvendett a városrészünk. Az ajtó melletti fogasról leakasztottam a kocsim kulcsát, de mielőtt a kezemet a kilincsre tehettem volna, anya rám szólt:

- Mégis mit akarsz te azzal?

- Öhm...beindítani a motort?

Eközben felkapta a kabátját, és kézbe vette a táskáját is.

- Tedd csak vissza. - utasított, miközben a zsebében kutatott. - Arról volt szó, hogy kísérettel. Gipszben nem vezethetsz.

Nem akartam engedelmeskedni neki. Makacsul szorongattam az Audi jelzéssel ellátott fekete kulcstartót.

- Velem lesz Amber. Ha segítség kell, szólok neki.

A húgom lelkes bólogatásba kezdett. Gondoltam neki sem lenne túl jó, ha a többiek azt látnák, hogy pisis módjára az "ősével" jár suliba. Az ő korosztályának még nem lehetett jogsija, ezért én hurcoltam mindenhová. Tudtam, hogy nem használ ki, hisz anyáék is elfuvarozták volna bárhova, de menőbb volt velem mutatkoznia.

- Persze, tisztában vagyok vele, hogy Amber vigyáz rád.

A lány lelkesen elvigyorodott, kedvére volt a bók.

- Amíg ki nem léptek az ajtón - fejezte be a jelek szerint félbemaradt mondatot. - Orvosi utasítás, hogy nem ülhetsz volán mögé. Tedd vissza a kulcsot, és nyomás! El fogtok késni.

Megadóan visszaakasztottam leghűségesebb jószágom indítóját, majd nagyot sóhajtva kiléptem az ajtón. Amber követett.

- Vér ciki - súgta oda, mikor elhaladt mellettem.

Nem ezzel a szóval írtam volna le a helyzetet, de egyetértettem. A szitu akkor lett igazán kínos, amikor a tesóm elfoglalta az anyósülést.

- Az az én helyem, taknyos. Taka'! - szóltam rá ingerülten.

- Mit gondolsz, hova teszed azt az otromba izét? - mutatott a gipszre.

- El fog férni, csak menj már.

Válaszul bekötötte a biztonsági övet, és gonosz mosolyt villantott felém. Amint anya utolért minket, kinyitotta nekem a hátsó ajtót, ezért nem volt választásom. Beültem, és mire az épülethez értünk, el kellett ismernem (persze hangot a világért sem adtam neki) , hogy remek megoldás volt. Az ülésen pihentethettem a lábaimat, ami kényelmesebbnek bizonyult, mint először hittem.

Elköszöntünk anyutól, és egyszerre szálltunk ki az autóból. Amber ekkor már felvillantotta az "én még hétfőn is tökéletes vagyok" mosolyát, ami valóban hihetőnek tűnt. Velem ellentétben neki jól állt az egyenruha, és a göndör haj csak még előnyösebbé tette a megjelenését. Figyelmes volt, és lassan lépdelt. Én ott ugráltam mellette egy lábon, fél cipőben és elhatalmasodó görccsel a gyomromban. Vártam, hogy leszólítsanak már az első pillanatban, ahogy belépek a kapun, de nem így történt. Kíváncsi tekintetek ugyan bőven időztek rajtunk, de senki sem szólt egy szót sem. Igyekeztem mosolyogni, holott ekkor már semmi valóságalapja nem volt a jókedvemnek. Odaköszöntem néhány ismerős arcnak, csakhogy felkeltsem a figyelmüket. A többség fáziskéséssel szólt vissza, vagy egyáltalán nem.

Valamilyen szinten számítottam a ridegségre. Két hétre eltűntem, egyetlen szó nélkül, majd két bazi mankóval tértem vissza. Megértettem a megdöbbenésüket. A helyükben bizonyára az én fejemben is hasonló gondolatok futottak volna végig. Reméltem, hogy csak időre van szükségük.

Pár perc múlva már nevetni volt kedvem az ostoba hiúságomon. Mire elterjed a hír, biztos tízesével keresnek majd fel, gondoltam. Csak megrémültek. Az igazság azonban az volt, hogy a nap végéig alig változott a helyzet. Szinte átnéztek rajtam az emberek. A tanárok megkérdezték, mi történt, de az osztálytársaim sokadjára már unatkozó sóhajokkal fogadták a sztorit. Elkeseredtem. Néhányan megkerestek, de közel sem annyian, mint amennyire számítottam. Mindennek tetejében pedig Chadet egész nap nem láttam. Folyamatosan üzenetekkel bombáztam, de egyikre sem válaszolt. Kérdeztem a kosaras haverjait, akik csak annyit mondtak, hogy nem jött be reggel. Erre ugyan magamtól is rájöttem, de úgy éreztem, elhallgatnak előlem valamit.

Csalódott voltam, mikor felhívtam apát, hogy jöjjön értem. Amennyire vártam az egészet, annyira szarul sült el végül. A másnapot egyáltalán nem vártam. Azon filóztam, hogy megmondom a szüleimnek, nem vagyok még elég erős a suliba járáshoz. Tudtam, hogy nem problémáznának miatta, de az önbecsülésem súlyos megsértésre került volna ezen megoldás által. Kétségek közt őrlődtem, mígnem a parkolóban állva egy tizedikes a kezembe nem nyomott egy szórólapot. Kedvetlenül pillantottam rá, de amint rádöbbentem, mi áll rajta, ismét felcsillant a remény a szívemben. Pénteken került megrendezése a karácsonyi bál. A sok stressz közben teljesen megfeledkeztem róla, de amint ismét eszembe juttatták, már tudtam, hogyan kerüljek vissza a trónra. 

23. Rész - Most jön a neheze

 A kórházban töltött éjszaka kínszenvedés volt. Próbáltam forgolódni, hogy megtalálhassam a legideálisabb pozíciót az alváshoz, de a nehéz gipsz nem könnyítette meg a dolgomat. Gyakran nézegettem az órát, de az idő nem akart múlni. Az az érzésem támadt, hogy talán meg is állt e falakon belül. Biztos a sok haláleset miatt. Nem akartam erre gondolni. A tudat, hogy hányan hunyhattak el már abban az épületben nem rémített meg, de felkeltette az érdeklődésemet. Folyton ez jutott eszembe, ezért igyekeztem valahogy elterelni a figyelmemet.

Unalmamban a telefonomat nyomogattam. A közösségi oldalak szinte teljesen kihaltak, ezért a zenére hagyatkoztam inkább. Fárasztó napok után sokszor aludtam el fülhallgatóval a fülemben. Tisztában voltam vele, hogy ez nem a legegészségesebb szokásom, de segített megnyugodni. Azt reméltem, hogy ezúttal is működni fog, de tévedtem. Akármilyen nehéznek is éreztem a szemhéjamat, valahogy az álom sokáig került azon az estén.

Hajnali négy körül járhatott, mire elszenderültem. Hétkor, mikor felkeltem, meglepetésemre a legkevésbé sem éreztem magamat fáradtnak. Lelkiekben legalábbis nem. Valami ismeretlen nyomás nehezedett rám, ami mintha természetellenesen kiszívta volna belőlem minden életerőmet. Csak feküdtem bágyadtan, egészen addig, míg be nem hozták a reggelimet. Ekkor döbbentem csak rá, hogy egy teljes napig semmit sem ettem, és hirtelen farkaséhes lettem. Percek alatt elpusztítottam az adagomat, az íztelen kórházi teát is beleértve. Anyáék nem sokkal ez után érkeztek meg. Érdeklődtek hogylétem felől, mire válasz helyett sürgetni kezdtem őket. Ha tehettem volna, azon nyomban elkéretem velük a zárójelentést, de meg kellett várnunk a vizitet. A doki valamivel dél előtt tisztelt meg a jelenlétével. Egyeztettük, hogy mikor kell visszatérnem kontrollra, majd nyugodt szívvel bízott a családom kezére. Míg anya a papírokat intézte, önállósítottam magamat. Fogtam a mankómat, és azzal egyensúlyozva ugráltam el a mosdóig. Bíztam benne, hogy hamar meg tudom szokni az egy lábon élést, de egyelőre ez még váratott magára. Hála a jó fizikumomnak nem volt megterhelő a „járás”, ám éreztem, hogy ez nem lesz mindig így. Felöltöztem, ami a nadrág felvétel kivételével hamar ment. Anya a kedvenc melegítőmet csomagolta el nekem, ami alatt könnyedén elfért a gipsz. Megfésülködtem és fogat mostam, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki a börtönből szabadult.

Mikor végeztem, és visszaugráltam a többiekhez, már anya is ott volt. Segítségadóan felém nyújtotta a karját, de nem éltem a lehetőséggel. Egyedül akartam boldogulni. Bizonyítani szerettem volna, hogy erős vagyok, és hogy nincs szükségem a sajnálkozó tekintetekre. Apa arca mindvégig kifejezéstelen maradt. Nem éreztette velem azt, hogy immár nem vagyok teljes értékű ember, és pont erre volt szükségem. Ő is tudta azt, amit én: ez csak átmeneti állapot. Egy híd, amin keresztül kell mennem a céljaim eléréséhez. Úgy gondoltam, önerőből véghezvihetek mindent. Talán az volt vele a célom, hogy biztosítsak mindenkit a visszatérésre való alkalmasságomról. Magam sem tudtam, de azt hittem, helyesen cselekszem. Kezdetben egész jól is ment.

Nem sokkal ebédidő után értünk haza. Örömömre, az asztal terítve várt, ráadásul anya a kedvencemet főzte. Evés közben megbeszéltük, hogy mi lesz a teendő ezután. Úgy egyeztünk meg, hogy legalább két hétig otthon pihenek, és ha megtanultam rendesen járni a mankóval, akkor elmehetek a suliba. Kísérettel. Talán. Nem tetszett az ötlet. Minél előbb vissza akartam térni a társaim közé, de nem azért, mert hiányzott a tanulás. Azt akartam, hogy lássák, egyenes úton haladok a kapitányságom visszaszerzése felé. Bíztam magamban annyira, hogy ezt el is higgyem. Gondoltam, ekkor majd rádöbbennek, mennyire hülyén viselkedtek velem, és bocsánatért fognak esedezni. Tévedtem.

Erre akkor jöttem rá, mikor üzentem a suli minden valamirevaló diákjának, és közöltem velük, mi a helyzet. A legtöbben vissza sem írtak, vagy csak annyit, hogy "jobbulást". Nagyon úgy tűnt, hogy Chaden kívül nem hajlandó más szóba állni velem. Sajnos a barátomnak a közösségi élete mellett ott volt a rengeteg edzés és meccs, ami lefoglalta az ideje nagy részét. Alkalmanként felugrott hozzánk, de kizárólag akkor, mikor kettesben lehettünk. Olyankor hasznos időtöltésben részesített, ami sohasem volt ellenemre.

Egy idő után Ethan is elkezdett írogatni. Magányos voltam, és mikor majd' szétrepedt a csípőcsontom, annyira kényelmetlen volt folyton ugyanúgy tartani a lábamat, szükségem lett volna egy-két bátorító szóra, de nem annyira, hogy lesüllyedjek az exem szintjére. Nem írtam vissza neki.

Lassan teltek a napok. Egyre jobban ment a mankóhasználat, és a két hét elteltével anya valóban megengedte, hogy iskolába járjak. Izgatott lettem, ami nem volt jellemző rám. Fogtam is a telefonomat, hogy szétkürtölhessem a hírt. Annyira boldog voltam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy mindez vajon kit érdekel...

A mobilom jelezte, hogy ismerősnek jelölésem érkezett. Nem kicsit lepődtem meg, mikor Daniel profilját pillantottam meg a listán. Kíváncsian ráklikkeltem és végignéztem a képeit. A legtöbb profi fotóssal készíttetett mű volt, de akadt egy olyan, amin percekig elidőztem. 2 évvel azelőtti dátumot tüntettek fel rajta. Daniel egy idős férfival fogott kezet, aki épp átnyújtotta a friss diplomát a földig érő köpenyesnek. Az újdonsült orvos a kamerába mosolygott. Őszintén boldognak tűnt. Mintha élete legnagyobb vágya teljesült volna. Ki tudja, talán tényleg az volt. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint napjainkban. Gyerekesebbnek. Ennyire meg tudja változtatni az embert két év? Elgondolkoztam, vajon a "nagybetűs élet" okozta-e. Tudni akartam az okát, de amint ráeszméltem, hogy érdekel rögtön kiléptem az oldaláról, olyan nyugtalansággal, mintha megsejthetné, hogy mit csináltam. Elhessegetve a gondolatot posztoltam inkább a hírt.

Mosolyogva tettem vissza a telefont az éjjeliszekrényemre, de hogy mennyien reagáltak az ismerőseim közül, sokáig nem tudtam meg. Elégedetten lehunytam a szemeimet, és a műtétem óta először mély álomba zuhantam. 

22. Rész - Tetszem neked?

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem vissza döbbenten, amint a hangszálaim ismét képesek voltak működésbe lépni.

- Mégis mit hittél? Hogy puszta önzetlenségből az összes betegemet meghívom kávézni?

Azt sem tudtam, mit feleljek. Nem sokszor esett meg velem ilyesmi, amitől csak még jobban zavarba jöttem.

- Én csak...én...nem gondolkoztam el ezen - ismertem be, majd magam sem tudtam miért, lehorgasztottam a fejemet.

Nem tudtam, hogy mit is kéne éreznem pontosan. Bűntudatot? Csalódottságot? Egyelőre a helyzettel sem voltam tisztában. Nem értettem, hová akar kilyukadni Daniel.

- Tudod miért? Mert folyton csak magaddal törődsz! Téged nem érdekelnek mások, Chris. Az első találkozásunkkor láttam rajtad, hogy más sem izgat, csak az állapotod.

- Ez nem igaz! - csattantam fel dühtől lángoló arccal. - Tévedsz, Daniel! Nem is ismersz engem!

A kezeim ökölbe szorultak, olyan erővel, hogy szinte begörcsöltek az ujjaim. Az agyamat elborította a vad idegesség. Bármit képes lettem volna hozzávágni az ágyam előtt álló dokihoz, de a következményekkel nem akartam számolni. Szerencse, hogy az esti vizit már megtörtént, hisz a vérnyomásom bizonyára jóval az optimális érték felett tornyosult. Mindig is dühített, ha az emberek mást képzeltek rólam, mint aki vagyok. Mivel bizonyos értelemben híresnek számítottam, sokan szerették azt játszani, hogy ismernek, holott ezt csak kevesen mondhatták el magukról. Talán úgy tűnhetett, hogy mindenkivel jóban vagyok, de a valóságban ez sosem volt így. Alig pár ember nevét tudtam volna felsorolni, akikben megbíztam.

Daniel elhallgatott. Hogy azért-e, mert rájött, hogy igazan van, vagy mert nem akarta, hogy az ügyeletes nővér meghallja, nem tudtam eldönteni. Rájöttem, hogy én sem ismerem, de a legkevésbé sem bántam. Az utolsó néhány találkozásunk alkalmával a szimpátia legkisebb pislákoló lángocskáját is kiirtotta bennem. Haragon kívül semmi más nem fűzött hozzá. Legfőbb vágyam az volt, hogy minél előbb elküldhessem, de féltem megtenni. Nem azért, mert netán megsértődött volna. Ezek után magasról tettem az érzéseire, és úgy gondoltam, jogosan. Mindössze magányos voltam, és nem szerettem volna egyedül maradni. Tisztában voltam vele, hogy aludni úgysem tudnék, az idő pedig vontatottan haladt csak előre. Próbáltam még marasztalni valahogy.

- Miért? - törtem meg a jéghideg csendet.

Egyetlen szó, mégis esetlenül hagyta el a számat. Korholtam is érte magamat, hisz Daniel talán azt hihette, hogy érzek valami megbánásfélét. Megköszörültem a torkomat, hogy a következő alkalommal magabiztosabban szólalhassak meg.

- Mit miért?

A szeméből látszott, hogy pontosan érti, mire gondolok, de azt akarta, hogy kimondjam.

- Miért hívtál el kávézni?

Kis ideig habozott a felelet megadásával. Az arcomat tanulmányozta. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy elkapjam a tekintetemet. Végig a szemébe néztem.

- Gondoltam úgy hátha...közvetlenebb leszel velem. Több vagy, mint amit megmutatsz magadból. Nem az az önző liba, akinek láttatod magad, de sehogy sem akarsz megnyílni.

- Tetszem neked?

A kérdés arcátlan bátorsággal kúszott a levegőbe. Magam is megdöbbentem, de rájöttem, hogy én tettem fel.

- Mi? Dehogy! - válaszolt Dr. Way, talán túl gyorsan.

Megigazította a pólója nyakát. Lehet, hogy a pszichológia az okosoknak való, de még én is tudtam, mire utal ez: vagy azt jelentette, hogy kényelmetlenül érzi magát, vagy azt, hogy hazudik.

- Akkor miért akartad, hogy megnyíljak neked?

- A műtét miatt. Hisz egy barát könnyebben meggyőz valakit, mint egy orvos, nem?

A hangja ismét nyugodttá vált, szinte könnyeddé. Kizártam a füllentés lehetőségét. Csupán ideges volt.

- De, asszem.

Újra leereszkedett a csend köde. Nem akartam rá nézni. Ezernyi gondolat futott át az agyamon, és biztos voltam benne, hogy neki is. Mikor belépett az ajtón, bizonyára nem egy ilyen beszélgetésre számított. Kínos volt mindkettőnknek.

- De nem is lényeges - nevette el magát szórakozottan. - Jobb lesz, ha lassan megyek. A nővér biztos lesben áll már.

Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem a dagadt nőt, aki az ajtóban téblábol, egy nagy ágytállal, hogy fejbe vághassa azt, aki nem oda való.

A doki a kijárat felé indult. Bepánikoltam, hogy egyedül maradok.

- Daniel, várj! - szóltam utána elkeseredésemben.

Érdeklődően fordult hátra, de fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Kényelmetlenül mozgolódni kezdtem az ágyban, mint aki menekülni próbál a saját szavai alól. Amint megmozdítottam a jobb lábam, meglepődve tapasztaltam a súlyát. El is feledkeztem a gipszről. Más esetben undorodva gondoltam volna rá, de akkor kapva kaptam az alkalmon.

- Szóval...még nem láttam. Megnézzük együtt?

Bár tudtam, ő már látta. Jobbom mindvégig kikandikált a takaró alól, és az orvos nem próbálta elrejteni, hogy mekkora érdeklődéssel pillantgat felé.

- Igen, persze.

Az ágyam mellé lépet, hogy segítsen felülnöm, de ez a mozdulatsor egyedül is sikerült. Mély levegőt vettem, és rápillantottam. Hatalmas, hófehér gipsz vette körbe a lábamat, a térdem alól egészen a lábfejemig. Csak az ujjaim látszódtak ki alóla, amik narancssárgán díszelegtek a fertőtlenítő miatt. Hirtelen kezdett visszatérni belé a fájdalom. Visszaroskadtam a párnára. A férfi aggódó pillantást vetett felém.

- Jól vagyok - nyugtattam meg, de az sem biztos, hogy őt.

Sokkal inkább magamat. Elszomorított a látvány. Valahogy nem úgy festett, mintha néhány hónap alatt meg tudna gyógyulni. Hatalmas önuralmamba került, hogy ne szökjenek könnyek a szemembe. Semmi szükségem nem volt rá, hogy pátyolgatni kezdjenek, csak még nyomorultabban éreztem volna magamat.

- Köszönöm. Ez is megvolt - mosolyodtam el.

- Ha minden rendben, akkor most már tényleg mennék.

- Persze. Jó éjszakát, Daniel. És csak hogy tudd, részemről nincs harag. Valamiért jobbnak éreztem, ha békében válunk el egymástól. Nagylelkű megalkuvásnak szántam, de a doki arca fintorba torzult.

- Szuper. Jó éjszakát.

Lekapcsolta a villanyt, majd kilépett az ajtón. Hallottam, ahogy elköszön a nővértől. Hát mégsem ütötte agyon.

A léptek lassan elhaltak, és teljes csend ereszkedett a kórházra. Összeszedve a bátorságomat még egyszer felültem, hogy megnézhessem a monstrumot, majd visszafekve a párnát szorítottam az arcom elé, hogy vissza tudjam fojtani a több heti stressz által generált könnyeket, amelyek könyörtelenül elő akartak törni a szemhéjam alól.