10. Rész - Megfosztva

 Mikor odaértem, már az egész csapat jelen volt. Kint ültek a füvön, utcai ruhában, körülvéve az edzőt. Csendben hallgatták a férfit. Hiába voltunk lányok, a hallgatás egyikünk erényei közé sem tartozott. Kizárólag akkor maradt néma a társaság, ha valami fontos közölnivaló hangzott el. Mikor elindultam feléjük, felém kapták a tekintetüket. Úgy látszott, megbeszélték, hogy előbb ott lesznek, és engem "véletlenül" elfelejtettek tájékoztatni erről. Nem kis megdöbbenéssel a hangjukban köszöntöttek, majd leültem melléjük.

- Meghoztuk a döntést a klub elnökével - mondta az edző.

Végigsimítottam szeretett karszalagomon, alaposan, és valószínűleg utoljára szemügyre véve a sokszor látott "captain" szót. Beletörődve vártam, hogy megossza velem, ki lesz az utódom, de igazából nem akartam tudni. Túl akartam esni rajta minél hamarabb.

- Kira - folytatta a férfi. - Mától te vagy a kapitány.

A hátvédre néztem, aki elégedett mosollyal fogadta a kinevezését. Felkeltem, hogy távolabb húzódhassak, amíg a többiek átadják a gratulációikat. Végignézem, ahogyan a lány sorban megölel mindenkit, és azt ismételgeti, hogy mennyire megtisztelő. Megtisztelő volt, annyi biztos. Több mindent jelent a kapitányi poszt, mint amit mások képzelnének. Felelősséget, hatalmat, áldozathozást. Klasszikus értelemben nem te voltál a főnök, inkább mintha téged rendeltek volna alá a többieknek. Hogy miért is? Egy részről hálátlan feladat, hisz te vagy az első, akit elő lehet venni, ha hibázik a csapat. De megérte. Teljes mértékben megérte.

Miután Kira az utolsó társunkat is magához ölelte, felém fordult. A boldog vigyora szánakozóba váltott át, de próbáltam magabiztosan a szemébe nézni. Nem láthatták rajtam, hogy megtörtem, hisz ha a rangomat nem is, de a méltóságomat meg kellett őriznem. Lassan odajött hozzám. Ahogy ránéztem, nem bírtam megtartani a büszke, makacs tekintetet. Szívemen nagy súllyal, de végül kezébe adtam a karszalagot. Nehezemre esett megválni tőle.

- Vigyázz rá - mondtam halkan, majd én is megöleltem.

- Vigyázok, ne félj.

A lányok az öltözők felé indultak, ketten maradtunk az edzővel.

- Akkor én megyek is - fordultam a férfi felé. - Sok sikert a továbbiakban.

- Nem nézed meg az edzést? - kérdezte meglepődve.

- Minek? Semmi keresnivalóm itt.

Hangom elkeseredett volt. Nyomorultul éreztem magam. Semmi másra nem vágytam, minthogy kisírhassam magamat Chad karjaiban.

- Chris, ez nem ellened irányul. Remek játékos vagy, de meg kell tartanom a fegyelmet. Nem kivételezhetek veled. Továbbra is a csapat tagja vagy, és számítunk a jelenlétedre, még ha csak a kispadon is.

- Nem tudom, mit szólnának ehhez a lányok. Kétlem, hogy örülnének. Sajnálok mindent. Viszlát Mester.

Lehangoltan sétáltam vissza a parkolóba. Olyan érzésem volt, mintha megfosztottak volna a testem egy darabjától. A szalag szinte már részemmé vált, rengeteget jelentett számomra a kis tárgy. Megtiszteltetés volt egy éven keresztül kapitánynak lenni. Magabiztos, irányító személy voltam a gyepen, de abban a percben úgy éreztem, hogy semmim sincs. Elvették tőlem a csapatban betöltött rangomat, és ami még jobban megkeserítette a helyzetemet, egyáltalán nem játszhattam. Sem mint kapitány, sem mint sima csatár. Csalódottan csaptam be magam mögött a kocsim ajtaját. Beindítottam a motort, majd autóztam kicsit a külvárosban, hogy kiszellőztessem a fejem, és elgondolkozhassak a nap eseményein. Sok volt ez nekem egy napra, de igyekeztem megnyugodni. Közben próbáltam hívni a barátomat, de nem vette fel a telefont. Ez még inkább elkeserített. Teljesen egyedül éreztem magam.

Mikor hazaértem, már majdnem sötétedett. A többiek az étkezőben ültek, és épp nekikezdtek a vacsorának.

- Chris! - állt fel az asztaltól anya. - Gyere, egyél velünk.

- Nem vagyok éhes, köszi. Lemehetek futni a parkba?

- Mégis mit gondolsz? Pihentetni kell a bokádat! Nem mész sehova.

- Jó, akkor leviszem a kutyát.

Anya értetlenül bámult rám.

- Nincs is kutyánk.

Húztam egyet a vállamon.

- Egy próbát megért. Kérlek! Rajtam lesz a bokavédő.

- Úgy sem. Maradsz szépen a fenekeden.

- Jó! - adtam meg magam ingerülten, majd a szobámba siettem.

Dühösen becsaptam magam mögött az ajtót, és kulcsra zártam. Az ágyamra ültem, és felhúztam jobb lábamat. Levettem a szorítót, és szemügyre vettem testrészemet. Látszólag semmi baja nem volt, mégis fájdalom sugárzott belőle. Így volt ez az életemmel is. Látszólag tökéletes, sok baráttal, de a felszín alatt teljesen más lapult. Érdekből kialakuló kapcsolatokból, és sorra halmozott hibákból állt az egész. Kicsit megmozgattam a bokámat, de így, a bokavédő nélkül gyengének, és kötetlennek éreztem. Felkeltem, óvatosan ránehezedtem, és megtettem pár lépést. Rossz volt. Nem bírtam már elviselni a fájdalmat, véget akartam vetni neki végleg. A szekrényhez mentem, minden egyes méter megtétele után jobban szúrt. Kihúztam egy fiókot, és kivettem belőle egy fájdalomcsillapítóval teli dobozt. Bevettem belőle kettőt, de úgy éreztem nem elég. Azt akartam, hogy azonnal hasson, hogy megszabadítson a szenvedéstől. Újabb tablettát nyeltem le. Attól az apró, ki tudja miből álló pirulától vártam a megoldást minden egyes gondomra. Felelőtlenül újabb, és újabb szemeket szedtem be, majd idegesen visszadobtam a fiókba, és bezártam. Mélyeket lélegezve támaszkodtam meg. Tekintetemet egy bekereteztetett képre szegeztem, ami Ambert és engem ábrázolt. Nem voltunk még tíz évesek sem talán, mikor készült. Húgom rózsaszín ruhában mosolygott a kamerába, míg én egy angol David Beckhames mezben ültem a földön, kezemben egy focilabdával. Elnéztem a vidám kislányt, aki egykor én voltam. Az álma az volt, hogy focista lehessen, és minden erőmmel azon voltam, hogy valóra váltsam ezt neki. Egészen addig a napig, mikor elcsesztem az egészet, és romba döntöttem mindent, amit addig elértem. Elfordultam a képtől.

Hátamat a szekrénynek vetettem, majd lassan lecsúsztam a földre. Szédültem, rosszul éreztem magam. Mereven bámultam a szemközti falra ragasztott focis posztereimet, majd a világ megfordult körülöttem. Aztán sötétség lett.

9. Rész - A hírek gyorsan terjednek

 Csütörtök reggel a fájdalom volt az ébresztőórám. Felkeltem az ágyból, fogtam magam, és egyből a bokaszorítóm keresésére indultam. Ideje volt megfogadnom Dr. Way utasításait, hiába volt ellenszenves a pasas. A rutinom elvégzése után a húgom társaságában kocsiba szálltam, és az iskolához hajtottam. Útközben Amber folyamatosan a hajamat kritizálta.

- Hogy tudod mindig felkötni? Tudod te, mennyit ártasz neki? - kérdezte számon kérően.

- Még sohasem panaszkodott.

A válaszom hallatán dühösen fújt egyet, de úgy látszott beletörődött a vereségbe. Mikor leparkoltam, és kiszálltunk, búcsúzóul ígéretet tett:

- Tuti, hogy hajgöndörítőt kapsz tőlem karácsonyra.

- Akkor az is a kukában végzi, mint a tavalyi szoknya - feleltem nevetve, majd az épület felé indultam.

Viszonylag jó kedvem volt, köszönhetően annak, hogy bosszanthattam a húgomat. Nálunk egyfajta szertartásnak számított már, hogy leszóljuk a másik ízlését, már csak azért is, hogy jobban érezzük magunkat tőle.

Mikor beértem az iskolába, alig pár diáktársam köszönt rám a folyosón, amit felettébb furcsának találtam. Hiába mosolyogtam néhány ismerősre, nem viszonozták a gesztust. Az osztályban sem fogadott a megszokott vidám lelkesedés, és nem értettem az okát. Betudtam annak, hogy közeledik a hét vége, és mindenki lefáradt már a "tanulás" súlya alatt.

A nap első fele viszonylag eseménytelenül telt. Végigültem az unalmas tanórákat, váltottam pár szót a barátaimmal, és egyik szünetben Chad is meglátogatott. Érdeklődött, hogy alakult az előző napi vizsgálat, de a műtétet nem említettem neki, mivel nem akartam ráijeszteni. Épp elég, hogy én be voltam tojva, nem volt szükség rá, hogy ő is aggódjon. Az utolsó órám történelem volt, amin témazárót írtunk. A tanár már egy héttel azelőtt bejelentette, de annyi minden történt velem, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Csalódottságot színlelve jelentkeztem.

- Tanárnő, én nem voltam itt az összefoglaló órán - mondtam, amint felszólított.

- Rendben Chris, akkor jövő héten bepótolod a dolgozatot.

Biztos voltam benne, hogy nem mond nemet. A tanárok elnézőek voltak velem, mivel tudták milyen életet élek, hogy mennyi szabadidőmet veszi el a foci, illetve a különféle vizsgálatok. Hálás is voltam nekik ezért, ám azt nem tudom, ők mennyire érzékelték ezt. Mosolyogva megköszöntem, majd hátradőltem a székemben, de nem lehettem elégedett, mivel egyik osztálytársam feleselni kezdett a tanárral.

- Ez nem igazság! Én sem voltam itt múltkor, de nekem azt mondta, hogy próbáljam megírni...

A tanár tanácstalanul nézett a fiúra, majd egy mögöttem ülő lány is felszólalt az ügyben:

- 1 hete be tetszett jelenteni a dolgozatot. Mindenki tudta, hogy ma írjuk. Nem fair, hogy kivételezik mással, csak azért mert „focista”.

Az utolsó szót gúnyosan elnyújtotta, mintha arra akarna utalni, hogy már nem vagyok kapitány. Biztos csak túlságosan rástresszeltem a dologra, és azért éreztem így.

Hirtelen talpra szökkentem, mielőtt egy harmadik diáknak is eszébe jut hozzáfűzni valamit.

- Most mi bajotok van? - kértem számon őket, miközben tekintetem körbejárt a termen. - Meccsem volt, edzésre mentem, Readingbe utaztam orvoshoz. Arra is alig volt időm, hogy a könyveimet elpakoljam, nemhogy a töri tanulásra.

Mindenki engem bámult, de nem kommentálták a dühödt monológomat. Meglepett, és nem is kicsit, hogy így kiálltak ellenem, holott nemrégiben még megértőek voltak. A tanár csendre intett.

- Chris, kérlek ülj le. Jövő héten megírod a dolgozatot. És Bryan, - nézett az először felszólaló osztálytársamra. - te is elhalaszthatod. A többiek vegyenek elő egy papírt. 40 percetek van. Óra indul.

A felháborodás valamiképp lecsillapodott, de még a hazainduló diákok szájából elhangzott egy-egy engem szidó mondat. Felettébb érdekelt, hogy miért. Az épületből kifelé menet sikerült elkapnom az egyik tanulótársamat, és rákérdeztem, hogy miért keletkezett a nagy ellenszenv velem szemben.

- Mindenki hallotta, hogy mi történt az edzésen - felelte, majd minden további nélkül faképnél hagyott.

Ott álltam a folyosó közepén, miközben a diákok lelkesen, beszélgetve elhagyták az épületet, és nem bírtam felfogni, amit az imént mondtak nekem. Letaglózva bámultam a fehér falat, és képtelen voltam megmozdulni. Ötletem sem volt, hogy ki kürtölhette szét a hírt. Egyre jobban tisztázódott, hogy mekkorát hibáztam. Úgy tűnt, hírnevem hihetetlen gyorsasággal kezd romba dőlni. Nem akartam elhinni, pedig tisztán láttam, hogy mi folyik körülöttem. Meg kellett tudnom, hogy kik azok, akik továbbra is mellettem állnak, illetve kik néznek semmibe ezek után. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek.

- Nem jössz? - hallottam meg Amber hangját. - Mi bajod?

- Semmi. Jövök - feleltem, majd elindultam a kijárat felé.

Egész úton csendben hallgattam a húgom mesélni valóját, és a copfom kritizálásának folytatását. Szerencsére túlságosan el volt foglalva a saját kis világával, így nem kérdezett rá többször, hogy mi lelt.

Mikor hazaértünk, anya már otthon volt, épp belekezdett valami délutáni harapnivaló készítésébe. Amber bezárkózott a szobájába "tanulni", de mind tudtuk, hogy igazából a telefonján lóg, és a barátaival chatel. Keveset tanult, mégis jobb jegyei voltak, mint nekem. Miután lepakoltam a cuccaimat a konyhába mentem, és egy almát rágcsálva felültem a pultra.

- Anya, elmehetek a délutáni edzésre? - érdeklődtem, majd nagyot haraptam a gyümölcsből.

- Megmondtam, hogy nem focizhatsz - felelte az nélkül, hogy rám pillantott volna.

Nagyot sóhajtottam.

- Nem focizni, csak...tudod ma jelölik ki az új kapitányt. Ott akarok lenni.

Anya hirtelen abbahagyta a kaja készítését, és komor tekintetét rám emelte.

- Biztos, hogy ez jó ötlet?

Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek. Valójában nem akartam hallani, amikor kinevezik az utódomat, de muszáj volt megtudnom, hogy ki lesz a szerencsés.

- Csak kíváncsi vagyok - mondtam.

-Jó, nem bánom. Menj. De vacsorára itthon legyél.

Puszit adtam anya arcára, majd a szobámba mentem, hogy elkészülhessek. Az edzőtáskámat ezúttal nem vettem magamhoz, hisz felesleges lett volna. Átöltöztem, fogtam a telefonomat, a kocsikulcsomat, és a csapatkapitányi karszalagomat, majd felvettem a kabátom, és kiléptem az ajtón.

8. Rész - Reménytelen remény

A readingi kórház folyosóján várakoztunk apámmal, viszonylag kényelmes székeken helyet foglalva. A balesetem másnapján kocsiba ültünk, és meglátogattuk Dr. Way rendelőjét. A férfi kezdetben humoros kedvében volt, azon viccelődött, hogy máris hiányoltam őt, de amint megnézte a lábamat, komollyá vált. Egyből elküldött röntgenre.
Reggel még nyugodt voltam, de a doki aggodalma rám is átragadt. Ő nem az a fajta orvos, aki csak megmondja mi bajod, majd lökdös is kifelé a rendelőjéből. Daniel együttérző volt, jól bánt minden betegével. Legutóbb láttam, amint egy idős nénivel beszélget, és úgy folyt az eszmecsere, mintha csak a saját nagymamájával állt volna szemben. Igazán kedves tőle ez a közvetlenség, de volt benne valami nárcisztikus, ami felettébb idegesítővé tette.

Az órámra pillantottam, ami szerint 20 perce vártunk már az eredményre. Idegesen doboltam a lábammal, és nem csak a türelmetlenség miatt. Apa még nem tudott mindent a kedd délután történtekről. Vártam a megfelelő pillanatra, hogy elmondhassam neki. Igazság szerint rettegtem, hogy fog majd reagálni, ezért húztam az időt. Szinte láttam magam előtt a csalódott tekintetét, és hallottam a hangját, ahogy azt mondja, a lányokkal mindig csak baj van.
A folyosón rajtunk kívül egy kisfiú, meg az anyukája tartózkodott. A gyerek halkan sírdogált, látszólag erős fájdalmai lehettek szegénynek. Csendben ültünk egymás mellett apával, és a mondanivalóm egyre inkább kikívánkozott. Azt még nem tudtam, hogyan tálaljam, így azt csináltam amit máskor is, ha beismerni valóm volt. Belekezdtem, és hagytam, hogy a többi magától jöjjön.
  - Apa... - szólítottam meg félénken. Felém fordult, de nem mondott semmit, ezért nagy levegőt vettem, és folytattam. - Tegnap edzés után... szóval, az edzőm nagyon berágott rám, lecseszett meg minden és...elvette tőlem a szalagot.
Abban a pillanatban örültem, hogy nem kellett végighallgatnom saját magam, mivel szavaim borzalmasan esetlenül, és szánalmasan hangoztak. Szégyenkezve lehajtottam fejemet. Legszívesebben a föld alá bújtam volna, hogy önmagam marcangolása csendben kiteljesedhessen és felemészthessen. Tudtam, hogy kiabálni nem fog, de ez cseppet sem nyugtatott meg.
  - Kiderül, hogy hamisítasz, most meg ez is... Az én csapatomban a fiúk sosem tennének ilyet, főleg nem Dylan, a kapitány. Ő igazi profi.
  - Mindig csak a fiúkkal jössz! - emeltem fel a hangom. - Azt nem is veszed figyelembe, hogy a lelkemet kiteszem azért, hogy megfeleljek neked! Oké, hibáztam, elismerem. De tanultam belőle.
 - Nem ezt várnám tőled Christina.
 - Bocs, hogy nem vagyok tökéletes - vetettem oda sértődötten, de erre már nem kaptam választ.
Sosem hallottam még ennyire csalódottnak. Elszorult a szívem, ha arra gondoltam, mekkora következménnyel járt a köz érdekében véghezvitt csínyem.
Fél órányi várakozás után kinyílott a rendelő ajtaja. Daniel asszisztense bukkant fel.
 - Christina T. Brooks? - kérdezte a kezében tartott dokumentumra pillantva.
 - Én vagyok.
 - Fáradj be, kérlek.
Apára pillantottam, aki nem mutatott rá hajlandóságot, hogy velem tartson. Egyedül mentem be a vizsgálóba.
 - Gáz van Terry - fogadott felettébb megnyugtató módon a doki.
Hangja túl komolynak hangzott, rövid ismeretségünk során sosem tűnt még ennyire hivatalosnak. Nem mondott újat, ezért nem is feleltem neki.
 - Chris, a bokád kritikus állapotban van – folytatta. - A szalagok ki vannak lazulva, tegnap el is szakadt egy. Ebben az esetben fennáll egy műtét lehetősége, amivel rendbe lehetne hozni őket. A felépülés hónapokat vesz igénybe, de utána jobb lesz a helyzet.
 - Na, azt már nem! - tiltakoztam kapásból. - Az én lábamat nem vágják fel!
 - Gondold végig, Terry. Beszéld meg a családoddal, és döntsetek együtt. Nem annyira félelmetes, mint amennyire annak hangzik.
Nem nyugtatott meg. Lepergett a szemem előtt a kép, ahogy szikével esnek neki a bokámnak. A gipsz, a mankó, a szabadságom korlátozása elviselhetetlen lett volna számomra. Kizárt volt, hogy belemenjek.
 - Mi a garancia arra, hogy sikerül, és nem leszek nyomorék egész életemben? - tettem fel jogosan a kérdést.
 - Ha profi csinálja, nem lesz probléma.
 - Ugye nem te? - vágtam rá.
Daniel elnevette magát.
 - Nem kell félned. Nekem ehhez nincs végzettségem.
 - Megnyugodtam.
Hangom gúnyos volt, de a doki nem sértődött meg. Teljesen komolyan gondoltam, de ő viccként fogta fel. Jól szórakozott rajtam.
 - Ha több információt szeretnél, tudod hol találsz meg.
 - El sem tudnám felejteni.
A kijárat felé sántikáltam, de elég nehezen ment. Sokat járkáltam már aznap, és megterheltem a lábamat.
 - Gyere, kikísérlek - ajánlotta fel Daniel.
 - Megoldom egyedül is - löktem el karját, és tovább indultam.
Kinyitottam az ajtót, de még ekkor is követett. Apára pillantottam. Tekintetünk találkozott, de egyből elfordította a fejét. Felkelt, fogta a kabátját és elindult lefelé a lépcsőn.
 - Haragszik rád? - kérdezte Daniel amint apa hallótávolságon kívül ért.
 - Ja, olyasmi.
Semmi köze nem volt hozzá, ezért hiába is fürkészett kíváncsian, nem árultam el neki többet. 
Csendben lifteztünk le a földszintig, és a doki egészen a főbejáratig lekísért. A recepció előtt megálltam egy pillanatra, hogy elköszönjek, de a férfi a szavamba vágott.
 - Be vagy szarva mi? Azért egy ilyen műtét nem kis dolog.
 - Nem akarok kés alá feküdni. Nem kockáztatok.
 - Ne vesd el egyből a lehetőséget. Ráérsz dönteni még. Úgyse focizhatsz most egy darabig.
Igaza volt, mégis fájt ezt mástól hallani. Ő úgy tudta, hogy a sérülés miatt nem játszhatok, de sokkal komolyabb oka volt ennek.
Hátat fordítottam, és kinyitottam az ajtót. 
 - Viszlát Dr. Way - mondtam, majd kiléptem a szabadba.
 - Gyógyulgass Terry. És mindenképp hord a szorítót! - szólt utánam, majd a bejárat becsukódott kettőnk között.
Bár kedves gesztus volt tőle, hogy lekísért, a véleményem nem változott meg róla.
Megkerestem a kocsinkat, és beültem apám mellé. A motor már járt, amint bekötöttem az övet, indultunk is. Elmeséltem neki mindent, amit a doki mondott, de nem felelt rá. Csendben maradtunk. Félúton bekapcsolta a rádiót, de nem bírtam a zenére koncentrálni, annak ellenére sem, hogy jó számokat játszottak. Csak bámultam ki az ablakon, és igyekeztem elterelni gondolataimat. A kép, hogy szikével esnek neki a lábamnak, és mindent elborít az ereimből spriccelő vér, makacsul berögzült az agyamba, és bármennyire akartam is, nem állt szándékában eltakarodni onnan.

7. Rész - A kapitány

Chad feltartóztatott suli után, így késve érkeztem meg a délutáni edzésre. Az öltözőt zárva találtam, ezért kénytelen voltam a takarítószertárban átvenni a ruháimat. Magamra húztam az új bokavédőmet, és a stoplimat, majd rohantam is a pályára, és közben örömmel érzékeltem, hogy jórészt használt a fél órával azelőtt beszedett kettő darab fájdalomcsillapító.
  - Bocs főnök, dugó volt! - nyomtam az edző kezébe egy papírt, majd beálltam a már bemelegítő köröket futó csapattársaim közé.
  - Ezért még számolunk, Chris! - kiáltott utánam, de hangja nem volt fenyegető.
Megesett már, hogy elkéstem, de a férfi sohasem cseszett le érte, hisz tudta, hogy ahány perccel később érkeztem, ugyanannyival tovább is maradok a gyepen, ráadásul 110%-on pörögve. Az elégedettsége sohasem csökkent irántam, és azt hiszem, erre igencsak rászolgáltam.
Volt egy igencsak hasznos ismerősöm, Louis, aki jól értett az elektromos cuccokhoz, és nem utolsó sorban a hamisításhoz. Tudom, hogy nem volt szép dolog, vitatkoztam is magammal érte elég sokat, de megkértem a fiút, hogy csináljon nekem egy kamu orvosi papírt, ami azt állítja, hogy máris beállhatok játszani. Nem kevés pénzembe került, de a csapatért tettem. Szükségük volt a kapitányra, és mivel a gólkirályi címre hajtottam, muszáj volt fociznom. Ki tudja, mennyi pihenőre ítéltek volna, ha nincs ő.
A körök lefutása után az edző köré csoportosultunk, és nyújtottunk, miközben megosztotta velünk az aznapi edzéstervet, és szót ejtett a következő ellenfelünkről is. A tizenegyeslövés és a fejelés gyakorlása után egy 20 perces edzőmeccsel zártunk. 9-9 elleni felállásban játszottunk. Előtte Steve ivószünetet rendelt el, amit kihasználva levettem lábamról a szorítót, mivel kezdett kényelmetlenné válni. Elosztottuk a csapatokat, és játszani kezdtünk. Sokkal szabadabbnak éreztem magam, kevésbé volt kötött a bokám, és az első pár percben élvezet volt futkározni a labda után, de nem kellett sok, hogy fájni kezdjen. Hamarosan jött a hideg zuhany. 
Teljesen belemerültünk a játékba, és a másik csoport egyik védője, Kira, akivel nem kedveltük kimondottan egymást, nekem jött. Egy jól irányzott szereléssel elvette tőlem a labdát, így a lábam megcsúszott a nedves füvön, és a földön kötöttem ki. A részletek nem maradtak meg az elmémben, nem tudtam, aláfordult-e a bokám vagy sem, de iszonyatos kín nyilallt belé. Azelőtt sosem fájt még annyira, és rögtön okolni kezdtem magam, amiért nem tartottam be Daniel utasítását. Fájdalmamban felkiáltottam. A többiek mind körém gyűltek. Az agyam minden egyes szegletét szenvedés lepte el, a külvilág megszűnt, csak a bokámból sugárzó kellemetlen érzés létezett. Egy férfihang orvosért kiáltott, valaki elrohant, aztán percekig csak kérdezgettek, de nem bírtam válaszolni. Aztán fogtak, és feltettek egy hordágyra, majd a csapatorvos irodájába vittek. A doki lefújta valamivel sérült testrészemet, és lassan, alig érezhetően enyhülni kezdett a fájdalom.
  - Doki csináljon vele valamit! - nyögtem szinte könyörögve.
Éreztem, ahogy a szemembe könnyek szöktek, de nem hagytam előtörni őket.
  - Ezt vedd be - adott a kezembe egy tablettát egy pohár víz kíséretében.
Engedelmeskedtem neki, majd hátradőltem, és vártam a hatást, miközben az orvos a lábamat vizsgálta.
 -Erős a gyanúm, hogy megint elszakadt a szalag. Christina, nem viselted a bokavédőt?
  - De igen! Egy darabig...
  - Pont azért van, hogy elkerüljük ezt! - oktatott ki a férfi.
  - De nem tudok mozogni abban a szarban.
  - Befáslizom a lábad, és holnap visszamész Dr. Wayhez.
Hirtelen felpattantam ülő helyzetbe.
  - Oda biztos, hogy nem megyek! - jelentettem ki rendíthetetlenül.
  - Ezt majd a szüleid döntik el.
Bekötözte a lábamat, majd segített kibotorkálni a szobából. A folyosón már ott vártak a többiek. Aggódva érdeklődtek, mire igyekeztem magabiztos arccal bizonygatni, hogy hamar rendbe jövök. A kapusunk, Zoe a hátára vett, és úgy vitt be az öltözőbe. Már a cuccom is ott volt. Hálás lehettem a lányok segítségéért, de a csapattársaknak ez a dolga. Az együttműködés. Elégedett is voltam, hisz ez valamelyest az én munkámat is igazolta. A kapitány feladatai közé a csapategység fenntartása is beletartozik, és ez az eset tökéletesen megerősítette az eredményességemet. 
Elkészültem, majd ugyanazzal a díszkísérettel jutottam ki az épületből. Az edző épp akkor köszönt el az orvostól, nem kételkedtem benne, hogy miről folyt a szó.
  - Te nem vagy normális! - kiabált már távolról a férfi.
Zoe letett a földre.
   - Mondj valami újat - feleltem pofátlan lazasággal.
   - Holnap szépen elmész ahhoz az orvoshoz, és megfogadod az utasításait! A hamis igazolásodról pedig ennyit!
Idegesen tépte ketté a papírt, majd még apróbb darabokra szedte. Végül a földre szórta.
  - Megfosztalak a csapatkapitányi címedtől!
  - Ezt nem teheted! - tiltakoztam felemelve a hangomat.
  - Nem! Ezt te nem teheted. A kapitány választásról hamarosan tárgyalunk. Viszlát csütörtökön.
Ezzel faképnél hagyott minket. Minden szempár rám szegeződött. Várták a magyarázatomat, de egyikük sem szólalt meg.
  - Értetek tettem... - törtem meg a csendet halkan.
  - Ez durva volt Chris... - szólalt meg Anne - Hamisítás.
Ekkor megpillantottam szüleimet. Anya felém rohant, de apa csak a távolból figyelt minket. Lesütött szemmel hallgattam végig, ahogy a lányok elmesélték szülőmnek, hogy mit tettem.
  - Christina Terry Brooks - szólított anya teljes nevemen, ami sohasem jelentett jót. - Megtiltom neked a focit, a létező minden formában!
Hangja ellentmondást nem tűrő volt. Megrémültem.
  - Anya ne csináld ezt velem... - néztem rá kérlelve.
  -De. Igenis ezt csinálom. Most pedig nyomás a kocsiba, és számolj be apádnak is.
Csak akkor döbbentem rá, hogy az edző, a csapat, és anya a számonkérés könnyebbik felét takarták. Bele se mertem gondolni, hogy apa mennyire csalódott lesz, ha mindez a tudomására jut.
Bicegve elindultam a parkoló felé, anyával a nyomomban. Utoljára visszafordultam, és intettem a társaimnak, de csak meredtek rám némán, reakció nélkül. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a karrierem, ami egyúttal az életemet is jelentette, romokban hever.

6. Rész - Reading

Reading egy porfészek. A maga 160 ezer lelket számláló területével meg sem közelíti London 8 és fél milliós lakosságát. Szépnek aligha lehet mondani ezt a Temze partján fekvő városkát. Nézelődni kezdtem a kocsi ablakából, de nem kötött le a látvány.

Unalmasnak és régimódinak találtam a fővárosi pezsgés után. Alig lézengtek az utcákon, még ahhoz képest is, hogy hétfő délelőtt volt. Lógtam kicsit a suliból, de halaszthatatlan volt az oka. Kezdetben nem akartam elmenni, úgy véltem elég, ha valami ügyeletes orvos látja a lábamat, de anya hallani sem akart erről. Mivel teljes mértékben bízott Dr. Carter ajánlásában, kérdés sem volt számára, hogy utazunk-e Readingbe. Normális esetben én sem kételkedtem volna, de mivel volt szerencsém megismerkedni Dr. Wayjel, mégis így tettem. 
Anya 7 órakor felébresztett, és 45 perc múlva már úton is voltunk a 66 kilométerre lévő település felé. Nem hittem volna, hogy újra találkoznom kell dokival, de a sors, vagy valami más természetfeletti erő úgy intézte, hogy mégis így történjen. Drága öltöny, és nyers modor. Ezt a benyomást őriztem a férfiról. Még a gondolatába is beleborzongtam, hogy az ő kezére leszek bízva, még ha egyszeri alkalomról is volt szó. Kizárt volt, hogy máskor is ő vizsgáljon meg. Elhatároztam, hogy óvatosabb leszek játék közben, (persze csak akkor, ha ez nem veszélyezteti egyetlen gólhelyzetemet sem) és hogy amint hazaérünk, kerítek magamnak egy másik orvost. Mikor ezt anya tudtára adtam nem felelt semmit, és nem tudta mire vélni a nagy ellenszenvemet. Mint kiderült, apa is ismerte a sportorvost, sőt mi több, melegen ajánlotta a szolgálatait. Bár az ő csapatából szinte senki sem járt hozzá, mégis csak jót hallott felőle. Ez a probléma azzal, ha edző az apád. Foci terén nem tudsz neki újat mondani.
 - Ez az az utca - szólalt meg anya, mikor már 1 órája úton voltunk.
A belvárosban jártunk, ahol kicsivel jobb viszonyok uralkodtak. Azt nem mondanám, hogy lepukkant város volt, de igencsak csúnyácska. Anya leparkolt a kocsival, majd besétáltunk a kórház épületébe. Bánatomra nem volt lift, ezért kénytelenek voltunk lépcsőzni a negyedik emeletig. Heves fájdalom nyilallt a lábamba, de a világért nem szóltam volna szülőmnek. Túl büszke voltam hozzá. Rövid keresgélés után megtaláltuk a megfelelő ajtót. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a közelben.
Helyet foglaltam az egyik széken és magamhoz vettem egyet a kis asztalon heverő magazinok közül, míg anya bekopogott, és az asszisztenssel egyeztetett. Unottan lapozgattam az újságot, de mivel hiába kerestem a sport rovatot, csalódottan dobtam vissza. Az ijesztően barátságos mosolyú nő felém tartott.
 - Dr. Way már vár rád - mondta továbbra is vigyorogva, amitől lassan pánikroham tört rám.
A rendelő felé tartva összeesküvés elmélet állt össze a fejemben, miszerint a nő azért ennyire vidám, mert pszichopata, és élvezi a halálra rémült, gyógyulni akaró betegek szenvedését, akiket végül a doki tesz el láb alól. A terembe belépve végül csalódnom kellett, mert semmiféle kínzóeszközt, vagy hasonlót nem láttam, így elméletem megdőlni látszott, hacsak...
 - Dr. Daniel Way - mutatkozott be a számítógép előtt ülő férfi. Hevesen gépelt valamit, ezért még felnézni is elfelejtett a billentyűzetről. - Miben segíthetek?
Fehér köpenyt viselt, fekete keretű, divatos szemüveg csücsült az orrán.
 - Ööö...én a lábam miatt jöttem.
Rám kapta tekintetét, barna szemeiben a felismerés fénye csillant.
 - Christina ugye? - kérdezte mosolyogva - Már találkoztunk.
 -Reménykedtem, hogy megfeledkeztél rólam.
 -Ugyan, dehogy.
Az asztalához gurult az irodai székével, és kutakodni kezdett, mígnem megtalálta a leletet, amit keresett.
 - Christina T. Brooks. Bokaficam. Mit takar a T.?-kíváncsiskodott.
 - Terry.
 - Terry....Mint a Chelsea védő Terry?
 - Mint John Terry.
Látszott rajt, hogy nagy önuralmába telik visszatartani a nevetést.
 - A szüleid fanatikusok, vagy mi?
- Nem mintha a Daniel jobb lenne - gúnyolódtam.
Kezdett egyre ellenszenvesebbé válni a fickó.
 - Hát...tény, hogy engem nem focistáról neveztek el, de térjünk inkább a lényegre, Miss Terry Brooks.
Idegesen megforgattam szemeimet, majd felültem a vizsgálóasztalra, és belekezdtem életem mesélésébe, legalábbis azon részébe, amelynek a bokámhoz volt köze. Közben a doki óvatosan forgatta erre-arra testrészemet, ami elég kellemetlen volt. Nem úgy tűnt, mint aki figyel rám közbe, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzek egy diplomást...
 - A szalagod szakadt már el? - kérdezett vissza, amitől megbizonyosodhattam róla, hogy valóban nem figyelt.
 - Kétszer is.
 - Aucs - húzta el száját, mintha tényleg együtt érezne velem, de ezt nem tartottam valószínűnek - Úgy néz ki, most egyben van, de tenned kell érte, hogy így is maradjon. Felírok egy speciális szorítót, és abban kell majd játszanod. De 2 hétig semmi foci! És kapsz egy szuper krémet is, arra az esetre, ha fájna.
 - Van már egy csomó cucc a bokámra, és amúgy sem hagyhatom cserben a csapatomat.
 - Ne vitatkozz velem! Az orvosod vagyok.
 - Még... - morogtam magam elé, majd felhúztam cipőmet, és a kijárat felé tartottam.
Kezembe nyomta a receptet, és a diagnózisról szóló iratot, és óva intett rá, nehogy megszegjem az utasításait.
 - Anyám lehet, hogy még beszélni akar veled - mondtam ki végszó gyanánt.
Aggódott miattam, és jó ideje ferde szemmel nézett focista karrieremre. Próbált is már lebeszélni a játékról. Habár tudta, hogy teljesen esélytelen, mégis igyekezett. Elválaszthatatlanok voltunk a labdával, és ha a rengeteg sérülés nem tántorított el tőle, akkor semmi sem fog.
 - Csak nyugodtan. Elmondom milyen jó kislány voltál.
- Lekötelezel - vetettem oda szarkasztikusan, majd kinyitottam az ajtót. - Viszlát.
A véleményem cseppet sem változott meg róla. Ugyanolyan ellenszenvet éreztem iránta, mint a legelső találkozásunkkor. Csak ekkor éreztem igazán, mennyire hiányzik Dr. Carter.
 - Jobbulást Terry - szólt utánam, mire a legkevésbé sem szelíden becsaptam magam mögött az ajtót.