PROLÓGUS

 - Chris! - kiáltott csapattársam a pálya bal széle felől.

 A középpályás hozzám ívelte a labdát, amivel sebesen megindultam az ellenfél kapuja felé. Egy egyszerű biciklicsellel túljutottam egy védőn, de máris három másik közeledett felém. Lopva körbepillantottam. Pechemre nem volt a közelben senki, akinek passzolhattam volna.

A másodperc töred része alatt kellett irányt választanom. Balra kerültem a felém rohanó hátvédek elől, majd a hosszú sarok felé küldtem a labdát, mintegy 20 méterre a kaputól. Lélegzetvisszafojtva követtem tekintetemmel, ahogy elszáll a levegőben, egyenesen a háló felé. A védők tehetetlenül néztek kapusuk irányába. A hálóőr az utolsó pillanatban megakadályozta a gólt.

 - Francba! - szorítottam ösztönösen ökölbe a kezemet.

Már az ötödik sikertelen próbálkozásom volt azon a meccsen. Megcéloztam a gólkirályi címet, de a listán csak másodikként álltam, kettővel lemaradva az egoista Cindy Clewfort mögött. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha ez továbbra is így marad.

Szöglet következett. Az egyik középpályásunk kocogott a zászló felé. Elhelyezte a labdát, és hátrált néhány lépést. A kapu előterében megkezdődött a lökdösődés. Két hátvéd közé szorultam be, akik centikkel magasabbak voltak nálam. Ismertek már, tudták, hogy jól fejelek. Próbáltak minél kijjebb taszítani. A bíró a sípjába fújt, csapattársam nekifutott, majd beadta a labdát. Egyenesen felém repült. 

"Itt az esély Chris" suttogta a belső hangom.

Ugrottam. Fejem a labdához koccant. A kapu felé bólintottam a játékszert. Ekkor az egyik védő szintén a magasba szökkent, és egyenesen nekem ütközött. Előre lökött. Kibillent az egyensúlyom. Éreztem, ahogy stoplim bizonytalanul a gyephez ér. A bokám nagy roppanás kíséretében oldalra fordult. A fűre zuhantam.

Másodpercekig nem érzékeltem semmit, nem fogtam fel, mi is történt. Agyamat elöntötte a nyilalló érzés, ami egész testembe sugárzott már. Csapattársaim felém rohantak, a "gól" szót kiáltozva. Az 500 férőhelyes stadion teljesen felbolydult. A nevemet kiáltozták. A hangok tompának, távolinak tűntek, mintha a víz alól hallanám őket. Továbbra is a földön maradtam. Nem tudom mennyi ideig, lehet, hogy csupán másodpercekig, nekem mégis hosszú időnek rémlett.

 - Christina - szólított meg egy férfihang, közvetlenül fölöttem. - Mit érzel?

Kivételesen nem tettem szóvá, hogy a rendes nevemen hívtak, hisz a lábamból sugárzó kín lekötötte minden figyelmemet. 

 - Nagyon fáj - nyöszörögtem.

Nem tudtam mást kipréselni magamból. A doki kezébe fogta a bokámat, és oldalra forgatta, ami pokolian szar érzés volt.

 - Nem tört el - jelentette ki. - Gyere! 
Felsegítettek a földről. Lassan, bicegve sétáltam le a pályáról. Kezdett kitisztulni a fejem. Felajánlották a hordágyat, de nem éltem a lehetőséggel. Nem akartam ráijeszteni sem a szurkolókra, sem a társaimra, pedig örültem volna, ha nem a saját lábamon kell elhagynom a pályát. Az oldalvonalnál várt az edzőm. Aggodalmasan tekintgetett felém, pillantása az arcom, és sántító jobbom között ingázott.

 - Minden oké? - kérdezte amint odaértem.

 - Még élek.

Ráhúztam a kulacsomra, és megmozgattam kicsit a bokámat. A doki lefújta valamivel, amitől rövid időn belül enyhült kissé a fájdalom. Elkönyveltem magamban, hogy nincs bajom. Gondoltam, csak egy húzódás. Nem az első lett volna. Fejben már a gólszerzésre összpontosítottam.

 - Tudsz játszani? - érdeklődött az edző.

 - Persze.

 - Én nem tartom jó ötletnek... - szólt közbe az orvos.

 - Ha azt mondja tud játszani, akkor tud - védett be a férfi. - Hajrá!

Lepacsiztunk, majd visszakocogtam a pályára. A közönség lelkes tapsözönnel kísért.

Végigjátszottam az egész meccset, bár alig futottam a továbbiakban. Minden lépésnél égető érzés kúszott a lábamba, a játék végének közeledtével egyre erősebben. A mérkőzést megnyertük, de másnap érkezett a hideg zuhany.

A kín nem akart enyhülni, ezért anya elvitt orvoshoz. A diagnózis szerint elszakadt egy szalag a bokámban. Nem játszhattam vagy 1 hónapig. Edzeni sem engedtek. Abszolút semmit, amihez a lábamra volt szükség. Lemondhattam a gólkirályi címről is, ezért teljesen kétségbe estem. Magamba fordultam, abban az időszakban sokat voltam egyedül. Bezárkóztam a szobámba, és meccseket néztem. Mindegy ki játszott, csak futball legyen. Rettenetesen hiányzott.

Ami rosszabb a sérülésemnél, az a csapat teljesítményének lényeges romlása volt. 1 hónap alatt 4 hellyel csúsztunk lejjebb a tabellán, veszélyeztetve ezzel a bajnoki címet. Értékes pontok vesztek oda, amiket nem szabadott volna elveszíteni. Mikor újra játszani kezdtem, töretlen lelkesedéssel próbáltam a régi formámba hozni magam. Jó ideig kímélni kellett még a lábamat, de egyre jobban bírta a terhelést. 

Ennek már 2 éve. Azóta négyszer kiment a bokám. Volt pár kihagyásom miatta, de nem hagytam, hogy akadályozzon a karrierem kiépítésében. Azon a nyáron átigazoltam egy másik klubba. Keményen dolgoztam. Órákat gyakoroltam az edzések mellett is. Sokan aggódtak, hogy túlterheltem magam, de bírtam a gyűrődést. Pár hónap alatt megszereztem magamnak a csapatkapitányi karszalagot, és a szurkolók kedvencévé váltam. Jó úton haladtam az Fa Women's Super League felé.

A fociban elkerülhetetlenek a sérülések. Természetesen nekem is voltak baleseteim. Volt, hogy az orrom törött el egy szerencsétlen ütközés eredményeként, de combhúzódás is szerepelt már a kórlapomon. Pokoli fájdalmakat éltem át, de a bokám volt az, ami újra és újra kísértett. Nem egyszer játszottam fájó lábbal, és szinte minden második héten orvoshoz jártam. Főleg saját magam miatt erőltettem az egészet, de apának akartam megfelelni. És hogy mit értem el vele nála? Semmit. Mióta az eszemet tudom, fiút akart helyettem. Ifjúsági fiú csapat edzője lévén nagy elismerés lett volna a számára, ha a saját gyereke is játszik a klubjában. Mivel lány lettem, erről kénytelen volt lemondani. A húgom nem érdeklődött a sport iránt, ezért vele sokkal elnézőbb volt. Folyton megkülönböztetett minket.

Az évek során számtalan megjegyzést, és csalódott tekintetet kaptam tőle. Tudtam, hogy szeret, de nem elégedett velem. Ez a tény vitt mindig előrébb. Ez késztetett rá, hogy ne adjam fel, még a legrosszabb pillanatokban sem. Rögeszmémmé vált, hogy igyekezzek olyan játékossá válni, akit végre elismer, még ha ezért az egészségemmel fizettem is.