5. Rész - Névjegy

Ha szombat, akkor meccs, csakhogy nem a terveim szerint alakult az aznapi mérkőzés. Rosszul végeztem el egy becsúszást, aminek következtében a bokám kifordult, és roppant egyet. Az edzőt nem érdekelte a magyarázkodásom. Hiába bizonygattam, hogy csak a szorító kell, és mehetek is vissza a pályára, nem engedett tovább játszani. 
Ahogy a doki lekísért a fűről, a lelátóra pillantottam. Anya nem tudott eljönni, mert a barátnőivel találkozott, így csak apám elégedetlen arcát találtam meg. Tudtam, hogy dühös rám, és szégyelltem magam. Nem a lábam miatt aggódtam, inkább csak azért, hogy mit fog szólni a mutatványomhoz. Ethan is ott volt a nézők között, de az érdekelt legkevésbé. Idegesen foglaltam helyet a cserék között, és mivel máshogy nem tudtam előresegíteni a csapatot, az edzővel tanácskoztam, és buzdítottam a lányokat. Mindez a 30. percben történt, így fél órán keresztül a kispadon ücsöröghettem, és azon agyalhattam, hogy hogyan oldottam volna meg egy-egy helyzetet. A pálya széléről nézve egészen más színt kapott a játék. Nem voltam hozzászokva a cserejátékos szerephez, ezért csak ritkán láttam a saját csapatomat kívülről. Sokkal jobban izgultam, hisz nem tudtam befolyásolni a történéseket.
Az eredmény végül nem lett rossz. Döntetlennel zártunk, ami igencsak lelkesítő volt, lévén hogy erős ellenfelet kaptunk. A mérkőzés végén az öltözőbe botorkáltam. Gratuláltam a többieknek, cserébe pedig féltve érdeklődtek bokám felől. Megnyugtattam őket, hogy következő héten már gólokat rugdosok, majd elköszöntem, és kiléptem a helységből. Végigsántikáltam a hosszú folyosón, vállamon sporttáskámmal. Befordultam a sarkon, és majdnem beleütköztem az edzőmbe.
 - Bocs, főnök. Jó hétvégét - kerültem ki, hogy távozhassak.
 - Hé Chris, várj csak! - szólt utánam. Megfordultam . - Menj el dokihoz, még ma! És ez nem kérés volt!
 - Jól van Steve bá'. Úgy lesz.
 - Jövő hétre várom a leleteidet.
 - Hozom. Viszlát! - intettem neki.
 - Jobbulást.
Nagyot sóhajtva indultam a kijárat felé, mikor szerencsémre megpillantottam a csapatorvost. Úgy éreztem, ő az egyetlen, akihez tanácsért fordulhatok.
 - Hé doki! - szólítottam le. - Lenne egy perce?
 - Hát persze. Miben segíthetek? - igazította meg szemüvegét, amitől úgy festett, mint egy tudós, de minimum mint egy fizikus
 - Öhmm..tudja ez a téma még egészen...fájó és kellemetlen nekem..
 - Ugye nem valami női dologról van szó? - húzta fel szemöldökét. - Mert abban én nem igazán...
 - Nem, dehogy! Az orvosom, Dr. William Carter nemrég hunyt el... - nagy levegőt vettem. - És most nem tudom, kihez forduljak. 
Miközben beszéltem, együtt érzően bólogatott, és figyelmesen hallgatott végig.
 - Hallottam a hírt. Nagyon sajnálom Chris - helyezte kezét a vállamra. - Nekem is jó barátom volt. Legutóbb, mikor találkoztam vele adott egy névjegykártyát. Felkészült már a nyugdíjra, és azt szerette volna, ha az újoncokat már egy másik orvoshoz küldeném.
Kutakodni kezdett táskájában, és percekig tartott, mire megtalálta, amit keresett. Kicsit szórakozott fickó volt, de kedveltem.
 - Tessék - adta a kezembe a kis kártyát. Az nélkül süllyesztettem zsebembe, hogy megnéztem volna. - Reading-ben rendel a férfi, de megéri utazni, hidd el. Remélem tudtam segíteni. Viszlát Chris!
Meg sem várta, hogy megköszönjem, rohant is az iroda felé. Mindig volt valami sürgős dolga, de állandóan késett. Elnéztük neki a dolgot, hisz értette a munkáját.
Hálásan pillantottam utána, majd továbbmentem az aula felé, onnan át a főbejáraton, egyenesen ki a parkolóba. Tekintetemmel apa kocsiját kerestem, ezért is rezzentem össze, mikor valaki a nevemen szólított. Érdeklődve kerestem a hang gazdáját, de mikor szemem megakadt rajta, nem lelkesedtem kimondottan.
 - Szia - húzta félmosolyra száját Ethan.
 - Te mit keresel itt? - kérdeztem hidegen.
 - Mivel a suliban nem akartál hozzám szólni, úgy döntöttem eljövök, hátha meg tudjuk beszélni.
 - Most sem akarok veled beszélni. Nézd csak! - mutattam a jobb szemem alatti halványuló lila foltra. - Szerintem elég indok rá, hogy miért.
 - Nem szándékos volt! Elhihetnéd végre!
 - Ethan! Meg akartad ütni a pasimat! Nincs miről tárgyalnunk.
 - Az a szemét még csak el sem jön a meccseidre! Jessie-nek tart "kosár oktatást" - rajzolt idézőjeleket a levegőbe. - Az helyett, hogy neked szurkolna.
Ökölbe szorult a kezem. Nem tűrtem, ha valaki megkérdőjelezte a barátom őszinteségét.
 - Chadnek edzése van ilyenkor. Ne merd a szádra venni!
Nem gondoltam volna, hogy a meccs alatti bénázásom után ennyire fogok örülni apám látványának. Felénk tartott, és nem tűnt túl boldognak, mégis megnyugodtam, hogy kivághatom magam a helyzetből.
 - Mennem kell - indultam el felé.
 - Csak higgy nekem Chris. Ennyit kérek..
Úgy tettem, mint aki nem hallja. Sietve tartottam apa felé, amennyire csak a fájdalomtól bírtam. Megállt egy helyben, és rám várt.
 - Szia - köszöntem neki lehangoltan.
Nem szólt semmit, csak megfordult, és a kocsija felé vette az irányt. Csendben követtem. Bedobtam cuccomat hátra, majd beültem az anyósülésre. A motor felmordult, ahogy elfordította benne a kulcsot, majd megszólalt:
 - Mintha nem is én tanítottalak volna. Mégis mit képzeltél, mikor megcsináltad azt a vállalhatatlan szerelést?
Hangja nem volt kioktató, sokkal inkább csalódott, és lemondó. Ezerszer jobban fájt, mintha leüvöltötte volna a fejem.
 - Sajnálom. Nem tudtam koncentrálni. Nem ment a játék.
 - Azt észrevettem. Egy focista nem engedheti, hogy az érzelmei befolyásolják őt a pályán. Mikor kimész a gyepre, a magánéletedet hagyd az öltözőben, a labda legyen minden gondolatod.
 - Értettem apa - feleltem lesütött szemmel.
 - A fiúkkal nincs ilyen probléma... - szúrta oda halkan.
Egy ismételt megjegyzés rá, hogy bánja, hogy lány lettem. Nem én tehettem róla, mégis annyiszor hallottam már, hogy kezdett bűntudatot kelteni bennem.
Kihajtott a klub területéről, majd csendben indultunk el a fél órás hazaúton. Kezemet a kabátzsebembe süllyesztettem, úgy bámultam ki az ablakon, mikor az ujjaim közé keveredett valami. Teljesen megfeledkeztem a dokiról. Kivettem a kis papírt.
 - Kaptam egy névjegyet - szólaltam meg. - Egy doki. Elvileg érti a dolgát.
 - Ki az? Lehet, hogy ismerem - érdeklődött apa, mivel edző lévén voltak kapcsolatai. 
Igazából örültem, hogy csak fiúcsapatokat edzett.
Kihajtottam a meggyűrődött kártyát, és meglepetésemben még megszólalni is elfelejtettem.
 - Chris? - fordult felém kérdőn, mire felkaptam a fejem.
Nem kevés megilletődöttséggel a hangomban felolvastam a névjegyen szereplő adatokat.
 - Dr. Daniel Way. Reading.

4. Rész - Nem várt pofon

Hétfő. A nap, amit mindenki utál. Véget ér a hétvége, és ismételten belekényszerülünk a hétköznapok unalmas, véget nem érő forgatagába. Ilyenkor mindig érkezni szokott felém egy-egy megjegyzés a hétvégi meccsről, és ezúttal is így történt, csak nem a szokott módon. Kihagytam a szombati mérkőzést, és ennek az okát igyekeztek kideríteni az iskolatársaim. Az igazat mondtam. Felesleges lett volna kertelnem, de igyekeztem úgy tenni, mint akit nem különösképp rázott meg a temetés, holott nem így volt. Délre már a fél suli erről beszélt, és sokan részvétüket nyilvánították. Elegem volt már, hogy olyanok is odajöttek hozzám, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy ki halt meg egyáltalán. Reméltem, hogy az ebédszünetben kicsit nyugtom lehet, és végre lóghatok Chaddel is.
Kézen fogva sétáltunk be az ebédlőbe, néhány barátunk kíséretében. Odaköszöntem Ambernek, aki a barátnőivel ült az egyik asztalnál.

 - Jaj Chris! - szólalt meg az egyik lány. - Én annyira...
 - Nem! Nem kérek a részvétedből! - szakítottam félbe. - És senkiéből sem! Elég lesz, oké? Foglalkozzatok végre mással.
Felemeltem a hangomat, hogy a közelben lévők mind hallhassák. Megbámultak, majd sietve és némán az asztalaikhoz siettek. Nem szoktak hozzá, hogy láthatnak kiakadni. Gimis korom óta az a fajta ember voltam, aki egyedül szeret dühöngeni, nem pedig mások előtt parádézik. Ezúttal nem bírtam magammal. Fájó pontra tapintottak rá, amit nem tűrhettem szó nélkül. Tisztában voltam vele, hogy egész hétre elláttam őket témával. Sokan igyekeztek minél többet kideríteni a mindennapjaimról, ami nem feltétlen volt jó. Pletykákat ugyan nem mert senki terjeszteni rólam, mert tudták, hogy meggyűlne velem a bajuk.
Elfoglaltam szokásos helyemet, ami a legjobbnak számított az étkezőben. A hatalmas ablakok mellett volt, így tökéletes kilátás nyílt a suli udvarára ami minden évszakban másképp pompázott. Ezúttal tarkán díszelgett a lehullott levelektől, az üveget pedig vízcseppek borították, ezért a táj elmosódottnak látszott.
 - Az ebédje, kisasszony - tett le elém egy tálcát Chad, amit egy csókkal háláltam meg.
Leült mellém, de mielőtt hozzálátott volna az evéshez, felém fordult.
 - Figyelj baby. Még egyszer bocs, hogy nem tudtam veled menni, de csapatmegbeszélés volt. Tudod milyen fontos az őszi szezon...
 - Igen. Persze.
Villámmal piszkáltam a tányéromon heverő spagettihalmot.
 - Nincs harag? - fordította maga felé fejemet
Béna mosolyt erőltettem magamra. Nem haragudtam rá, mivel Ethan elkísért, de jól esett volna a barátom jelenléte. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy mennyit jelent számára a sport, hisz én is hasonló cipőben jártam. Nem egy találkát mondtam már le edzés vagy meccs miatt.
 - Nincs.
 - Te vagy a legjobb! - mondta, és megcsókolt, majd ebédjével foglalkozott.
Finom volt az olasz kaja, mégsem bírtam sokat enni belőle. Kis vonakodás után áttértem inkább a desszertre. Focistaként ügyelnem kellett a súlyomra, de egy kis süti belefért néha. Az utóbbi időben megvontam magamtól mindenféle édes élvezetet, szóval eléggé ki voltam már éhezve egy falat mennyországra. Felkészültem, hogy beleharapjak a krémes finomságba, de megzavartak. Utáltam, ha félbeszakítanak, főleg, ha evés közben.
 - Szia Chris.
Felnéztem a jövevényre, és próbáltam nem mosolyogni.
 - Helló Ethan. Mit szeretnél?
Nem bírtam ki, hogy ne kóstoljak bele a desszertbe, hiába tűnhettem udvariatlannak miatta. Csokis krémje elfeledtette velem egy pillanatra az asztalunk előtt ácsorgó exemet.
 - Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy.
 - Élek még, köszi. Nem te vagy az első aki kérdezi.
 - Igen, azt gondoltam, csak tudod hogy én..
Chad ingerülten lecsapta villáját az asztalra.
 - Baby... - próbáltam megnyugtatni a barátomat, de hiába.
Felkelt helyéről, és Ethan elé lépett. Köztudott volt, hogy nem bírják egymást.
 - Chris jól van, oké? - szólalt meg dühösen. - Majd én vigyázok rá. El lehet húzni öcsi.
 - Ha annyira vigyáznál rá, nem velem lett volna szombaton.
 - Most már rohadtul nincs rád szükség. Tűnj innen!
Körbenéztem. A teremben feszült csend honolt, mindenki a mi asztalunk felé tekintgetett.
 - Pont hogy rám van szüksége - vetette oda Ethan.
 - Ha annyira kellenél neki, nem dobott volna téged a hülye hisztijeid miatt.
 - Oké srácok most már elég! - álltam fel dühösen.
Kezeimet Chad vállára tettem, hogy visszafogjam.
Ethan-nel másfél éve szakítottunk, közös megegyezés alapján, mert úgy gondoltuk a foci miatt nem jut elég idő a kapcsolatunkra. Ha én ráértem, általában neki volt más programja, bár többnyire miattam maradtak el a randijaink. A suli mellett ott voltak az edzések, meccsek, neki pedig az apja vállalkozása. Gyakran besegített az öregének. Mikor elváltunk, erős érzelmek fűztek még hozzá, amik idővel halványultak, de nem szűntek meg teljesen. Chad tudott a szakítás okáról, ezt próbálta feleleveníteni.
 - Jaj Chris, a meccseid miatt alig van időd rám - imitált barátom nyávogós hangon. A termet nevetés szántotta végig. - Érdekes, rám mindig van ideje!
Ethan agya elborult. Ritkán folyamodott erőszakhoz, de ezúttal így cselekedett. Öklével akart választ adni Chadnek, de barátom gyors reflexei lévén kikerülte az ütést, így a jobbegyenes nekem érkezett.
Az ütés erejétől visszazuhantam a székemre. Arcomhoz kaptam kezemet.
 - Úristen Chris... - kezdett magyarázkodni Ethan.
 - Takarodj! - kiáltottam rá dühtől elvakultan.
Magam is meglepődtem hangnememen. Soha nem kiabáltam még vele, de ezúttal rettenetesen felbosszantott. Chad leguggolt elém. Hátrasimította hajamat, és elhúzta karomat, hogy megvizsgálhassa az ütés helyét.
 - Sajnálom. Nem téged akartalak...
 - Nem hallottad?! - fordult hátra barátom. - Húzz innen a büdös picsába!
Hátralökte a másik fiút, aki további mentegetőzés nélkül otthagyott minket. Tekintetemmel követtem, míg le nem ült az ebédlő másik végében a haverjaihoz, pontosabban Scarlett Dixon, az egykori legjobb barátnőm mellé. A lány engem bámult, pillantásunk találkozott. Megvető pillantást küldött felém, majd a fiú felé fordult, és beszélgetni kezdtek. Pár másodpercig még figyeltem őket, majd Chad hangja terelte vissza gondolataimat.
 - Hozok neked jeget!
Megfogtam karját.
 - Felesleges. Úgy üt, mint egy lány. - mondtam, pedig még akkor is fájt, bár a lelkemnek jobban, mint a testemnek.

3. Rész - A búcsú és a szemtelen idegen

Nem sírtam. Egy hete szereztem tudomást Dr. Carter haláláról, és azóta többször is rám tört, de akkor, a sírja mellett állva és a papot hallgatva, nem jöttek a könnyek. Elfogytak, vagy annyi szenvedés után üres lettem belül, és nem tudtam érezni többé a keserűséget. Nem volt rá magyarázatom, de nem bírtam sírni.
Nem mentem iskolába, és ennek az okát egyedül Ethan tudta. Úgy éreztem ő megért, ő ismerte a gyenge oldalamat. Más emberek csak a kemény, mindig határozott focistát látták, de Ethan tudta, hogy milyen vagyok legbelül. Se Chadnek, se az osztálytársaimnak nem akartam elmondani, hogy azért kértem igazolást egy egész hétre, mert összetört a hír. Ha rám írt valaki, (amit elég sokan megtettek) mindössze annyit mondtam, hogy lebetegedtem. Az exemen kívül csak Amber és a barátom tudták a suliból, hogy meghalt az orvosom. Egyelőre senkinek sem akartam tudtára adni, de a hírek gyorsan terjedtek.
Ethan egyetlen egyszer találkozott Will bácsival, mégis felajánlotta, hogy elkísér a temetésre. A szüleim velem voltak és hálával tartoztam, hogy eljöttek, de az, hogy a fiú mellettem állt, nagyobb biztonságérzetet keltett bennem. Átkarolta a derekamat, hogy éreztesse, vigyáz rám. 
Vagy 50 feketébe öltözött, esernyőt tartó embert láttam. Az eső nem sokkal a ceremónia kezdete előtt eredt meg, és azóta is kitartóan zuhogott. Biztos voltam benne, hogy a felhők is Will bácsit siratják. Mikor a pap befejezte a mondandóját, lelépett az emelvényről, hogy átadja helyét egy középkorú, szőke hölgynek. A nő arcvonásai ijesztően hasonlítottak Dr. Carterére, és ahogy megszólalt, beszéde is a doktorra emlékeztetett. Lucy, William legidősebb lánya belekezdett hosszú és szomorú gyászbeszédébe. Ethanre pillantottam.
 - Nem bírom. Sajnálom - suttogtam, majd elindultam a temető egy távolabbi sarka felé.
A fiú utánam nézett, de nem követett. Megértette, hogy magányra van szükségem. Egy kisebb kripta mellett álltam meg, ahonnan ráláttam a tömegre. Meredten bámultam feléjük, a megállíthatatlan zuhogás elnyelte az onnan érkező hangokat. Az esernyő elirányította a felém tartó cseppeket, és arra gondoltam bár ilyen könnyen távol tarthatnám magamtól az érzéseket is. A rossz érzéseket. A tagadás időszakán átlendültem, és elfogadtam a visszafordíthatatlan helyzetet. Kezdetben nem hittem el, hogy tényleg megtörtént, de a szüleim arról győzködtek, hogy ha beletörődök, jobb lesz. Tudtam, hogy semmit sem tehettem volna érte és tudtam, hogy visszahozni sem tudom többé, mégsem lett könnyebb.
Hirtelen egy mély férfihang törte meg a víz monoton kopogását.
 - Rokon, vagy barát? - kérdezte közömbösen.
 - A kezelőorvosom volt. És a barátom is - feleltem csendesen.
Egy magas testet éreztem magam mellett. Odapillantottam. Húszas évei közepén járó, sötétszőke hajú, elegáns férfi állt mellettem. Fekete, stílusos öltönyt viselt, ami úgy állt rajta, mintha neki lett volna tervezve. Arcát enyhe borosta fedte, így idősebbnek tűnhetett 1-2 évvel, de barna szemének fiatalos csillogása felfedte valódi korát. Egy fejjel magasabb volt nálam. Mikor ráeszméltem, hogy túl hosszú ideje bámulom, hozzátettem:
 - Te honnan ismerted?
 - Az asszisztense voltam egy évig.
 - Hogyhogy nem találkoztunk még?
Sántított a történet, hisz régóta jártam a dokihoz. Az is feltűnt, ha másik takarító volt a rendelőjében, nemhogy ha egy másik orvos lett volna ott.
 - Lehet, hogy elkerültük egymást. 2 éve átköltöztem Readingbe. De most a sors összehozott minket.
 - Aha, a sors - mondtam gúnyosan, és ismét a gyászolók felé fordultam.
Kis ideig csak bámultam őket, gondolataimba mélyedve. Éreztem, hogy a férfi engem méreget, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Már épp kezdtem volna megfeledkezni az előbbi párbeszédről, mikor ismét megszólalt.
 - Milyen udvariatlan vagyok. Még be sem mutatkoztam. Daniel Way - nyújtotta felém a kezét.
 - Christina Brooks - feleltem, de nem fordultam felé.
 - Na de kisasszony. Ez illetlen dolog.
 - Leszarom mi illetlen, csak hagyj végre békén.
Felemeltem kissé a hangom, de amint tudatosult bennem, hol vagyunk, elhallgattam.
 - Talán megsértettelek valamivel? - erősködött.
 - Ez egy temetés, az ég szerelmére! Megtennéd, hogy befogod?
 - Bocs - vetette oda kimérten, majd elhallgatott.
Dühösen forgattam meg a szemeimet. Irritált a férfi jelenléte, és az, hogy nem volt tisztelettel a helyzetre. Legszívesebben elküldtem volna onnét, de nem volt hozzá jogom.
Eközben Lucy beszéde véget ért, és ismét a pap vette magához a szót. Megakadt a szemem Ethanön, aki ide-oda forgatta a fejét, engem keresve. Visszaindultam feléjük.
 - Hová mész? - szólt utánam Daniel.
 - Nem látod?
 - De, látom. Még találkozunk, Christina Brooks!
 - Ámen - morogtam magam elé, majd visszatértem volt barátom mellé.
 - Minden rendben? - kérdezte aggódva.
 - Igen. Jól vagyok.
A tiszteletes felkészült, hogy végső búcsút vegyen az elhunyttól. Az egybegyűltek sorban egy-egy szál rózsát dobtak a koporsóra. Én is elvettem a saját virágomat Ethan kezéből, és követtem a többiek példáját. Nem mertem a koporsóra nézni, féltem, hogy elszédülnék. Sietve visszaléptem a fiú mellé. 
Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig álltunk még ott. Néztem, ahogy földet szórnak a koporsóra, és azt, ahogy az emberek lassan távoznak. Részvétet nyilvánítottak Lucynak és a Carter család többi tagjának, majd elmentek. Elgondolkoztam, vajon az ő szerepük véget ér-e itt. Vajon gondolni fognak-e Will bácsira, ha kilépnek a temető bejáratán? Nem tudtam a választ, csak a magam részéről. Az, hogy megfeledkezzek egykori kezelőorvosomtól, teljességgel lehetetlen volt.
 - Kicsim - karolta át a vállamat anya. - Most már indulnunk kell.
Aprót bólintottam, majd a szememmel megkerestem Lucyt. Egy pillanat elejéig összetalálkozott a tekintetünk. Nem mondtunk egymásnak semmit, de mindkettőnk arcán látszott a lényeg. Lassan elindultam szüleim után. Meglepetésemre Ethan elkapta a kezemet, és egymásba fonta az ujjainkat. Bár titkon még tápláltam iránta gyenge érzéseket, mégsem jelentett gesztusa semmit abban a helyzetben. Ekkor lopva a kripta felé fordultam, de az idegesítő férfi már nem volt ott.

2. Rész - Fordulat

A lelátó ujjongott. Egy emberként ugrottak talpra, és állva tapsoltak, fütyültek a hatalmas bombagólom után. A nevemet éltették, és büszkén mutogattak felém. Csapattársaim sorban végigöleltek és gratuláltak a teljesítményhez. Kárörvendően, mégis játékos kacérsággal vigyorogtam a felém közeledő csatár társamra.
 - Újabb mesterhármas. El se hiszem - pacsizott le velem Amanda.
 - Pedig ez a valóság szivi. Jobb lesz, ha belehúzol - mondtam nevetve.
Mivel többnyire együtt léptünk pályára, versenyeztünk, hogy ki lő több gólt a szezon végéig. Kár lett volna tagadni a tehetségét, de stabilan előtte álltam a listán. Persze ez az ártatlan megmérettetés nem ment a csapatmunkánk kárára, inkább csak heccből húztuk egymás agyát. Azonos elméletünk miatt, miszerint a csatár elsődleges célja a minél több találat szerzése, jól kijöttünk.
  Elégedett mosollyal néztem körbe a stadionban. A tömegben nehéz volt rábukkanni a szüleimre. Kíváncsi voltam apám arcára, de mikor megakadt rajtuk a tekintetem, anyát szúrtam ki először. Egyik kezében mobilt szorongatott, míg a másikkal befogta a fülét, hogy jobban hallhassa a vonal túloldalán lévőt. Arca gondterheltnek tűnt, nem nézett felém. Úgy sejtettem, megint Amber csinálhatott valamit, és ezzel magyarázható az idegessége. Nem lett volna meglepő, ha ismét felgyújtotta volna a függönyt, vagy valami hasonló. Nemrég eszelte ki, hogy profi szakács lesz belőle, aminek mi ittuk meg a levét. Ha éppen nem okozott rövidzárlatot, vagy égette el az ételt, muszáj volt megkóstolnunk a főztjét. Az egész család egyetértett abban, hogy a pályán is jobban megállja a helyét, mint a konyhában.
A húgom híres volt arról, hogy ki nem állhatja a focit. Ezt abban nyilvánította ki igazán, hogy nem jött el a meccseimre. Bár nem igazán bántott, mégis jó lett volna néhány nehéz pillanatban érezni az ő támogatását is. Folyton marakodtunk, de mindkettőnknek számított a másik véleménye. Nem ez lett volna az első, hogy felhívja anyát a mérkőzés közben, de valamiért mégis rossz érzés fogott el. Nyugtalan lettem, ahogy a szüleimet figyeltem. 
A spori sípja térítette vissza figyelmemet a pályára. Idegesen biccentett felém. Mivel továbbra is az ellenfél térfelén tartózkodtam, rám vártak, hogy elvégezhessék a középkezdést. Visszakocogtam a másik oldalra. Úgy 20 perc lehetett vissza. Igyekeztem újabb gólhoz jutni, de folyamatosan a telefonbeszélgetésen jártak a gondolataim. Újra és újra a lelátó felé pillantottam. Anya már nem beszélt, figyelte a meccset, de a kezdeti mosoly eltűnt az arcáról. Aggódni kezdtem, de a lefújást követően elpárolgott a borús hangulatom. 5:1 lett a végeredmény a javunkra, és mindenki úgy gondolta, hogy nekem köszönhetően. 3 gól, és 1 gólpassz. Meg kell hagyni, hozzájárultam rendesen. 
Eszméletlen hangulat alakult ki az öltözőben. Közel fél órán keresztül énekeltünk torkaszakadtából, és táncoltunk, mint az őrültek. Mikor lecsillapodtak a kedélyek lezuhanyoztam, majd távozás előtt bevettem egy fájdalomcsillapítót. Iszonyatosan lüktetett a bokám, mivel nem húztam fel a speciális védőizét, amit hetekkel azelőtt írtak fel nekem. Nem szerettem abba játszani. Túl kötöttnek éreztem benne a lábamat, hiába is mondták, hogy az én javamat szolgálja, valahogy nem tudtam elhinni. 
Elköszöntem a lányoktól, majd sporttáskámat magamhoz véve elindultam a parkoló felé. Szüleim az autó mellett ácsorogtak, rám vártak.
 - Na, milyen voltam? - léptem hozzájuk vigyorogva.
Apámra néztem, és komor tekintete egyáltalán nem lepett meg, de mikor anya arcán is ugyanazt véltem felfedezni, megrémültem.
 - Christina...drágám - szólalt meg anya bársonyos, de szomorú hangon. - Nemrég hívott Lucy, Dr. Carter lánya...
William Carter a kezelőorvosom volt, már második éve. Az ő betege voltam, mióta először kiment a bokám. Elképesztően kedves, és intelligens embert ismertem meg a személyében. Szerettem hozzá járni, annak ellenére is, hogy a találkozásaink oka nem családi látogatás volt. Kezdett már kiismerni, és hiába tagadtam le, hogy fáj a lábam, ő átlátott rajtam. Különleges kapcsolat alakult ki közöttünk, mindig is úgy tartottam, hogy karrierem épülésének egyik legmeghatározóbb személyisége. A viszonyunk nem felszínes orvos-beteg kapocs volt, hanem sokkal több annál. Szinte a nagyapámnak tekintettem.
 - Mit akart? - kérdeztem kíváncsian.
 - Will bácsinak szívrohama volt...
A tüdőmben rekedt a levegő.
 - Ugye jól van? - vágtam rá kapásból.
Anya mély lélegzetet vett. Újra rossz érzés fogott el.
 - Későn ért ki a mentő. Nem tudták megmenteni...
Nem tudtam szóhoz jutni. Levegő után kapkodtam, de mintha elszorult volna tüdőm, és nem bírta volna befogadni az oxigént. Torkomba gombóc nőtt, ami egyre nagyobbra és nagyobbra duzzadt, késztetve rá, hogy kitörjön belőlem a sírás. Tekintetem elhomályosult, úgy éreztem bármelyik pillanatban elájulhatok, de akkor megláttam Őt. Anyáék beszéltek hozzám, de szavaik elsuhantak mellettem a széllel együtt. Mintha süket lettem volna, csak egy dolog érdekelt abban a pillanatban. Ledobtam a cuccomat, és rohanni kezdtem felé. Futottam, amilyen gyorsan csak bírtam, majd akkora lendülettel vetettem magam a fiú karjaiba, hogy majdnem hátraestünk. Magabiztosan megvetette a lábát, és megtartott engem is, hisz érezte, hogy nem bírnék egyedül talpon maradni. Már két éve, hogy nem járt ki a meccseimre. Nem is érdekelt, hogy ezúttal miért jött el, csak az volt a fontos, hogy velem volt.
 - Ethan... - próbáltam magyarázkodni, de hangomat elnyelte a mélyről feltörő zokogás.
Sosem voltam az a sírós fajta, de akkor könnyeim mégis előbuktak, és úgy éreztem, sosem apadnak el. A hír annyira letaglózott, hogy semmi más nem érdekelt. Sem a győzelem, sem pedig az, hogy mit gondolnak rólam mások. Felderengett előttem Dr. Carter mosolygós arca, és eljutott a tudatomig, hogy nem láthatom többé.
 - Hallottam mi történt... - simított végig a hátamon Ethan.
 Ez volt az egyetlen, ami jó darabig elhagyta száját, de abban a pillanatban jobban hatott rám, mint bármi más a világon.