21. Rész - Mit keresel itt?

Iszonyú fájdalomra ébredtem. Az egész jobb lábam zsibbadt, és természetellenesen súlyosnak éreztem. Mint utólag kiderült, a gipsz miatt, de abban a pillanatban ez alaposan megijesztett. Egyik másodpercről a másikra tértem vissza a valóságba. Hirtelen érték az ingerek az érzékszerveimet. Tudatosan vettem levegőt, hallottam a körülöttem lévők hangját és ismét magaménak éreztem a testemet. A szemhéjamra mázsás súly nehezedett, de nem olyasfajta, mint amilyen a szimpla fáradtság következtében. Bármennyire is akartam, nem bírtam felnyitni a szemeimet. Zavart az erős fény és akaratom ellenére folyamatosan újra lecsukódtak. Éreztem, hogy egy gurulós ágyon tolnak.

- Christina - szólított meg egy nő. Talán az a nővér, aki a műtét előtt próbált megnyugtatni. Kedves volt velem. - Hogy érzed magad?

- Mint a mosott szar - feleltem erőtlenül, de egy bamba vigyort sikerült elővarázsolnom.

- Akkor jó munkát végeztünk - felelte az orvos hangja.

Hamarosan megállították a járművemet. Valaki felemelt és egy másik ágyra helyezett. Lassan kezdett lehullni rólam a kómás állapot. Fel tudtam nézni addig, hogy kiderítsem hol vagyok. Abba a szobába szállítottak vissza, ahol az operáció előtt tartózkodtam. Jelen volt Dr. Blast, két másik ápolónak tűnő férfi és a nővér. Beszéltek még pár szót, amire nem igazán figyeltem oda, majd a hímneműek elhagyták a termet. A nővér megigazította az infúziót, ami a bal karomba csordogált és egy bátorító mosoly után ő is távozott. Sejtettem, hogy gyakran be fognak nézni hozzám.

Másra sem vágytam, csak hogy pihenhessek végre. Nem voltam a háton alvók táborának lelkes támogatója, de ezúttal nem kereshettem kényelmesebb pozíciót. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a fájdalmas lüktetést és minél hamarabb elaludni. Hallottam, hogy valaki leül az ágy mellett lévő székre. Megszorította a kezemet. Határozottan, mégis törődő gyengédséggel.

- Szia, anya - pillantottam rá megviselten.

- Túl vagy rajta - suttogta.

Az arca aggodalomról árulkodott. Igyekeztem megnyugtatni egy mosoly segítségével, de fogalmam sem volt, mennyire lehetett hatásos. Mivel a beszéd nehezen ment, megpróbáltam inkább a kezét megszorítani, hogy tudtára adjam, hálás vagyok. Kisimított egy tincset az arcomból. Nem nézett a lábam felé. Biztos voltam benne, hogy szörnyen fest, de ő nem akarta ezt sugallani. Végig tartotta velem a szemkontaktust, mígnem már egyre laposabbakat pislogtam.

Nem emlékeztem, mikor aludtam el, de mikor legközelebb, pontosan 17:37-kor kinyitottam a szemeimet, már kevésbé voltam levert. Megtudtam, hogy az infúziómba fájdalomcsillapítót adagoltak és azért szenvedtem kevésbé. Megnyugtattak, hogy az első napokban úgy fog fájni, mint addig. Ha nem még jobban.

Dr. Blast kétszer is volt nálam, míg pihentem. Közben hazaküldték mindhárom szobatársamat, akikkel alkalmam sem volt megismerkedni. Mivel első ránézésre nem tűntek szimpatikusnak, ezért ezt nem is bántam igazán. Hihetetlennek találtam, hogy mindezt végigaludtam. Ami a legrosszabb, hogy percek maradtak csak vissza a látogatási időből. Anya már szedelőzködött. Megígérte, hogy másnap reggel nyolcra újra eljön és hogy amint lehet, visz is haza. Elköszönt és teljesen magamra hagyott. Ez persze nem az ő hibája volt.

Sötét volt a szobában. A csukott ajtó üvegén át beszivárgott némi fény és egy beszélgetés foszlányai. Bizonyára az ügyeletes nővér társalgott valakivel. Nyugodtnak kellett volna éreznem magam a csendes környezetben, de a legkevésbé sem így történt. Csak bámultam felfelé. Igyekeztem rászánni magam, hogy megnézzem a gipszet. Lassan felültem, de abban a pillanatban kinyitódott az ajtó. Mint akit tilosban kaptak, úgy feküdtem vissza a párnára, magam sem tudom, miért.

Legnagyobb meglepetésemre Danielhez volt szerencsém. Nem kapcsolta fel a villanyt, de ki tudtam venni az arcát. Még az orvosi köpeny volt rajta. Szótlanul sétált el a kis székig, hogy aztán leüljön az ágy mellé. Egy darabig csak méregetett, csendben, komoly arccal. Bosszantott a hallgatása, de a világért sem szólítottam volna meg. Mikor már végképp azon agyaltam, hogy nővérért kiáltok, hogy dobassák ki, megszólalt:

- Hogy érzed magad?

A hangja arról árulkodott, hogy valóban érdekli az állapotom. Meglepett, hogy a tettei ellenére kérdez felőlem.

- Jobban - feleltem. - Mi szél hozta a londoni doktor urat egy sánta futballistához?

- Most ért véget a munkaidőm. Az első utam ide vezetett.

Értetlenül pislogtam rá.

- Miért?

- Mert látni akartalak.

Tekintete ismét a lábamra vándorolt. Zavart, hogy csak én nem láthattam még.

- Úgy értem, miért jöttél, mikor a múltkor világosan tudtomra adtad, hogy nem érdekellek?

- Egy szóval sem mondtam ilyet - emelte fel a hangját.

Összerezzentem a hirtelenségétől. Dühítette az észrevételem, de hogy mennyire volt téves, az nem derült ki.

- Pedig nagyon úgy tűnt. Tökre megváltoztál. Megsértődtél, vagy mi?

- Nem, nem sértődtem.

- Nem úgy tűnik - erősködtem, mivel úgy éreztem, hogy kényszerből erőltet magára nyugalmat.

Nem felelt semmit. Körbenézett, majd felkelt és az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Friss, hűvös levegő áradt be a szobába. Jólesően cirógatta az arcomat.

- Áruld már el, mi bajod - noszogattam, mivel magától nem volt hajlandó elárulni.

- Hogy mi a bajom? - fordult felém hevesen és a szemei dühösen megvillantak egy pillanatra.

Amint észbe kapott, megrázta a fejét, mint aki egy álomtól akar szabadulni. Ismét leült, de ezúttal az ágyra, vigyázva a lábamra.

- Hogy kérdezhetsz ilyet azok után, hogy otthagytál a "randinkon".

Idézőjeleket rajzolt a levegőbe, én meg teljesen elképedtem. Úgy bambultam rá, mint aki életében nem találkozott emberszabásúval. Elakadt a szavam, amire azóta nem volt példa, hogy megtanultam beszélni. Dr. Daniel Way belém fagyasztotta a szót. 

20. Rész - Ne félj!

 Az ezután következő időszak ígérkezett a legrosszabbnak. A várakozás ideje. Az orvos jó darabig nem keresett. Folyamatosan készenlétben álltam, és vártam a hívását, ám mindeközben számtalanszor elbizonytalanodtam. Könnyebb lett volna meghátrálni, de ahogy a többieket néztem edzés közben, mindig motivációt kaptam. Szerettem volna újra kötetlenül és felszabadulva élvezni a futball örömét. Azt, ahogy rohansz a kapu felé, és igyekszel jól meghatározni az irányt. A meccsek előtti izgalom, és a győzelem okozta büszkeség hiányzott leginkább. A csapattársaim még nem tudtak a tervemről, csak Steve bával beszéltem róla. Ő helyesnek tartotta a döntésemet. Ez megnyugtatott, de nem tudhattam, vajon a lányok szívesen vennék-e az esetleges visszatérésemet. Persze fennállt a lehetősége, hogy egy másik klubban kezdjem újra, de a jelenlegi a szívemhez nőtt, és nem voltam kész, hogy elhagyjam.

A suliban csak Chadnek volt tudomása a dologról. Pasimként ő is támogatott, és bizonygatta, hogy ahogy csak tud, hozzájárul majd a felépülésemhez. Mindezt egy perverz mosollyal koronázta, ezért volt sejtésem, hogyan akarja ezt kivitelezni. Aranyos ígéret volt tőle, még akkor is, ha lapult mögötte egy kis hátsó szándék is.

Időközben az új „társadalmi helyzetemmel” szinte teljesen megbékéltem. Próbáltam a dolgok pozitív oldalát nézni. Nyugodtabban teltek a napjaim. Nem szólított le senki, és én is csak kevés emberrel elegyedtem szóba. Ezáltal legalább rájöhettem, hogy kik azok, akik számára valóban fontos személy vagyok. Chaden kívül csak 1-2 végzős lánnyal szoktam társalogni, de ezt egyáltalán nem bántam. A közösségi életem meg sem közelítette az egy évvel azelőttit. Kevesebb programom volt, ezért sajnálatos módon több időm jutott a tanulásra. Anya ennek persze nagyon örült, de félt, hogy ez az állapot csak a műtétemig fog tartani.

A november 18-a szintén egy otthonülős, unatkozós szombatnak ígérkezett. A húgom lelépett a barátnőivel, Chad pedig a családjával töltötte a hétvégét. A csapatnak nem volt meccse aznap, így végképp semmi programom nem adódott. Beültem a TV elé egy adag joghurttal, és azt csináltam, mint a legtöbb hétköznapi ember a szabadnapján. Váltogattam a csatornákat abban a reményben, hogy hátha leadnak valami olyat, amit nem láttam még ezerszer. Odakint az idő nyomott volt, akárcsak a hangulatom. Sűrű esőfelhők sorakoztak az égen. Reménykedtem, hogy lassan már havazni is fog.

Egészen addig nem vártam semmi különöset attól a naptól, mígnem pontban 15:40-kor megszólalt a telefonom. Lelkesen utána kaptam, és csak még izgatottabb lettem, mikor megpillantottam az orvosom nevét.

- Dr. Blast? - szóltam bele örömtől szikrázó hangon.

- Christina, jó hírem van a számodra. Lett volna egy műtét december elsején, de a páciens visszakozott. Tiéd az időpont, ha megfelel.

- Még szép! - vágtam rá egyből, mielőtt még elgondolkozhattam volna, vajon miért mondta le az a valaki a beavatkozást.

-Csodás! Hétfőn 10-re várlak a rendelőmben, hogy megbeszéljük a részleteket. Szép hétvégét, Miss Brooks.

Amint megszakította a hívást, rohantam egyből a konyhába. Annyira lelkesen újságoltam a híreket a szüleimnek, hogy anya azt hitte, be vagyok drogozva. Meglepődtek rajta, hogy mennyire feldobott az időpont, holott korábban nem említettem, hogy hamar túl akarnék esni rajta.

Hétfő délelőtt már a hivatalos időpont előtt fél órával a kórház folyosóin tébláboltam. Alig vártam, hogy szólítsanak. Némi késéssel került rám a sor. Dr. Blast közölt pár részletet, de hogy milyen lesz pontosan a műtét, nem akartam tudni. Részben azért, mert amúgy sem értek az anatómiához, másfelől pedig borzasztóan hangoztak az orvosi szakszavak. A latin nyelv mintha úgy lenne összerakva, hogy elborzassza az embereket, mikor közlik velük a diagnózist. Nem tartott sokáig a beszélgetésünk. Hamarosan hazaküldött azzal a tanáccsal, hogy ne izguljak rá nagyon. Nem is értettem, miért kell ezt hajtogatnia mindenkinek. Lazán kezeltem a dolgot. Egészen november harmincadikáig.

Pánikolni kezdtem, de ezúttal már nem tudtam magamban tartani. Anyáékat szinte az őrületbe kergettem, és Chadet is üzenetekkel bombáztam. Este alig tudtam aludni. Éberen forgolódtam az ágyamban, és zenét hallgattam. Reménykedtem benne, hogy a kedvenc számaim segítenek megnyugodni, de nem így történt. Éjfélkor felkeltem, és a konyhába mentem, hogy megejtsem az "utolsó vacsorámat”. Mivel a beavatkozás első lépcsőfoka az üres has volt, kihasználtam az utolsó alkalmat, amit az evésre fordíthattam, de étvágyam nem igazán volt, ezért csak pár falatot bírtam legyűrni.

Másnap reggel azt kívántam, bárcsak többet ettem volna. Reggeli híján szörnyen éhes voltam. Fél kilencre mentünk a kórházba. Attól féltem, hogy a gyomrom medvemorgást megszégyenítve fog majd korogni, ám szerencsére megúsztam a beégést. Anya szabadnapot vett ki, hogy el tudjon kísérni. Ezért igazán hálás voltam neki.

Rövid várakozás után behívtak egy vizsgálóba. Felvették az adataimat, megmérték a súlyomat, a magasságomat és a pulzusomat. Mikor rám tették a vérnyomásmérőt, lehunytam a szemeimet. Nem akartam, hogy észleljék rajtam, mennyire izgulok. Mély lélegzetet vettem, igyekeztem lelassítani a légzésemet.

- Nem félsz? - kérdezte az orvos, amint felírta az adatokat.

A helyzethez képest alacsony volt az érték.

- Tudom, hogy jó kezekben leszek. - feleltem.

Már nem tartottam annyira Dr. Blasttől. Kész voltam szembenézni mindennel. Ezután iszonyatos lassúsággal telt az idő. Megmutatták a szobámat, ahol szerencsére csak 1 éjszakát voltam köteles tartózkodni. Tipikus lepukkant, kórházi szobácska volt. Hat ágy, amiből csak három volt használatban. A felszereltsége mindössze az alvóalkalmatosságokból, éjjeliszekrényekből és egy asztalból állt.. Az ajtóhoz legközelebb eső ágyat választottam. Elhelyezkedtem rajta, próbáltam szokni a környezetet. Nem tudtam lenyugodni, egyfolytában a kijáratot lestem. Vártam, mikor jönnek értem. Anya próbált beszélgetni velem, de képtelen voltam bármire is rendesen válaszolni. Minden gondolatomat a szike kötötte le. Elképzeltem, mennyi vért fogok veszíteni. Beleborzongtam még a tudatába is.

Dél múlott, mire egy nővér jelent meg a szobában. Átnyújtott egy hátul nyitott, vékony anyagú ruhaszerűséget, és egy hajhálóra hasonlító fejfedőt.

- Vedd fel, aztán gyere. Megyünk a műtőbe.

Remegő kézzel cseréltem át a ruhámat. Anya segített a sapka alá gyömöszölni a hajzuhatagomat. Halvány mosolyt villantottam, ahogy a szemébe néztem. Szorosan magához ölelt, ahogy már jó ideje nem.

- Szeretlek - súgta a fülembe.

- Én is, anya.

Kibújtam a karjai közül, és elindultam. Már nem remegtem. Megtorpantam a küszöb előtt. Utoljára megmozgattam a bokámat. Fájt. "Ez volt az utolsó" gondoltam, majd nagy levegőt véve kiléptem a folyosóra, és a nővér kíséretében a műtő felé vettem az irányt.