19. Rész - Kétségek és egy ismeretlen ismerős

 Mikor kiálltam a szüleim elé és elmondtam, hogy kész vagyok vállalni a műtétet, nem próbáltak lebeszélni. Anya szemében megcsillant az aggodalom, de nem adott hangot neki. Támogattak az elhatározásomban, mind anyagilag, mind pedig lelkileg. A félelmeimről nem beszéltem nekik. Pedig féltem. Nem is kicsit. Féltem, hogy mi lesz utána. A sporton kívül nem volt másom. Nem tudtam volna mire alapozni a jövőmet. Kiskoromtól kezdve bombabiztos elhatározásom volt, hogy focista leszek, ezért nem gondoltam B tervre. Ha nem sikerül, elbukom. Egyszerűen fogalmam sem volt, mit kezdhetnék magammal. Folyamatosan ezen járt az agyam. Számos weboldalt felkerestem, hogy az esélyeket latolgatni tudjam. Szinte mindenki pozitív végeredményről adott visszajelentést. Ez biztató volt, de azt hiszem minden sorsdöntő pillanat előtt felmerül a "mi van, ha én leszek az az egy?" gondolata. Igyekeztem nem stresszelni, de a döntést egyszerűbb volt meghozni, mint kitartani mellette.

Kértünk időpontot egy sebésznél. Apa megkereste a legjobbat, akit csak talált Londonban. Dr. Blast sportolókat szokott műteni., és a "munkáit" mindenki elismerte. Az edzőm szerint sem kívánhattam volna megfelelőbb embert. Nagyon úgy tűnt, hogy mindenki elégedett vele.

A dokival való találkozás előtti napokban kezdtem végre megnyugodni, de egyvalami nagyon bosszantott. Daniel. Az, hogy cserbenhagyott a legaljasabb húzás, amit csak elkövethetett ellenem. Igaz, néha felmerült bennem, hogy kikérhetném az ő véleményét is, de elvetettem az ötletet. Haragudtam, amiért lemondott rólam. Nem akartam gondolni rá, de időről időre mindig beférkőzte magát az elmémbe.

Beköszöntött a november, mire először találkozhattam a sebésszel. Nem találtam túlzottan szimpatikusnak az ötven év körüli férfit, és valamiért nem akartam, hogy az ő kése alá kelljen feküdnöm, ám nem volt más választásom. Kénytelen voltam félretenni a megítélésemet, és beletörődni a dologba. Alaposan megvizsgálta a lábamat, de semmi konkrétumot nem közölt.

- Kétségkívül műteni kell - jelentette ki. - Sajnos nagyon rossz állapotban van.

- Mondjon újat - feleltem unottan.

Annyi rutinvizsgálaton voltam az évek során, hogy teljesen természetesnek vettem a kínzó mozdulatokat. Ahogy jobbra-balra forgatják az ember bokáját, nem a legkellemesebb, de akkorra szinte fel sem vettem már.

- Nem tudok még konkrét időpontot mondani. Ha lesz valami, azonnal értesítelek.

- Van rá esély, hogy még idén meglesz? - kérdeztem.

Nem is tudtam, milyen választ kéne várnom. Talán jobban örültem volna, ha minél előbb túlesnénk a dolgon.

- Nem túl valószínű. Sajnálom.

Kissé lehangolt a válasza, de ez is több volt a semminél.

Elköszöntem, majd elhagytam a rendelőt. Ezúttal senki nem kísért el. Anya dolgozott, apa pedig a csapatával volt elfoglalva, ezért egyedül róttam a folyosókat. Legalább nem kellett beszélnem. Elkeserítő gondolatok keringtek a fejemben, nem lett volna szerencsés ezeket másnak is továbbadni. Megtartottam magamnak, de nem tudtam, meddig fogom bírni a hallgatást.

Beszálltam a liftbe, és megnyomtam a földszintet jelző gombot. Nem különösen szívleltem a felvonókat, de kecsegtetőbbnek hangzott, mint az öt emeletnyi lépcsőzés. A negyediken megállt a szerelvény, és lassan kinyílott az ajtaja. Egy tipikus, kék orvosi nadrágot pillantottam meg, majd felnéztem az érkező arcára. Legnagyobb meglepetésemre, Daniellel találtam szembe magamat. 

- Szóval itt dolgozol? - kérdeztem gúnyosan köszönés helyett.

Összerezzent a hangomra, hisz olyannyira belefeledkezett a kezében tartott papírokba, hogy mindaddig fel sem nézett belőlük.

- Christina! Milyen kellemes meglepetés - mosolyodott el, majd beszállt mellém.

Nem a szokásos mosolya volt. Valahogy műnek hatott, mintha rossz lenne számára, hogy találkoznia kell velem. Nyúzottnak tűnt, gyanítottam, hogy egy orvosnak nem szokása túl sokat aludni.

- Miért hagytad ott Readinget? - faggattam tovább.

Nemtörődöm módon húzott egyet a vállán.

- Pénz.

Arcom megvető grimaszba torzult.

- És én még azt hittem, van olyan orvos, aki nem a pénz miatt csinálja...

- Ne tégy úgy, mintha ismernél! - csattant fel.

Meglepett a hirtelensége.

- Mi van veled? Jesszus. Múltkor is bunkó voltál. Szépen szarban hagytál, mondhatom.

Dühösen pillantott rám szemüvege mögül. Sosem láttam még ilyennek.

- Nem sokáig bánkódhattál utánam. Hisz most is az orvosodtól jössz, nem? Hallottam, hogy találtál magadnak mást.

Az ő hangneme is gúnyba csapott át. Úgy éreztem, mintha az expasimat kérném számon valami miatt, ami rám is tartozik.

Ekkor ismét megállt a lift. A második emeleten voltunk. Beszállt két nővér. Kacér mosolyt villantottak Daniel felé, de a férfi rájuk sem hederített. Elhallgattunk mindketten. Kínos csendben tartott lefelé a szerelvény, majd hosszú perceknek tűnő idő után megállt a földszinten. Megvártam, míg kiszáll a két nő. A doki felé fordultam.

- Azt gondoltam, Dr. Carter nem hiába ajánlott téged. Érted a dolgod, meg kell hagyni, de nem vagy jó ember. Will bácsi mindig azt mondta, hogy egy jó orvos a rendelőn kívül is foglalkozik a betegeivel. Látom, erre nem tanított meg téged.

Sietős léptekkel hagytam el a felvonót. Daniel nem vágott vissza. Nem is jött utánam. Elvártam, hogy bocsánatot kérjen, de nem úgy tűnt, mint aki hajlandó lenne rá. Ha addig jó szakembernek is tartottam, akkor elvesztettem minden belé vetett hitemet. Kiderült, hogy pontosan az az arrogáns pöcs, akinek legelőször gondoltam. 

18. Rész - A döntés

 Az éjszakám nem telt jól. Gondolatoktól megkínzottan forgolódtam az ágyban. Nem hagyott nyugodni az utódom tudata. Még magamnak is nehezen ismertem be, de szinte kifogástalanul játszott, és belebolondultam volna, ha a véleményemet Steve-vel is meg kell osztanom. Folyamatosan dicsérte, és sorolta az érdemeit, mintha rólam már meg is feledkezett volna. Életemben először esett meg velem, hogy nem szívesen néztem végig egy mérkőzést.

Hazafelé megkérdeztem az edzőt, hogy lenne-e esély a visszatérésemre.

- Csalódtunk benned, Chris. Mindannyian - felelte. Szégyenkezve lehajtottam a fejemet. - Nem is tudom, mit képzeltél.

Kis ideig elhallgatott, majd ismét megszólalt:

- Idővel lehetne róla szó, de a lábad miatt nem szívesen vennélek vissza. Te is tudod, hogy már nem olyan a formád.

- És mi lenne, ha vállalnám a műtétet? - kérdeztem hirtelen.

Hitetlenkedve nézett rám. Én, aki annyira elleneztem az egészet, bedobok egy ilyen kérdést. Nagyon kamunak tűnhettem.

- Tudom, hogy nem tennéd, de 50-50.

Ekkor gondolkoztam el igazán ezen az eshetőségen. Ki tudja, mikor térhetnék vissza rossz lábbal. A műtét után bár hosszú a felépülés, mégis úgy éreztem, van fény a végeláthatatlan alagút túloldalán. Egész éjjel ezen járt az agyam. Latolgattam az esélyeket, de orvosi diploma nélkül nem sokra mentem. Hajnali 3 is lehetett, mire elaludtam. Reggel anyáéknak semmit sem említettem az agyam és a szívem közt dúló kiélezett csatáról. Hallgatag voltam, de bizonyára betudták az új helyzet okozta stressznek.

A suliban alig szólt hozzám bárki is. Olyan szürke kisegérnek éreztem magam, mint a tehetségtelen átlag. Általános óta nem kerültem ilyen státuszba, és nem tetszett, hogy ismételten visszataszítottak a nem menők közé. Fejben végig máshol jártam, ezért nem zavart annyira, mint az elmúlt hetekben, de rossz volt, hogy nem kaptam figyelmet. Nem akartam erőszakosan a középpontba helyezni magamat, ezért nem tettem ellene semmit. Még ha akartam is volna, ugyan hogyan? Mit mondtam volna? Hogy már a pótlásomat is megszerezték a csapatban? Egy ilyen kijelentés egész heti pletykának adna táptalajt.

Ebédszünetben elfoglaltuk a szokásos helyünket, ám kezdett úgy tűnni, hogy az asztaltársaságunk sem élvezi már annyira a társaságomat.

- Hé, baby - szólítottam meg a mellettem ülő Chadet, miközben a villámmal turkáltam az előttem heverő tésztahalmot. Nem voltam éhes. - Szerinted milyen lenne, ha megműtenének? Mármint érted, mi lenne utána? Tudod milyen vagyok, kikészítene a korlátozás. De mégis...a jövőm függ ettől. A karrierem. Félek meghozni a döntést. Te mit tennél a helyemben? Megkönnyebbültem, hogy végre kimondhattam, amit gondolok, de nem reméltem, hogy bárki is tanácsot tud adni. Tudtam, hogy ez az én saram, és nekem kell meghozni a döntést.

- Tessék? - kérdezett vissza. - Nem figyeltem.

Bosszús arckifejezéssel fordultam felé. Csalódnom kellett, mikor megláttam, hogy a telefonja élvezi minden figyelmét.

- Felejtsd el.

A nap további része eseménytelenül telt el. Nyekergős felelet után kaptam egy kettest spanyolból, de nem ez volt az egyetlen indok, amiért vártam, hogy kiszabadulhassak az épületből. Suli után a kocsim motorháztetejének dőlve vártam a húgomra, hogy együtt mehessünk haza. Az udvaron megjelent Chad, a kosaras haverjaival egyetemben. A fiúm intett a többieknek, és felém tartott. Mosolyogva vártam. Már nem haragudtam rá az ebédlőben történtek miatt. Rá is nagy felelősség hárul, így természetes, hogy nem tud az élete minden területén száz százalékosan teljesíteni. Megszaporázta a lépteit, és amint hozzám ért, hevesen megcsókolt. Levegőhiányom volt, de nem akartam elhúzódni tőle. Túlságosan hiányoztak már a bársonyos ajkai ahhoz, hogy csak úgy megváljak tőlük. Mohón belemarkolt a fenekembe. Mikor elhúzódott, csillogó szemekkel meredt rám, mint mindig, mikor akart valamit. Lapítva körbenézett. Ezt még boldog, szapora levegő utáni kapkodásomban is furcsállottam.

- Talán vársz valakit? - kérdeztem.

- Csak téged, szivi. Este nem lesznek otthon a szüleim. Olyan rég láttam már a ringó csípődet - mondta vágyakozva.

Alsó ajkamba harapva nyomtam el egy mosolyt. Hiányoztak a perverz megjegyzései, és az a tüzes tekintet, aminek nem lehetett ellenállni.

- Hányra menjek?

- Ezt már szeretem - simított végig a hátamon. - 9?

- Kilenckor nálatok -örvendeztettem meg egy búcsúcsókkal, majd bepattantam az Audimba, az időközben megérkező húgommal együtt.

Ahogy hazaértem ledobtam a táskámat, és rohantam fel a szobámba. A lépcsőn szaladva már tárcsáztam Dr. Way számát. A Chaddel való sikerélményem elég bátorítást adott hozzá, hogy felhívjam. A harmadik csengés után fel is vette.

- Daniel? Itt Terry Brooks - mutatkoztam be szokatlan módon.

Elkerültem legalább egy felesleges kört, ami a nevemet illette.

- Szia, Chris.

A hangja meglepően komoly volt, mégis túlságosan lelkes voltam ahhoz, hogy foglalkozzak ezzel. A lényegre tértem.

- Gondolkoztam a műtéten. Mondd meg, mindenféle kertelés nélkül. Szerinted mekkora esélyem van arra, hogy teljesen felépülök, és olyan lesz a formám, mint tavaly?

Rövid csend következett a vonal másik végén.

- Elég nagy. Rengeteg profi sebészt találsz Londonban. Kérdezd meg a sportorvosodat. Biztosan tud segíteni.

- Nem ajánlanál valakit te? - alacsonyodtam le a kérleléshez. - Sok időt megspórolhatnál nekem.

- Nem vagyok az orvosod.

- Ne viccelj már, Daniel. Holnap fogom anyát, és elmegyünk a rendelődbe. Meg tudunk beszélni mindent.

Biztos voltam benne, hogy csak poénkodik. Nem lett volna szokatlan tőle.

- Nem viccelek. És Readingbe ne gyertek. Elköltözöm. El akartam mondani pénteken, de faképnél hagytál.

Ekkor már tudtam, hogy miért viselkedik velem furcsán. Megsértődött az előző találkozásunkkor. Még ha jogosnak is éreztem a felháborodását, akkor sem kértem volna bocsánatot. Ahhoz túl büszke voltam, és különben is megértőbben kellett volna viselkednie velem szemben. Orvos, szóval tudhatná, hogy a betegek néha nehezen viselik a diagnózist.

- Hová? - érdeklődtem őszinte kíváncsisággal.

Idegen hangok hallatszottak a másik oldalról. Bármennyire is koncentráltam, nem értettem, mit mondanak.

- Le kell tennem - hadarta Daniel. - Sok sikert a műtéthez.

- Daniel nem teheted ezt velem! Segítened kell!

Késő volt. A vonal megszakadt. Akaratlanul ökölbe szorult a kezem. Hogy lehet valaki akkora tapló, hogy a bajban hagyja magára a másikat? Mérgemben földhöz vágtam a telefont, ami darabokban hevert ezután. Végleg csalódtam az egoista dokiban. 

17. Rész - Utód

Vad vihar tombolt odakint. A sötét felhők kegyetlenül ontották magukból a hatalmas cseppeket. Ha ez nem lett volna elég, az égbolt is háborúzott, hangos dörrenések és vakítóan fényes villanások közepette. Hol közelebb, hol pedig távolabb csapott be a villám. Az ablakomból néztem. Az utóbbi időben különösen megkedveltem az esőt, de magam sem tudtam, miért. Talán élt még bennem a spanyol hőség emléke, és ezért tekintettem igazi frissítőnek, vagy az érzéseim találtak megnyilvánulásra a zivatarok által. A cseppek ütemes kopogása megnyugtatott. Odakint hömpölyögve, patakként zúdult a csatornákba a lehullott víztömeg. Két nap múlva már egyetlen ember sem fog azzal törődni, hogy esett-e a hétvégén. Elfelejtik. Lényegtelen számukra. A kapitányságom is ilyen hamar köddé válik majd? Nem tudhattam, és nem befolyásolhattam.

Egészen belemerültem a táj szemlélésébe, így mikor megcsörrent a telefonom, összerezzentem. Nem vártam hívást. Meg is lepődtem, mikor megláttam, hogy az edzőm neve villog a kijelzőn.

- Steve bá' - köszöntöttem nem kis csodálkozással a hangomban. - Miben segíthetek?

- Szia, Chris. Holnap lesz egy meccs. Szeretném ha eljönnél.

Céltudatos lényegre törés.. Mindig is ez jellemezte a férfit.

- Nem tudom, elszabadulhatok-e. Hol lesz?

A szobafogságom még érvényben volt, és remélni sem mertem, hogy a történtek után valaha is véget érne. Szinte láttam magam előtt anya arcát, mikor azt mondja, hogy "nem".

- Nyugat London. 13 óra. A többit majd holnap.

- A többiek is jönnek?

- Holnap megtudsz mindent. Délben a pálya előtt. Jó éjt Chris.

El sem tudtam köszönni, mivel máris megszakította a hívást. Tisztában voltam vele, hogy haragszik, de nem gondoltam, hogy ennyire. Éreztem, hogy máshogy szól hozzám, nem azzal az elismerő, kedves hangszínnel, mint ahogyan máskor. Ám hiába az elutasító modor, rögtön izgatott lettem. Kisiettem a konyhába. Anya vacsorát készített. Szó nélkül megmostam a kezem, és segítettem felaprítani a zöldségeket. Nem kérdezte, mi ütött belém, de láttam a szemein, hogy furcsállja. Nem szoktam csak úgy segíteni neki a házimunkában, főleg nem a főzésben. A konyhai tevékenységem többnyire a joghurt hűtőből való eltávolításában merült ki.

Végig csendben maradtunk, csak akkor szólaltam meg, mikor mindennel kész lettünk. Próbáltam a lehető legszerényebben előhozakodni a kérésemmel.

- Anya...

Csak ennyit nyöghettem ki, máris félbeszakított.

- Úgy tudtam, hogy akarsz valamit. Mit szeretnél?

Kérdését egy nagy sóhaj kísérte. Tipikusan az a sóhaj, amit olyankor hallatott, mikor engedékeny hangulatban kaptuk rajta.

- Felhívott az edző, és szólt, hogy lesz egy meccs holnap a nyugatiban...

- Elmehetsz.

Elkerekedtek a szemeim. Azt hittem, rosszul hallok.

- T...tényleg?!

- Tényleg. És most menj, szólj a többieknek, mielőtt meggondolom magam.

Az este hátralévő részében lehetetlen volt levakarni az arcomról a vigyort. Boldogabb voltam, mint az elmúlt időben valaha, pedig nem is a saját mérkőzésünkről szólt az alku. Azt reméltem, ezentúl több ehhez hasonló engedményben is részem lehet.

Másnap reggel jobb időre virradtunk. A függönyön át besütött az erőtlen, késő őszi napsugár. Ha lett volna időm, bizonyára kocogással indítom a napot, de ez nagy valószínűséggel sem anyának, sem a lábamnak, sem pedig az orvosomnak nem tetszett volna. Mindenki ellenem volt e téren, beleértve az időt is, mivel 11-kor keltem. Éjjel sokáig nem tudtam elaludni, és elfelejtettem ébresztőt állítani. Sietnem kellett, mert Steve délben várt a stadionunknál. A pontos címet nekem nem árulta el, azt szerette volna, ha vele megyek.

Anya vitt ki a pályára. Nem kellett sokáig várnom az edzőre, bepattantam a kocsijába, és indultunk is. Szerettem a Mercedesében ülni. A fekete autó olyannyira nemes, és komor volt, akár a gazdája. Útközben hiába próbáltam beszélgetést kezdeményezni, a férfi hallgatag volt. 20 percen keresztül maradtunk teljes csendben. Ismertem a stadiont, ahová érkeztünk. Sokszor játszottunk már mi is azon a füvön. A két évvel azelőtti bajnok otthona, akik akkoriban is előttünk jártak a tabellán.

Steve kiváltotta a jegyeket, majd elindultunk a lelátók felé. Nem volt se nagyobb, sem pedig fejlettebb a terep, mint nálunk. Sok idő volt vissza a kezdésig, mégis majdnem csordultig telt a hatszáz férőhelyes nézőtér. Ismeretlen arcok vettek körül. Tekintetemmel a csapattársaimat kerestem, de senkit sem láttam. Együtt szoktunk az ellenfél meccseire járni, ezért találtam furcsának, hogy nem velünk jöttek.

- A többiek később érnek ide? - kiabáltam túl a tömeget.

- Nem jönnek. Csak téged hívtalak.

- Miért?

Egyre gyanúsabb volt a helyzet.

- Mert szerettem volna, ha te is látod.

Kissé bűnbánó arcot vágott, akárcsak egy gyerek, akit rajtakaptak a csínyen. Nem értettem.

- Mégis mit?

A gyep felé mutatott.

- Látod a 11-es számút? Ott melegít a kaputól nem messze.

Bólintottam.

- Gina Manson. 15 éves. Idén került a klubhoz. Szeretnénk kivásárolni a télen.

Megsemmisülten bámultam a barna lányt. Éppen a labdával játszott. Fájt elismerni, de ígéretesnek látszott. Ügyesen kezelte a játékszert, és nagyon magabiztosnak tűnt.

- Úgy érted, helyettem?

Nem tudtam a férfira nézni. A repedés a szívemen tovább terebélyesedett.

- Igen - felelte szinte közömbösen. - Sajnálom Chris. Szerettem volna, ha te is megnézed.

Legszívesebben elrohantam volna, ám ezzel Gina javát szolgáltam volna. Tartottam magamat. Nem hagyhattam, hogy Steve érzékelje a gyengeségemet. Akármennyire is érzékenyen érintett, nem tehettem mást. Nem szereztem örömöt ezzel az utódomnak. Ott maradtam, és lestem minden mozdulatát. Vártam, hogy mikor hibázik, hogy mikor ismeri el az edző, hogy nem olyan jó, mint én. Mikor sorolhatom a gyengeségeit, és mikor derül ki, hogy Christina Terry Brooksot senki sem pótolhatja.

A mérkőzés hamarosan kezdetét vette. 

16. Rész - Kávé és periosteum lebeny

 Egy kényelmetlen asztalon ültem, kinyújtott lábbal, miközben Daniel a jobb bokámat vizsgálta. Kezdett begörcsölni, kényelmetlen volt már a helyzet. Bármilyen furcsa, még suliba is szívesebben mentem volna, minthogy az egész délelőttömet a readingi kórházban fecséreljem el. Ez nagy szó volt tőlem, hisz az iskola azóta, hogy először beléptem az ajtaján, a legnagyobb gyűlöletemet élvezte. Az évek során cseppet sem javult a hozzá való viszonyom, sőt még romlott is, mióta elvesztettem a kapitányságomat. Soha nem ismert magánnyal kerültem kapcsolatba, de viszonylag jól tűrtem az érzést. Kezdtem beletörődni, hogy a hírnevem miatt tartoztam a népszerű diákok közé. Fájt elfogadni, de képtelen voltam tovább áltatni magamat. Szembe kellett néznem a helyzettel. Az emberek, akiket barátaimnak hittem, egyik napról a másikra nem szóltak hozzám, és Chad is elfoglalt volt, így kevés időt töltött csak velem. Hiányzott a barátom közelsége, az a régi szenvedély, ami a kapcsolatunkat jellemezte.

- Nem unod, hogy egész nap lábakat kell nézegetned? - kérdeztem a széken ülő dokitól, akinek történetesen az ölében volt a lábam.

Felnézett rám nagy keretű szemüvege mögül. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, és a borostája is arról árulkodott, hogy már jó ideje nem aludt rendesen.

- Ha ilyen lábakat, akkor semmi ellenvetésem - húzta sármos félmosolyra a száját.

Megforgattam a szemeimet. Hogy tud valaki mindenre így reagálni? Bosszantó volt a béna puncsoló dumája. Lehet, hogy a harmincas nőknek ez bejön, de engem kifejezetten irritált.

- Az a láb még meg talál rúgni.

Végtagom felé biccentettem, ami érzékeny ponton találhatta volna el Danielt.

- Ez a doktor úr még meg talál sértődni.

Ezzel hátratolta a gurulós széket, és én végre átmozgathattam magam. Egészen elgémberedtem már a percekig tartó vizsgálat során.

A férfi az íróasztalánál ült, és szorgosan gépelt valamit.

- Nincs túl jó állapotban. A szorító használatán kívül nem tudok mit tanácsolni, csak a...

- Nem! -szakítottam félbe erélyesen - Ki ne mondd! Az én lábamat nem szabdalja fel egy hentes sem!

A világért sem engedtem volna. Inkább választottam a fájdalmat, mintsem hogy gipszben kelljen hetekig tétlenkednem.

- Nem hentes, hanem sebész - jegyezte meg morogva - Chris, csak hallgass végig. Gyere, meghívlak egy kávéra, közben pedig elmondom, miről van szó.

- Ilyen laza vagy, hogy csak úgy elugrasz kávéért munkaidőben? - vetettem fel szemrehányóan.

- Szabadnapom van. Csak miattad jöttem be.

Ledöbbentem. Létezik,  hogy Danielnek van egy kedves oldala?

- Ezt...nem tudtam.

- Vedd a cipődet - utasított.

Eközben orvosi köpenyét laza bőrkabátra cserélte, ami feszesen követte izmos teste vonalát. Lekapta a szemüveget, és útra készen állt meg az ajtóban. Egy pillanatig elidőzött rajt a tekintetem, hisz sosem volt hozzá szerencsém civilben. Furcsa volt úgy látni, az öltöny és az orvosi egyenruha után. Hanyagul beletúrt szőke tincseibe, hogy ne tűnjenek annyira rendezettnek. Mintha nem is az orvosom, hanem egy teljesen átlagos, huszonéves srác állt volna előttem.

Sietve befejeztem a cipőkötést, és követtem Danielt. A forró fekete említése felcsigázta az ízlelőbimbóimat, így képtelennek tartottam, hogy ellenálljak egy gőzölgő italnak. Azt hittem, a kórházi büfébe fog majd vinni, hisz közeli, és nem túl drága. Tévedtem. Kisétáltunk az épületből, át a parkolón, az utca túloldalára. Alig 200 méter megtétele után egy kis kávézóhoz értünk. Az épület barátságosnak tűnt, a hatalmas ablakokon keresztül egészen be lehetett látni a belső teret. A doki udvariasan maga elé engedett.

Ahogy beléptem a helységbe, friss kávé illat csapta meg az orromat. Nagyot szippantottam a kellemes aromából, majd körbenéztem. Nem volt tágas a hely, de annál hangulatosabb. A cappuccino barna árnyalatú falakat különböző italos képek díszítették, és elég sokan üldögéltek a boxokban, főleg orvosok, és nővérek. A fehér köpenyek sokaságuk ellenére is teljesen természetesnek hatottak a környezetben.

- Mindig ide járunk, ha szünetünk van. A büfés kávé pocsék - magyarázta Daniel immár a bejárat melletti asztalnál ülve.

Helyet foglaltam vele szemben. A pincér szinte azonnal ott termett, buzgón felvette a rendelést, majd sietett is vissza a pulthoz.

- Essünk túl rajta - szólaltam meg, mivel a férfi nem mutatott hajlandóságot arra, hogy belekezdjen. - Mivel járna a műtét?

Nem érdekelt igazából, vagyis inkább sejtettem, hogy az orvosi szakszavak áradatából úgysem értenék semmit, de tudtam, hogy nem hagy békén, amíg meg nem oszthatja velem a részleteket.

- Leválasztják a periosteum lebenyt, és a felső ugrócsonthoz rögzítik. Így pótolják a szalagot.

- Jól hangzik.

Nem tudtam, örüljek-e, hogy kettes vagyok bioszból. Végül amellett érveltem, hogy jobb, ha nem értem.

- Persze nem biztos, hogy így csinálják. Lehet, hogy a külbokacsonton ejtenek furatokat, és...

- Na jó, elég! - szakítottam félbe. - Inkább a felépülés részét mondd.

- 2 hétig nem állhatsz rá. A gipsz lehet, hogy másfél hónapig is kell, utána pedig gyógytorna.

Elrettentettek a tények. Mindaddig bele sem gondoltam, hogy mivel járhat ez az egész, és azt kívántam, bár ne tudtam volna meg.

- Meddig kellene padoznom? - tértem a lényegre, de nem akartam hallani a választ.

- Minimum 4 hónap.

Idegesen lehunytam a szemeimet. 4 hónap rengeteg idő. Megközelítőleg a szezon fele. Az alatt teljesen elveszne a formám, és alapozhatnám újra a fittségemet. Teljességgel elvetettem az ötletet.

- Ki van zárva - keltem fel.

- Terry ne csináld.

- Mondtam már, hogy ne hívj Terrynek!

Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a zaj kávézókhoz méltó szintet ütött meg, és mások ezáltal nem voltak fültanúi a kiakadásomnak.

- Legalább a kávédat várd meg. Figyelj, én megértem, ha félsz. Biztosan én is így reagálnék a helyedben, de muszáj mérlegelned a helyzetet. Vagy ez, vagy végleg lemondhatsz a fociról. Gondold át, Chris.

Nem akartam hallani, amit mondd. Ki akartam zárni a hangját a fejemből. Tudtam, hogy mire vagyok képes. Tudtam, hogy bírni fogom ezután is. Bíznom kellett magamban.

- Eddig is ment így, ezután is fog. Viszlát Daniel - vetettem oda már a kijárat felé lépdelve. 

15. Rész - Orvost!

 Kicsengettek az utolsó óráról. Szívesen lógtam volna Chaddel, de a szobafogságom miatt nem léphettem le otthonról. Az óráim végeztével egyből haza kellett mennem, ezért nem is beszéltük meg, hogy találkozunk tanítás után, bár a suliudvaron mégis sikerült belebotlanom. Mosolyogva szólítottam le az utca felé igyekvő fiút, aki visszafordult, de látszólag nem túl nagy lelkesedéssel tette.

- Szia baby! - köszöntött két puszival. - Nem tudtam, hogy még itt vagy.

- Pedig mondtam, hogy 3-kor végzek. Csak nem sörözni mentek?

A tőlük 30 méterre parkoló fekete RX8-as felé biccentettem, aminek közelében a kosaras srác néhány haverja tanyázott, türelmetlen pillantásokat intézve az irányunkba. Péntek délutánonként gyakran eljártam a bandával iszogatni kicsit, de sok más dologgal egyetemben, már ez is a "tiltólistámra" került. Nem köszöntek, hiába üdvözöltem őket mindig, és a barátom is mintha kezdett volna elhidegülni. Felmerült bennem, hogy ő is a karszalag miatt "dühös rám", ám hamar elvetettem az ötletet, sőt már nevetni tudtam volna rajta. Röhejesnek tartottam, hogy egyáltalán eszembe jutott egy ilyen eshetőség.

- Ja, nem - intett nekik Chad. - A pályára tartunk, gyakorolni kicsit.

- Olyan sokat edzetek mostanában. Hogy bírod?

- Van mi motiváljon - kacsintott rám. - Viszont most mennem kell. Kár, hogy nem tudsz eljönni...

Az arca valóban csalódott volt. Már egyáltalán nem értettem, hogyan is tudtam kételkedni a fiúban.

- Igen, én is sajnálom – feleltem. - Vigyázz magadra.

Közelebb léptem, és lábujjhegyre álltam, hogy kiharcolhassak magamnak egy csókot, ami rövidebb lett, mint számítottam rá. Ő húzódott el előbb, és egy utolsó, sármos vigyor után már ment is a többiekhez.

Vissza sem nézve ült be a kocsijába, és három fiú követte a példáját. Mások, legalább hatan elfoglaltak még pár járgányt, majd követték Chad autóját, ami nemsokára elhajtott a külváros irányába. Furcsának találtam, hogy két olyan srác is velük tartott, akik nem tartoztak a csapathoz, de ha tudnom kellett volna az okát, a barátom biztosan elmondta volna. Furcsán viselkedett, mégis megbíztam benne. Néhány pletykát leszámítva nem volt okom kételkedni, és a folyosói szóbeszédet is igyekeztem elengedni a fülem mellett.

Az Audim felé indultam, nagyokat lépve, mivel késésben voltam. A szabály szerint a suli vége után legfeljebb 30 perc múlva otthon kellett lennem. A gyakori délutáni dugókat figyelembe véve ez is kevés időnek számított.

- Hé, Chris! - szólított le Ethan, nem kis meglepetésemre. - Van egy perced?

Ekkor kapóra jött a szobafogságom, hisz halaszthatatlan ürügy volt. Bár nem kötöttem Ethan orrára, de legalább nem hazudtam neki, ezért könnyebb volt a lelkiismeretem.

- Nem, bocsi. Sietnem kell. Majd máskor beszélhetünk.

-Ó. Oké. Akkor viszlát hétfőn - intett csalódottan, és otthagyott.

Sietve beszálltam a kocsiba, és a lehető legrövidebb úton mentem haza.

Rajtam kívül már mindenki otthon volt, és gyanúsan nagy lett a csend, amint beléptem a házba.

- Öhm...sziasztok. Mi folyik itt?

A nappaliban ültek. Mindenki felém irányította tekintetét, mintha csak egy űrlény lennék, aki azért jött, hogy elvigye a lelküket. Kicsit bizarr volt, és rémisztő, ahogy rám bámultak, ezért kérdő pillantásokat küldve ültem le. Ambernek esett le először, hogy milyen kellemetlen is a helyzet, ezért felpattant, hogy ölelés-szerűséggel üdvözöljön.

- Lemaradtam valamiről? - kérdeztem gyanakodva.

Gyanús volt a nagy szótlanság.

- Beszélgettünk kicsit rólad... - szólalt meg apa ijesztően komoly hangon.

- Rosszat sejtek...

- Ne aggódj - nyugtatott anya. - Csak annyiban egyeztünk meg, hogy holnap elküldünk orvoshoz, és elbeszélgetsz vele a tennivalókról.

- CSAK ennyiben? - hangsúlyoztam a szót. - És mégis milyen tennivalókról beszélsz?

Anya elmosolyodott.

- Keresd meg a névjegyet, kérlek.

Beletúrtam a mellettem heverő táskába, és kivettem a kis cetlit, amit a csapatorvostól kaptam, majd szülőm kezébe nyomtam. Ránézett, és kétségbeesett döbbenet ült ki az arcára. Pár másodpercig meg sem bírt szólalni, de amikor mégis megtette, hangja szokatlanul magas, és tiltakozó volt.

- Na nem! Hozzá biztos, hogy nem engedlek!

- Ismered? - kérdeztem meglepődve.

- Egy évfolyamra jártunk a gimiben. Egy tapló. Jobb ha elkerülöd.

Bosszankodva felugrottam a fotelből.

- Ez most komoly?! Azért nem mehetek el egy dokihoz, mert te nem bírtad őt a gimiben? Akkor mégis mit tegyek? Várjam meg, amíg teljesen leépülök?!

Apa egyetértően bólogatott, gondolom ő nem ismerte a tagot, és nem értette, mitől borult ki ennyire a felesége.

- Nyugodj meg, kicsim - kelt fel anya. - Hívd fel inkább Dr. Way-t, és kérdezd meg, mikor tud fogadni.

- Biztos, hogy nem! - feleltem bosszankodva. - Nem tilthatod meg, hogy ehhez a Drasny...akárkihez menjek. Orosz, vagy mi a fene?

Egészen addig meg sem néztem a névjegyet, de ahogy megpillantottam a kiolvashatatlan nevet, valahogy alábbhagyott a lelkesedésem.

- Igen, orosz családból származik. És de, megtilthatom. Tárcsázd Dr. Way-t, vagy egyáltalán nem mész orvoshoz.

Más esetben kapálózva tiltakoztam volna ez ellen, hisz az én leltáramban Daniel még mindig egy diplomás parasztként foglalt helyet, de jelen esetben ő is jobb választásnak tűnt, mint a semmi. Valakinek muszáj volt „gyógymódot” kerítenie a bokám számára, és ő volt az egyetlen, aki kézenfekvő megoldáskén szolgálhatott. Felvettem az asztalon heverő vezetékes telefon kagylóját, majd a saját névjegyzékemből átmásoltam az orvos számát. Anyának megadta a mobilja elérhetőségét, és azt tárcsáztam, mivel délután 3 után már a titkárnő sem volt a rendelőben, hogy fogadja a hívásokat, így felesleges lett volna a másik számmal próbálkoznom. Néhány csengés után felvette.

- Halló? - szólt bele mély, férfias, de nem kicsit ellenszenves hangján.

- Dr. Way? Christina Brooks vagyok.

- Öhm...Christina? - gondolkozott el.

- Terry -forgattam meg a szemeimet.

- Terry! Hát persze! Mi újság?

Olyan lazasággal kérdezte ezt, mintha azért kerestem volna fel, hogy pletykálkodjunk, de a kórlapom, és az ellenséges viselkedésem alapján igazán tudhatta volna, hogy eszemben sincs ezért hívogatni.

- Csak a szokásos. Nyilalló fájdalom, szakad szalag, ilyesmi - vettem csevegősre a hangnemet.

- Aucs! Csak nem orvosi varázsérintésre van szükséged?

- Bár ne lenne. De tudod, néha muszáj.

Szinte éreztem, ahogy elmosolyodik a vonal túloldalán.

- Hát persze. Mikor szeretnél jönni?

Magamban elnyomtam egy "sohá"-t mielőtt válaszoltam volna.

- Minél előbb, ha lehet.

- Hú, de hiányozhatok valakinek. A hétfő megfelel?

- A hétfő tökéletes.

Anyámra pillantottam "most boldog vagy" arckifejezéssel, mire bólintva jelezte egyetértését.

- Szuper - örömködött Daniel - Akkor hétfőn 10-kor találkozunk.

- Alig várom... - mondtam gúnyosan, majd lecsaptam a kagylót.