20. Rész - Ne félj!

 Az ezután következő időszak ígérkezett a legrosszabbnak. A várakozás ideje. Az orvos jó darabig nem keresett. Folyamatosan készenlétben álltam, és vártam a hívását, ám mindeközben számtalanszor elbizonytalanodtam. Könnyebb lett volna meghátrálni, de ahogy a többieket néztem edzés közben, mindig motivációt kaptam. Szerettem volna újra kötetlenül és felszabadulva élvezni a futball örömét. Azt, ahogy rohansz a kapu felé, és igyekszel jól meghatározni az irányt. A meccsek előtti izgalom, és a győzelem okozta büszkeség hiányzott leginkább. A csapattársaim még nem tudtak a tervemről, csak Steve bával beszéltem róla. Ő helyesnek tartotta a döntésemet. Ez megnyugtatott, de nem tudhattam, vajon a lányok szívesen vennék-e az esetleges visszatérésemet. Persze fennállt a lehetősége, hogy egy másik klubban kezdjem újra, de a jelenlegi a szívemhez nőtt, és nem voltam kész, hogy elhagyjam.

A suliban csak Chadnek volt tudomása a dologról. Pasimként ő is támogatott, és bizonygatta, hogy ahogy csak tud, hozzájárul majd a felépülésemhez. Mindezt egy perverz mosollyal koronázta, ezért volt sejtésem, hogyan akarja ezt kivitelezni. Aranyos ígéret volt tőle, még akkor is, ha lapult mögötte egy kis hátsó szándék is.

Időközben az új „társadalmi helyzetemmel” szinte teljesen megbékéltem. Próbáltam a dolgok pozitív oldalát nézni. Nyugodtabban teltek a napjaim. Nem szólított le senki, és én is csak kevés emberrel elegyedtem szóba. Ezáltal legalább rájöhettem, hogy kik azok, akik számára valóban fontos személy vagyok. Chaden kívül csak 1-2 végzős lánnyal szoktam társalogni, de ezt egyáltalán nem bántam. A közösségi életem meg sem közelítette az egy évvel azelőttit. Kevesebb programom volt, ezért sajnálatos módon több időm jutott a tanulásra. Anya ennek persze nagyon örült, de félt, hogy ez az állapot csak a műtétemig fog tartani.

A november 18-a szintén egy otthonülős, unatkozós szombatnak ígérkezett. A húgom lelépett a barátnőivel, Chad pedig a családjával töltötte a hétvégét. A csapatnak nem volt meccse aznap, így végképp semmi programom nem adódott. Beültem a TV elé egy adag joghurttal, és azt csináltam, mint a legtöbb hétköznapi ember a szabadnapján. Váltogattam a csatornákat abban a reményben, hogy hátha leadnak valami olyat, amit nem láttam még ezerszer. Odakint az idő nyomott volt, akárcsak a hangulatom. Sűrű esőfelhők sorakoztak az égen. Reménykedtem, hogy lassan már havazni is fog.

Egészen addig nem vártam semmi különöset attól a naptól, mígnem pontban 15:40-kor megszólalt a telefonom. Lelkesen utána kaptam, és csak még izgatottabb lettem, mikor megpillantottam az orvosom nevét.

- Dr. Blast? - szóltam bele örömtől szikrázó hangon.

- Christina, jó hírem van a számodra. Lett volna egy műtét december elsején, de a páciens visszakozott. Tiéd az időpont, ha megfelel.

- Még szép! - vágtam rá egyből, mielőtt még elgondolkozhattam volna, vajon miért mondta le az a valaki a beavatkozást.

-Csodás! Hétfőn 10-re várlak a rendelőmben, hogy megbeszéljük a részleteket. Szép hétvégét, Miss Brooks.

Amint megszakította a hívást, rohantam egyből a konyhába. Annyira lelkesen újságoltam a híreket a szüleimnek, hogy anya azt hitte, be vagyok drogozva. Meglepődtek rajta, hogy mennyire feldobott az időpont, holott korábban nem említettem, hogy hamar túl akarnék esni rajta.

Hétfő délelőtt már a hivatalos időpont előtt fél órával a kórház folyosóin tébláboltam. Alig vártam, hogy szólítsanak. Némi késéssel került rám a sor. Dr. Blast közölt pár részletet, de hogy milyen lesz pontosan a műtét, nem akartam tudni. Részben azért, mert amúgy sem értek az anatómiához, másfelől pedig borzasztóan hangoztak az orvosi szakszavak. A latin nyelv mintha úgy lenne összerakva, hogy elborzassza az embereket, mikor közlik velük a diagnózist. Nem tartott sokáig a beszélgetésünk. Hamarosan hazaküldött azzal a tanáccsal, hogy ne izguljak rá nagyon. Nem is értettem, miért kell ezt hajtogatnia mindenkinek. Lazán kezeltem a dolgot. Egészen november harmincadikáig.

Pánikolni kezdtem, de ezúttal már nem tudtam magamban tartani. Anyáékat szinte az őrületbe kergettem, és Chadet is üzenetekkel bombáztam. Este alig tudtam aludni. Éberen forgolódtam az ágyamban, és zenét hallgattam. Reménykedtem benne, hogy a kedvenc számaim segítenek megnyugodni, de nem így történt. Éjfélkor felkeltem, és a konyhába mentem, hogy megejtsem az "utolsó vacsorámat”. Mivel a beavatkozás első lépcsőfoka az üres has volt, kihasználtam az utolsó alkalmat, amit az evésre fordíthattam, de étvágyam nem igazán volt, ezért csak pár falatot bírtam legyűrni.

Másnap reggel azt kívántam, bárcsak többet ettem volna. Reggeli híján szörnyen éhes voltam. Fél kilencre mentünk a kórházba. Attól féltem, hogy a gyomrom medvemorgást megszégyenítve fog majd korogni, ám szerencsére megúsztam a beégést. Anya szabadnapot vett ki, hogy el tudjon kísérni. Ezért igazán hálás voltam neki.

Rövid várakozás után behívtak egy vizsgálóba. Felvették az adataimat, megmérték a súlyomat, a magasságomat és a pulzusomat. Mikor rám tették a vérnyomásmérőt, lehunytam a szemeimet. Nem akartam, hogy észleljék rajtam, mennyire izgulok. Mély lélegzetet vettem, igyekeztem lelassítani a légzésemet.

- Nem félsz? - kérdezte az orvos, amint felírta az adatokat.

A helyzethez képest alacsony volt az érték.

- Tudom, hogy jó kezekben leszek. - feleltem.

Már nem tartottam annyira Dr. Blasttől. Kész voltam szembenézni mindennel. Ezután iszonyatos lassúsággal telt az idő. Megmutatták a szobámat, ahol szerencsére csak 1 éjszakát voltam köteles tartózkodni. Tipikus lepukkant, kórházi szobácska volt. Hat ágy, amiből csak három volt használatban. A felszereltsége mindössze az alvóalkalmatosságokból, éjjeliszekrényekből és egy asztalból állt.. Az ajtóhoz legközelebb eső ágyat választottam. Elhelyezkedtem rajta, próbáltam szokni a környezetet. Nem tudtam lenyugodni, egyfolytában a kijáratot lestem. Vártam, mikor jönnek értem. Anya próbált beszélgetni velem, de képtelen voltam bármire is rendesen válaszolni. Minden gondolatomat a szike kötötte le. Elképzeltem, mennyi vért fogok veszíteni. Beleborzongtam még a tudatába is.

Dél múlott, mire egy nővér jelent meg a szobában. Átnyújtott egy hátul nyitott, vékony anyagú ruhaszerűséget, és egy hajhálóra hasonlító fejfedőt.

- Vedd fel, aztán gyere. Megyünk a műtőbe.

Remegő kézzel cseréltem át a ruhámat. Anya segített a sapka alá gyömöszölni a hajzuhatagomat. Halvány mosolyt villantottam, ahogy a szemébe néztem. Szorosan magához ölelt, ahogy már jó ideje nem.

- Szeretlek - súgta a fülembe.

- Én is, anya.

Kibújtam a karjai közül, és elindultam. Már nem remegtem. Megtorpantam a küszöb előtt. Utoljára megmozgattam a bokámat. Fájt. "Ez volt az utolsó" gondoltam, majd nagy levegőt véve kiléptem a folyosóra, és a nővér kíséretében a műtő felé vettem az irányt.