21. Rész - Mit keresel itt?

Iszonyú fájdalomra ébredtem. Az egész jobb lábam zsibbadt, és természetellenesen súlyosnak éreztem. Mint utólag kiderült, a gipsz miatt, de abban a pillanatban ez alaposan megijesztett. Egyik másodpercről a másikra tértem vissza a valóságba. Hirtelen érték az ingerek az érzékszerveimet. Tudatosan vettem levegőt, hallottam a körülöttem lévők hangját és ismét magaménak éreztem a testemet. A szemhéjamra mázsás súly nehezedett, de nem olyasfajta, mint amilyen a szimpla fáradtság következtében. Bármennyire is akartam, nem bírtam felnyitni a szemeimet. Zavart az erős fény és akaratom ellenére folyamatosan újra lecsukódtak. Éreztem, hogy egy gurulós ágyon tolnak.

- Christina - szólított meg egy nő. Talán az a nővér, aki a műtét előtt próbált megnyugtatni. Kedves volt velem. - Hogy érzed magad?

- Mint a mosott szar - feleltem erőtlenül, de egy bamba vigyort sikerült elővarázsolnom.

- Akkor jó munkát végeztünk - felelte az orvos hangja.

Hamarosan megállították a járművemet. Valaki felemelt és egy másik ágyra helyezett. Lassan kezdett lehullni rólam a kómás állapot. Fel tudtam nézni addig, hogy kiderítsem hol vagyok. Abba a szobába szállítottak vissza, ahol az operáció előtt tartózkodtam. Jelen volt Dr. Blast, két másik ápolónak tűnő férfi és a nővér. Beszéltek még pár szót, amire nem igazán figyeltem oda, majd a hímneműek elhagyták a termet. A nővér megigazította az infúziót, ami a bal karomba csordogált és egy bátorító mosoly után ő is távozott. Sejtettem, hogy gyakran be fognak nézni hozzám.

Másra sem vágytam, csak hogy pihenhessek végre. Nem voltam a háton alvók táborának lelkes támogatója, de ezúttal nem kereshettem kényelmesebb pozíciót. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a fájdalmas lüktetést és minél hamarabb elaludni. Hallottam, hogy valaki leül az ágy mellett lévő székre. Megszorította a kezemet. Határozottan, mégis törődő gyengédséggel.

- Szia, anya - pillantottam rá megviselten.

- Túl vagy rajta - suttogta.

Az arca aggodalomról árulkodott. Igyekeztem megnyugtatni egy mosoly segítségével, de fogalmam sem volt, mennyire lehetett hatásos. Mivel a beszéd nehezen ment, megpróbáltam inkább a kezét megszorítani, hogy tudtára adjam, hálás vagyok. Kisimított egy tincset az arcomból. Nem nézett a lábam felé. Biztos voltam benne, hogy szörnyen fest, de ő nem akarta ezt sugallani. Végig tartotta velem a szemkontaktust, mígnem már egyre laposabbakat pislogtam.

Nem emlékeztem, mikor aludtam el, de mikor legközelebb, pontosan 17:37-kor kinyitottam a szemeimet, már kevésbé voltam levert. Megtudtam, hogy az infúziómba fájdalomcsillapítót adagoltak és azért szenvedtem kevésbé. Megnyugtattak, hogy az első napokban úgy fog fájni, mint addig. Ha nem még jobban.

Dr. Blast kétszer is volt nálam, míg pihentem. Közben hazaküldték mindhárom szobatársamat, akikkel alkalmam sem volt megismerkedni. Mivel első ránézésre nem tűntek szimpatikusnak, ezért ezt nem is bántam igazán. Hihetetlennek találtam, hogy mindezt végigaludtam. Ami a legrosszabb, hogy percek maradtak csak vissza a látogatási időből. Anya már szedelőzködött. Megígérte, hogy másnap reggel nyolcra újra eljön és hogy amint lehet, visz is haza. Elköszönt és teljesen magamra hagyott. Ez persze nem az ő hibája volt.

Sötét volt a szobában. A csukott ajtó üvegén át beszivárgott némi fény és egy beszélgetés foszlányai. Bizonyára az ügyeletes nővér társalgott valakivel. Nyugodtnak kellett volna éreznem magam a csendes környezetben, de a legkevésbé sem így történt. Csak bámultam felfelé. Igyekeztem rászánni magam, hogy megnézzem a gipszet. Lassan felültem, de abban a pillanatban kinyitódott az ajtó. Mint akit tilosban kaptak, úgy feküdtem vissza a párnára, magam sem tudom, miért.

Legnagyobb meglepetésemre Danielhez volt szerencsém. Nem kapcsolta fel a villanyt, de ki tudtam venni az arcát. Még az orvosi köpeny volt rajta. Szótlanul sétált el a kis székig, hogy aztán leüljön az ágy mellé. Egy darabig csak méregetett, csendben, komoly arccal. Bosszantott a hallgatása, de a világért sem szólítottam volna meg. Mikor már végképp azon agyaltam, hogy nővérért kiáltok, hogy dobassák ki, megszólalt:

- Hogy érzed magad?

A hangja arról árulkodott, hogy valóban érdekli az állapotom. Meglepett, hogy a tettei ellenére kérdez felőlem.

- Jobban - feleltem. - Mi szél hozta a londoni doktor urat egy sánta futballistához?

- Most ért véget a munkaidőm. Az első utam ide vezetett.

Értetlenül pislogtam rá.

- Miért?

- Mert látni akartalak.

Tekintete ismét a lábamra vándorolt. Zavart, hogy csak én nem láthattam még.

- Úgy értem, miért jöttél, mikor a múltkor világosan tudtomra adtad, hogy nem érdekellek?

- Egy szóval sem mondtam ilyet - emelte fel a hangját.

Összerezzentem a hirtelenségétől. Dühítette az észrevételem, de hogy mennyire volt téves, az nem derült ki.

- Pedig nagyon úgy tűnt. Tökre megváltoztál. Megsértődtél, vagy mi?

- Nem, nem sértődtem.

- Nem úgy tűnik - erősködtem, mivel úgy éreztem, hogy kényszerből erőltet magára nyugalmat.

Nem felelt semmit. Körbenézett, majd felkelt és az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Friss, hűvös levegő áradt be a szobába. Jólesően cirógatta az arcomat.

- Áruld már el, mi bajod - noszogattam, mivel magától nem volt hajlandó elárulni.

- Hogy mi a bajom? - fordult felém hevesen és a szemei dühösen megvillantak egy pillanatra.

Amint észbe kapott, megrázta a fejét, mint aki egy álomtól akar szabadulni. Ismét leült, de ezúttal az ágyra, vigyázva a lábamra.

- Hogy kérdezhetsz ilyet azok után, hogy otthagytál a "randinkon".

Idézőjeleket rajzolt a levegőbe, én meg teljesen elképedtem. Úgy bambultam rá, mint aki életében nem találkozott emberszabásúval. Elakadt a szavam, amire azóta nem volt példa, hogy megtanultam beszélni. Dr. Daniel Way belém fagyasztotta a szót.