Epilógus

 A nyár kezdete nem csak a suli, hanem egyúttal a szezon végét is jelentette. Két hete kezdtem el edzeni a lányokkal, és sokkal rosszabbul bírtam a tempót, mint ahogyan hittem volna. Hamar kifáradtam, de sohasem álltam meg. Lassítottam, átkapcsoltam egy tőlem mindaddig távol álló fokozatra, de a feladásról szó sem lehetett. Daniel orvosi meglátása szerint csak kilencvennyolc százalékban álltam készen az éles bevetésre, azonban addig kérleltem őt és Steve-et, amíg bele nem egyeztek, hogy játsszak a záró mérkőzésen. Nem bírtam volna ki, ha szeptemberig kell várnom a legelső meccsemre. Nem fogadtam el nemleges választ.

Évek óta először izgultam a gyepre lépve. Az edző nem tett be a kezdőcsapatba, de biztosított róla, hogy az utolsó húsz percben becserél. Kezdetben csak tízet akart engedni, de a meggyőzőképességem ismét diadalt aratott.

A többiek már melegítettek. Daniel és én csendben figyeltük őket a pálya széléről. Az orvos azt a pólót viselte, amit tőlem kapott karácsonykor.

- Nem lesz baj, csak vigyázz magadra – karolta át a vállamat.

- Tudom, hogy nem lesz baj – nyugtáztam kijelentését egy ideges mosoly kíséretében.

Nehezen tudtam leplezni az izgatottságomat. Lopva a szüleimre pillantottam, akik már elfoglalták helyüket a lelátón. Anya lelkes integetéssel jelzett, apa pedig mosolyogva felmutatta a hüvelykujját. Idejét sem tudom már, mikor csinált ilyet utoljára.

- Hé, figyelj! - fordított szembe magával Daniel. - Akárhogy is játszol ma, bármi is lesz az eredmény, büszke lehetsz magara. Nem sokan vannak, akik öt hónap után képesek visszaszállni a nyeregbe. Példaértékű, amit csinálsz.

Őszintén meglepett a kedvessége. Amióta csak tartott a kapcsolatunk, egyetlen egyszer sem lelkiztünk. Sem ő, sem pedig én nem bírtam a túlzott érzelgősködést. Egyikünknek sem hiányoztak a nyálas szerelmi vallomások. Tökéletesen megvoltunk nélkülük is, de abban a kétes pillanatban igazán jól estek a szavai. Ennek ellenére szemforgatva fogadtam őket, aminek jelentését rögtön meg is értette. Ártatlan pislogással felelt rá, mert szerette, ha húzhatja az agyamat.

- Köszönöm – mosolyodtam el végül. - De csak hogy tudd, ha ma is lelépsz, mint a legutóbbi edzésemen, ugrott az együtt alvás.

Oldanom kellett az idilli pillanatot. A nevetése feledtette velem az aggodalmamat.

- Nem tehettem róla! Beteghez hívtak.

- Ilyen az, ha orvos a pasid. Lehet, hogy megvesz neked mindent, de képes akármikor lelépni – ugrattam.

Válaszul aljas módon megcsikizett, és addig nem eresztett el, amíg nem könyörögtem könnyezve, hogy hagyjon békén.

A játékvezető sípjával jelezte, hogy hamarosan kezdetét veszi a játék. Daniel egy búcsúcsók után elindult a lelátó felé, én pedig elfoglaltam a helyemet a kispadon, közvetlenül Steve mellett. Ritkán esett meg, hogy az edzőmmel együtt nézzük a mérkőzést, de olyankor mindig beszélgetni szoktunk. Ezúttal nem tudtam társalgásra pazarolni az energiámat. Minden figyelmemet lekötötték a gyepen küzdő társaim, és a labda, ami már úgy hiányzott, hogy szinte elvonási tüneteket produkáltam miatta.

Az első félidő eszméletlen iramban zajlott. Az orrom előtt sprinteltek a lányok, nem hagyva pihenést az ellenfélnek. Gyakran rám pillantottak. Ilyenkor elismerő mosollyal biztattam őket. Ők is várták már, hogy visszatérjek közéjük.

A második játékrészben taktikát változtattunk. Sikerült két gólt is szereznünk, ezért a hátvédek, a védekezés vált hangsúlyossá. Most a másik csapaton volt a sor, hogy kifárasszák saját magukat. Steve azt mondta, miattam változott meg a haditerv.

- Nem akartam, hogy túl nagy fába vágd a fejszédet – jegyezte meg, mikor melegíteni küldött. - Csak neked fárasztottuk ki őket. Tiéd a pálya.

A partjelző jelezte a cserét. Amanda már akkor tapsolni kezdett, amikor elindult a pálya széle felé. A nézőtér is visszhangozni kezdett. Újra fontosnak éreztem magamat. A végkimerültségig akartam harcolni a győzelemért. Már nem én számítottam, hanem a csapat. Az én csapatom.

Csatártársam hosszas ölelésbe vont. Rövid lelkesítő beszédet suttogott a fülembe, de már nem volt rá szükségem. A magabiztos, tettre kész Chris visszatért. Feltette a kezemre a karszalagot, mire a többiek üdvrivalgásban törtek ki. Daniel hangját még így is kihallottam a tömegből, mivel ő volt az egyetlen, aki Terryt kiabált. Megfélemlíthetetlen arccal kocogtam a helyemre. Üdvözlőleg az új lány felé biccentettem. Készen álltunk a közös munkára.