Köszönetnyilvánítás

 Köszönöm a családomnak, akik mindvégig támogattak, és a barátaimnak, akik nélkül.... Csak vicceltem, nyugi. Nem tudom, mennyire szokás ilyet írni egy történet befejezésekor, de nem akartam, hogy csak úgy árválkodjon magában az epilógus. Ha netán ide tévedsz (mert tudom, hogy a könyvek köszönetnyilvánítását is csak a nővérem olvassa el...) , akkor tudd, hogy nagyon hálás vagyok, amiért velem tartottál az elmúlt fogalmam sincs, hány hónapban. Remélem a sztori elnyerte a tetszésedet, és nem érzed elfecsérelt időnek azt, amit ezen a blogon töltöttél.

A focis történetek nem túl népszerűek, ahogy a Fault sem volt az. Mégsem tántorított el az alacsony nézettség. Sajnos sokan vannak, akik felhagynak a publikálással, mert nem olvassák a soraikat annyian, mint szeretnék. Nem mondom, hogy ne legyenek elvárásaid, de ne keseredj el, ha nem úgy sikerül valami, ahogyan eltervezted. A dolgok nem mindig rajtad múlnak. Én majdhogynem sikítoztam örömömben, mikor meglett a harmadik feliratkozóm is. A kis dolgoknak is lehet örülni.

Nem is húzom tovább a szót. Ez valami mánia, vagy nem tudom, hogy mindig mindenből egy lelkesítő dumát kanyarítok, de elég a mellébeszélésből. Köszönök minden egyes kommentet, lájkot, szivecskét, megtekintést, meg nem tekintést, és furcsa pillantást, amit a blogger csoportban megosztott link látványa kiváltott. Legyetek olyan kitartóak, mint Christina Terry Brooks, és sohase adjátok fel az álmaitokat!

„Fogadd el, amit nem tudsz megváltoztatni, és változtasd meg, amit nem tudsz elfogadni.”

Puszi: V. B.