19. Rész - Kétségek és egy ismeretlen ismerős

 Mikor kiálltam a szüleim elé és elmondtam, hogy kész vagyok vállalni a műtétet, nem próbáltak lebeszélni. Anya szemében megcsillant az aggodalom, de nem adott hangot neki. Támogattak az elhatározásomban, mind anyagilag, mind pedig lelkileg. A félelmeimről nem beszéltem nekik. Pedig féltem. Nem is kicsit. Féltem, hogy mi lesz utána. A sporton kívül nem volt másom. Nem tudtam volna mire alapozni a jövőmet. Kiskoromtól kezdve bombabiztos elhatározásom volt, hogy focista leszek, ezért nem gondoltam B tervre. Ha nem sikerül, elbukom. Egyszerűen fogalmam sem volt, mit kezdhetnék magammal. Folyamatosan ezen járt az agyam. Számos weboldalt felkerestem, hogy az esélyeket latolgatni tudjam. Szinte mindenki pozitív végeredményről adott visszajelentést. Ez biztató volt, de azt hiszem minden sorsdöntő pillanat előtt felmerül a "mi van, ha én leszek az az egy?" gondolata. Igyekeztem nem stresszelni, de a döntést egyszerűbb volt meghozni, mint kitartani mellette.

Kértünk időpontot egy sebésznél. Apa megkereste a legjobbat, akit csak talált Londonban. Dr. Blast sportolókat szokott műteni., és a "munkáit" mindenki elismerte. Az edzőm szerint sem kívánhattam volna megfelelőbb embert. Nagyon úgy tűnt, hogy mindenki elégedett vele.

A dokival való találkozás előtti napokban kezdtem végre megnyugodni, de egyvalami nagyon bosszantott. Daniel. Az, hogy cserbenhagyott a legaljasabb húzás, amit csak elkövethetett ellenem. Igaz, néha felmerült bennem, hogy kikérhetném az ő véleményét is, de elvetettem az ötletet. Haragudtam, amiért lemondott rólam. Nem akartam gondolni rá, de időről időre mindig beférkőzte magát az elmémbe.

Beköszöntött a november, mire először találkozhattam a sebésszel. Nem találtam túlzottan szimpatikusnak az ötven év körüli férfit, és valamiért nem akartam, hogy az ő kése alá kelljen feküdnöm, ám nem volt más választásom. Kénytelen voltam félretenni a megítélésemet, és beletörődni a dologba. Alaposan megvizsgálta a lábamat, de semmi konkrétumot nem közölt.

- Kétségkívül műteni kell - jelentette ki. - Sajnos nagyon rossz állapotban van.

- Mondjon újat - feleltem unottan.

Annyi rutinvizsgálaton voltam az évek során, hogy teljesen természetesnek vettem a kínzó mozdulatokat. Ahogy jobbra-balra forgatják az ember bokáját, nem a legkellemesebb, de akkorra szinte fel sem vettem már.

- Nem tudok még konkrét időpontot mondani. Ha lesz valami, azonnal értesítelek.

- Van rá esély, hogy még idén meglesz? - kérdeztem.

Nem is tudtam, milyen választ kéne várnom. Talán jobban örültem volna, ha minél előbb túlesnénk a dolgon.

- Nem túl valószínű. Sajnálom.

Kissé lehangolt a válasza, de ez is több volt a semminél.

Elköszöntem, majd elhagytam a rendelőt. Ezúttal senki nem kísért el. Anya dolgozott, apa pedig a csapatával volt elfoglalva, ezért egyedül róttam a folyosókat. Legalább nem kellett beszélnem. Elkeserítő gondolatok keringtek a fejemben, nem lett volna szerencsés ezeket másnak is továbbadni. Megtartottam magamnak, de nem tudtam, meddig fogom bírni a hallgatást.

Beszálltam a liftbe, és megnyomtam a földszintet jelző gombot. Nem különösen szívleltem a felvonókat, de kecsegtetőbbnek hangzott, mint az öt emeletnyi lépcsőzés. A negyediken megállt a szerelvény, és lassan kinyílott az ajtaja. Egy tipikus, kék orvosi nadrágot pillantottam meg, majd felnéztem az érkező arcára. Legnagyobb meglepetésemre, Daniellel találtam szembe magamat. 

- Szóval itt dolgozol? - kérdeztem gúnyosan köszönés helyett.

Összerezzent a hangomra, hisz olyannyira belefeledkezett a kezében tartott papírokba, hogy mindaddig fel sem nézett belőlük.

- Christina! Milyen kellemes meglepetés - mosolyodott el, majd beszállt mellém.

Nem a szokásos mosolya volt. Valahogy műnek hatott, mintha rossz lenne számára, hogy találkoznia kell velem. Nyúzottnak tűnt, gyanítottam, hogy egy orvosnak nem szokása túl sokat aludni.

- Miért hagytad ott Readinget? - faggattam tovább.

Nemtörődöm módon húzott egyet a vállán.

- Pénz.

Arcom megvető grimaszba torzult.

- És én még azt hittem, van olyan orvos, aki nem a pénz miatt csinálja...

- Ne tégy úgy, mintha ismernél! - csattant fel.

Meglepett a hirtelensége.

- Mi van veled? Jesszus. Múltkor is bunkó voltál. Szépen szarban hagytál, mondhatom.

Dühösen pillantott rám szemüvege mögül. Sosem láttam még ilyennek.

- Nem sokáig bánkódhattál utánam. Hisz most is az orvosodtól jössz, nem? Hallottam, hogy találtál magadnak mást.

Az ő hangneme is gúnyba csapott át. Úgy éreztem, mintha az expasimat kérném számon valami miatt, ami rám is tartozik.

Ekkor ismét megállt a lift. A második emeleten voltunk. Beszállt két nővér. Kacér mosolyt villantottak Daniel felé, de a férfi rájuk sem hederített. Elhallgattunk mindketten. Kínos csendben tartott lefelé a szerelvény, majd hosszú perceknek tűnő idő után megállt a földszinten. Megvártam, míg kiszáll a két nő. A doki felé fordultam.

- Azt gondoltam, Dr. Carter nem hiába ajánlott téged. Érted a dolgod, meg kell hagyni, de nem vagy jó ember. Will bácsi mindig azt mondta, hogy egy jó orvos a rendelőn kívül is foglalkozik a betegeivel. Látom, erre nem tanított meg téged.

Sietős léptekkel hagytam el a felvonót. Daniel nem vágott vissza. Nem is jött utánam. Elvártam, hogy bocsánatot kérjen, de nem úgy tűnt, mint aki hajlandó lenne rá. Ha addig jó szakembernek is tartottam, akkor elvesztettem minden belé vetett hitemet. Kiderült, hogy pontosan az az arrogáns pöcs, akinek legelőször gondoltam.