22. Rész - Tetszem neked?

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem vissza döbbenten, amint a hangszálaim ismét képesek voltak működésbe lépni.

- Mégis mit hittél? Hogy puszta önzetlenségből az összes betegemet meghívom kávézni?

Azt sem tudtam, mit feleljek. Nem sokszor esett meg velem ilyesmi, amitől csak még jobban zavarba jöttem.

- Én csak...én...nem gondolkoztam el ezen - ismertem be, majd magam sem tudtam miért, lehorgasztottam a fejemet.

Nem tudtam, hogy mit is kéne éreznem pontosan. Bűntudatot? Csalódottságot? Egyelőre a helyzettel sem voltam tisztában. Nem értettem, hová akar kilyukadni Daniel.

- Tudod miért? Mert folyton csak magaddal törődsz! Téged nem érdekelnek mások, Chris. Az első találkozásunkkor láttam rajtad, hogy más sem izgat, csak az állapotod.

- Ez nem igaz! - csattantam fel dühtől lángoló arccal. - Tévedsz, Daniel! Nem is ismersz engem!

A kezeim ökölbe szorultak, olyan erővel, hogy szinte begörcsöltek az ujjaim. Az agyamat elborította a vad idegesség. Bármit képes lettem volna hozzávágni az ágyam előtt álló dokihoz, de a következményekkel nem akartam számolni. Szerencse, hogy az esti vizit már megtörtént, hisz a vérnyomásom bizonyára jóval az optimális érték felett tornyosult. Mindig is dühített, ha az emberek mást képzeltek rólam, mint aki vagyok. Mivel bizonyos értelemben híresnek számítottam, sokan szerették azt játszani, hogy ismernek, holott ezt csak kevesen mondhatták el magukról. Talán úgy tűnhetett, hogy mindenkivel jóban vagyok, de a valóságban ez sosem volt így. Alig pár ember nevét tudtam volna felsorolni, akikben megbíztam.

Daniel elhallgatott. Hogy azért-e, mert rájött, hogy igazan van, vagy mert nem akarta, hogy az ügyeletes nővér meghallja, nem tudtam eldönteni. Rájöttem, hogy én sem ismerem, de a legkevésbé sem bántam. Az utolsó néhány találkozásunk alkalmával a szimpátia legkisebb pislákoló lángocskáját is kiirtotta bennem. Haragon kívül semmi más nem fűzött hozzá. Legfőbb vágyam az volt, hogy minél előbb elküldhessem, de féltem megtenni. Nem azért, mert netán megsértődött volna. Ezek után magasról tettem az érzéseire, és úgy gondoltam, jogosan. Mindössze magányos voltam, és nem szerettem volna egyedül maradni. Tisztában voltam vele, hogy aludni úgysem tudnék, az idő pedig vontatottan haladt csak előre. Próbáltam még marasztalni valahogy.

- Miért? - törtem meg a jéghideg csendet.

Egyetlen szó, mégis esetlenül hagyta el a számat. Korholtam is érte magamat, hisz Daniel talán azt hihette, hogy érzek valami megbánásfélét. Megköszörültem a torkomat, hogy a következő alkalommal magabiztosabban szólalhassak meg.

- Mit miért?

A szeméből látszott, hogy pontosan érti, mire gondolok, de azt akarta, hogy kimondjam.

- Miért hívtál el kávézni?

Kis ideig habozott a felelet megadásával. Az arcomat tanulmányozta. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy elkapjam a tekintetemet. Végig a szemébe néztem.

- Gondoltam úgy hátha...közvetlenebb leszel velem. Több vagy, mint amit megmutatsz magadból. Nem az az önző liba, akinek láttatod magad, de sehogy sem akarsz megnyílni.

- Tetszem neked?

A kérdés arcátlan bátorsággal kúszott a levegőbe. Magam is megdöbbentem, de rájöttem, hogy én tettem fel.

- Mi? Dehogy! - válaszolt Dr. Way, talán túl gyorsan.

Megigazította a pólója nyakát. Lehet, hogy a pszichológia az okosoknak való, de még én is tudtam, mire utal ez: vagy azt jelentette, hogy kényelmetlenül érzi magát, vagy azt, hogy hazudik.

- Akkor miért akartad, hogy megnyíljak neked?

- A műtét miatt. Hisz egy barát könnyebben meggyőz valakit, mint egy orvos, nem?

A hangja ismét nyugodttá vált, szinte könnyeddé. Kizártam a füllentés lehetőségét. Csupán ideges volt.

- De, asszem.

Újra leereszkedett a csend köde. Nem akartam rá nézni. Ezernyi gondolat futott át az agyamon, és biztos voltam benne, hogy neki is. Mikor belépett az ajtón, bizonyára nem egy ilyen beszélgetésre számított. Kínos volt mindkettőnknek.

- De nem is lényeges - nevette el magát szórakozottan. - Jobb lesz, ha lassan megyek. A nővér biztos lesben áll már.

Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem a dagadt nőt, aki az ajtóban téblábol, egy nagy ágytállal, hogy fejbe vághassa azt, aki nem oda való.

A doki a kijárat felé indult. Bepánikoltam, hogy egyedül maradok.

- Daniel, várj! - szóltam utána elkeseredésemben.

Érdeklődően fordult hátra, de fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Kényelmetlenül mozgolódni kezdtem az ágyban, mint aki menekülni próbál a saját szavai alól. Amint megmozdítottam a jobb lábam, meglepődve tapasztaltam a súlyát. El is feledkeztem a gipszről. Más esetben undorodva gondoltam volna rá, de akkor kapva kaptam az alkalmon.

- Szóval...még nem láttam. Megnézzük együtt?

Bár tudtam, ő már látta. Jobbom mindvégig kikandikált a takaró alól, és az orvos nem próbálta elrejteni, hogy mekkora érdeklődéssel pillantgat felé.

- Igen, persze.

Az ágyam mellé lépet, hogy segítsen felülnöm, de ez a mozdulatsor egyedül is sikerült. Mély levegőt vettem, és rápillantottam. Hatalmas, hófehér gipsz vette körbe a lábamat, a térdem alól egészen a lábfejemig. Csak az ujjaim látszódtak ki alóla, amik narancssárgán díszelegtek a fertőtlenítő miatt. Hirtelen kezdett visszatérni belé a fájdalom. Visszaroskadtam a párnára. A férfi aggódó pillantást vetett felém.

- Jól vagyok - nyugtattam meg, de az sem biztos, hogy őt.

Sokkal inkább magamat. Elszomorított a látvány. Valahogy nem úgy festett, mintha néhány hónap alatt meg tudna gyógyulni. Hatalmas önuralmamba került, hogy ne szökjenek könnyek a szemembe. Semmi szükségem nem volt rá, hogy pátyolgatni kezdjenek, csak még nyomorultabban éreztem volna magamat.

- Köszönöm. Ez is megvolt - mosolyodtam el.

- Ha minden rendben, akkor most már tényleg mennék.

- Persze. Jó éjszakát, Daniel. És csak hogy tudd, részemről nincs harag. Valamiért jobbnak éreztem, ha békében válunk el egymástól. Nagylelkű megalkuvásnak szántam, de a doki arca fintorba torzult.

- Szuper. Jó éjszakát.

Lekapcsolta a villanyt, majd kilépett az ajtón. Hallottam, ahogy elköszön a nővértől. Hát mégsem ütötte agyon.

A léptek lassan elhaltak, és teljes csend ereszkedett a kórházra. Összeszedve a bátorságomat még egyszer felültem, hogy megnézhessem a monstrumot, majd visszafekve a párnát szorítottam az arcom elé, hogy vissza tudjam fojtani a több heti stressz által generált könnyeket, amelyek könyörtelenül elő akartak törni a szemhéjam alól.