37. Rész - Happy ending

Az ebéd jól sikerült, majd az utána következő, és az azutáni is. Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy mikortól mondhattuk azt, hogy egy párt alkotunk, de nem is érdekelt különösebben. A kapcsolatunk mondhatni furcsán, nem a megszokott módon alakult. Sokat viccelődtünk a másikon, aminek sohasem lett sértődés a vége. A szarkasztikus humort mindketten értékeltük, és minél többet nevettem Daniellel, annál inkább azt éreztem, hogy szerelmes vagyok belé. Sok érdekes helyre vitt magával, és mérsékelten, de felkeltette az érdeklődésemet az orvostudomány iránt. Sokat dolgozott, de éppen ezért tudtam igazán átélni a vele töltött időt.

Az első egy hónapban egész jól viseltem a magányt. Hétvégente Ethannel és Scarletttel lógtam. Már egyáltalán nem zavart a kapcsolatuk, sőt örültem neki, hogy egymásra találtak. Ahogy elnéztem őket, az a benyomásom támadt, hogy Ethan jobban járt a legjobb barátnőmmel, mint velem. Továbbra is erős érzéseket tápláltam a fiú iránt, de a tűz időközben szeretetté mélyült, emiatt inkább bátyámként, mint volt barátomként tekintettem rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lehetséges, mégis megtörtént velem, méghozzá a legkisebb ellenállásom nélkül. Elégedett voltam a változással, de január második felében Daniel hiánya árnyékolta be a mindennapjaimat. Ezt a világért sem vallottam volna be neki, hisz csak újabb okot talált volna a piszkálásomra. Ha csak belegondoltam, milyen béna beszólásokkal állna elő az érzéseimet hallva, önkéntelenül vigyor kúszott az arcomra.

Egy békés szombat reggel, mikor nem terveztem semmi programot aznapra, rám csörgött az edzőm. Nem kissé lepődtem meg a hívásán. Semmit sem hallottam a csapatról hetek óta, de időm sem volt rájuk gondolni. Szinte bűntudat gyötört emiatt, ám mikor Steve bá' előállt az ötletével, meg is feledkeztem a lelkifurdalásról. Kérte, hogy jelenjek meg a klubnál délután, azzal az indokkal, hogy nagy bejelenteni valója van. Természetesem lövésem sem volt, mit akarhat, de nagyon megörültem, hogy értesített.

Szerencsére nem kellett sokat várnom a találkozóra. Biztosra vettem, hogy beleőrültem volna, ha több órán keresztül kényszerítenek türelmetlen ücsörgésre. Anyáék vásárolni indultak, ezért hagytam egy üzenetet a hűtőn, majd bepattantam a járgányomba, és elhajtottam otthonról. Ez volt az első alkalom, hogy vezethettem a műtétem óta. Már teljes mértékben a saját lábamon jártam szorító, és mindenféle eszköz támogatása nélkül. Nagy izgalmamban sikerült szabályszerűen, és mások életét nem veszélyeztetve eljutnom a klub területéig, amiért külön dicséret is járhatna.

Boldogan, immár viszonylag stabilan siettem végig a parkolón, onnan pedig az épületben található benti pályára Rettenetesen elfogott egy honvágyhoz hasonlatos érzés, és a lelkem azt kiabálta, nekem itt lenne a helyem. Muszáj volt igazat hagynom neki. Mindennél jobban akartam, hogy futhassak, focizhassak végre. Akármerre néztem, trófeák és csapatképek látványába ütköztem. Persze nem először láttam őket, mégis csodálkozva meredtem rájuk. Olyan volt, mintha nemrég helyezték volna őket a folyosóra, pedig a képek egy részén én is szerepeltem, és a kupák közül háromhoz az én nevem is fűződött.

Benyitottam a futsal terembe, ami a megszokottnál sokkal zsúfoltabbnak bizonyult. Először csak a csapattársaimat vettem észre, majd felismertem apa, anya, Amber és Ethanék arcát is. Nincsenek szavak rá, hogy mennyire ledöbbentem a jelenlétükön.

- Mi ez az egész? - kérdeztem értetlenül.

Az addig zsibongó helységben hirtelen csend támadt. Széles vigyorral fordultak felém az ottaniak.

- Meglepetés - termett mellettem a semmiből Daniel.

Először összerezzentem váratlan érintése hatására, majd minden további nélkül a karjaiban kötöttem ki. Napok óta nem láttam, és nem is reméltem, hogy pont a pályán találkozom majd vele. Egy pillanatra megfeledkeztem a minket körülvevőktől. Csak élveztem a férfi meleg ölelését és bódító illatát.

- Mi ez az egész? - ismételtem meg a kérdésemet amint elszakadtam tőle.

Nem adott választ.

Anyáék is mellettünk álltak már, az arcukon szokatlan, furcsa, de szívmelengető mosollyal. Nem mondtak semmit, de a hirtelen felbukkanó Steve megtette helyettük. Nem kellett fegyelmeznie, hiszen továbbra is mélyen hallgatott mindenki. Végigfuttattam tekintetemet a társaimon. Az új lányon egyből megakadt a szemem, de Kirát sehol sem találtam.

- Örülünk, hogy látunk, Chris - kezdett bele az edző. Lelkes sikoly fogadta a kijelentést. Diadalittasan elmosolyodtam. - Bizonyára felmerült benned pár kérdés. Azért hívtam össze ezt a rendkívüli gyűlést, és azért vannak itt a szeretteid, mert bejelenteni valóm van, ami téged is érint.

Görcsbe rándult a gyomrom. Sürgetően pillantottam a férfira.

- Nem is húzom tovább az időt - folytatta, de másodpercekre kiterjedő hatásszünetet tartott. - Szeretnénk felajánlani neked egy szerepkört a csapat életében. Mivel sok tapasztalattal rendelkezel a kapitányság terén, szeretnénk, ha te lennél az új csapatépítő trénerünk.

- Nem is volt régi - sikítottam tőlem igencsak távol álló módon.

Lendületből az edző nyakába ugrottam, amit nevetéssel fogadott. Hatalmas megtiszteltetésnek tartottam a posztot, még ha köze sem volt ahhoz, amire valóban vágytam.

- A lényeget még nem is hallottad...

Reményteljesen felcsillanó szemekkel meredtem rá. Majd' kiugrottam a bőrömből.

- Amint az orvosod - biccentett Daniel felé. - engedélyt ad, vár rád a karszalagod.

Ekkor döbbentem rá, hogy valóban csak akkor lehet igazán értékelni a dolgokat, mikor már elveszítettük. Régen ez teljesen természetesnek számított volna, de akkor mérhetetlen örömmel lepett el. Néhány könnycsepp végigfolyt az arcomon, de rögtön le is töröltem, nehogy észrevegye valaki. Nem a boldogságtól, hanem a meghatódottságtól kezdtem könnyezni. Erre még sohasem volt példa az életem során.

A lányok vastapsban részesítettek, amit képtelenség volt túlkiabálni. Nem akartam félbeszakítani a mámoros pillanatot, de úgy éreztem, kommentárt kell fűznöm az eseményekhez. Felemeltem a kezemet, jelezve, hogy szólnék. A hangom remegett az izgatottságtól.

- Én, mint az...ÚJ csapatépítő tréner, szeretném kikérni a véleményeteket egy nagyon fontos kérdésben - Döbbenet ült a levegőben. Folytattam: - Mit szólnátok egy jövő heti paintball csatához? Csak a csapatmunka végett...

Lelkes kiáltozásban törtek ki a lányok. Engem éltettek. Örültek nekem. Visszafogadtak, vagy a felszín alatt talán el sem engedtek igazán. Tudtam, hogy a csapat része vagyok, méghozzá jobban, mint bármikor. Én is örültem nekik, hiszen elképesztően hiányoztak az együtt töltött, szenvedéssel teli óráink, de csak egy ember véleménye érdekelt. Egyvalaki létezett a világon, akinek ki akartam vívni a tiszteletét. Apa felé fordultam. Mosolygott.

- Apa én...

Félbeszakított.

- Büszke vagyok rád, Christina - mondta ki azt, amire már 18 éve esedeztem vért izzadva, majd átölelt, de úgy, ahogy még soha senki sem tudott magához szorítani.