- Újabb mesterhármas. El se hiszem - pacsizott le velem Amanda.
- Pedig ez a valóság szivi. Jobb lesz, ha belehúzol - mondtam nevetve.
Mivel többnyire együtt léptünk pályára, versenyeztünk, hogy ki lő több gólt a szezon végéig. Kár lett volna tagadni a tehetségét, de stabilan előtte álltam a listán. Persze ez az ártatlan megmérettetés nem ment a csapatmunkánk kárára, inkább csak heccből húztuk egymás agyát. Azonos elméletünk miatt, miszerint a csatár elsődleges célja a minél több találat szerzése, jól kijöttünk.
Elégedett mosollyal néztem körbe a stadionban. A tömegben nehéz volt rábukkanni a szüleimre. Kíváncsi voltam apám arcára, de mikor megakadt rajtuk a tekintetem, anyát szúrtam ki először. Egyik kezében mobilt szorongatott, míg a másikkal befogta a fülét, hogy jobban hallhassa a vonal túloldalán lévőt. Arca gondterheltnek tűnt, nem nézett felém. Úgy sejtettem, megint Amber csinálhatott valamit, és ezzel magyarázható az idegessége. Nem lett volna meglepő, ha ismét felgyújtotta volna a függönyt, vagy valami hasonló. Nemrég eszelte ki, hogy profi szakács lesz belőle, aminek mi ittuk meg a levét. Ha éppen nem okozott rövidzárlatot, vagy égette el az ételt, muszáj volt megkóstolnunk a főztjét. Az egész család egyetértett abban, hogy a pályán is jobban megállja a helyét, mint a konyhában.
A húgom híres volt arról, hogy ki nem állhatja a focit. Ezt abban nyilvánította ki igazán, hogy nem jött el a meccseimre. Bár nem igazán bántott, mégis jó lett volna néhány nehéz pillanatban érezni az ő támogatását is. Folyton marakodtunk, de mindkettőnknek számított a másik véleménye. Nem ez lett volna az első, hogy felhívja anyát a mérkőzés közben, de valamiért mégis rossz érzés fogott el. Nyugtalan lettem, ahogy a szüleimet figyeltem.
A spori sípja térítette vissza figyelmemet a pályára. Idegesen biccentett felém. Mivel továbbra is az ellenfél térfelén tartózkodtam, rám vártak, hogy elvégezhessék a középkezdést. Visszakocogtam a másik oldalra. Úgy 20 perc lehetett vissza. Igyekeztem újabb gólhoz jutni, de folyamatosan a telefonbeszélgetésen jártak a gondolataim. Újra és újra a lelátó felé pillantottam. Anya már nem beszélt, figyelte a meccset, de a kezdeti mosoly eltűnt az arcáról. Aggódni kezdtem, de a lefújást követően elpárolgott a borús hangulatom. 5:1 lett a végeredmény a javunkra, és mindenki úgy gondolta, hogy nekem köszönhetően. 3 gól, és 1 gólpassz. Meg kell hagyni, hozzájárultam rendesen.
Eszméletlen hangulat alakult ki az öltözőben. Közel fél órán keresztül énekeltünk torkaszakadtából, és táncoltunk, mint az őrültek. Mikor lecsillapodtak a kedélyek lezuhanyoztam, majd távozás előtt bevettem egy fájdalomcsillapítót. Iszonyatosan lüktetett a bokám, mivel nem húztam fel a speciális védőizét, amit hetekkel azelőtt írtak fel nekem. Nem szerettem abba játszani. Túl kötöttnek éreztem benne a lábamat, hiába is mondták, hogy az én javamat szolgálja, valahogy nem tudtam elhinni.
Elköszöntem a lányoktól, majd sporttáskámat magamhoz véve elindultam a parkoló felé. Szüleim az autó mellett ácsorogtak, rám vártak.
- Na, milyen voltam? - léptem hozzájuk vigyorogva.
Apámra néztem, és komor tekintete egyáltalán nem lepett meg, de mikor anya arcán is ugyanazt véltem felfedezni, megrémültem.
- Christina...drágám - szólalt meg anya bársonyos, de szomorú hangon. - Nemrég hívott Lucy, Dr. Carter lánya...
William Carter a kezelőorvosom volt, már második éve. Az ő betege voltam, mióta először kiment a bokám. Elképesztően kedves, és intelligens embert ismertem meg a személyében. Szerettem hozzá járni, annak ellenére is, hogy a találkozásaink oka nem családi látogatás volt. Kezdett már kiismerni, és hiába tagadtam le, hogy fáj a lábam, ő átlátott rajtam. Különleges kapcsolat alakult ki közöttünk, mindig is úgy tartottam, hogy karrierem épülésének egyik legmeghatározóbb személyisége. A viszonyunk nem felszínes orvos-beteg kapocs volt, hanem sokkal több annál. Szinte a nagyapámnak tekintettem.
- Mit akart? - kérdeztem kíváncsian.- Will bácsinak szívrohama volt...
A tüdőmben rekedt a levegő.
- Ugye jól van? - vágtam rá kapásból.
Anya mély lélegzetet vett. Újra rossz érzés fogott el.
- Későn ért ki a mentő. Nem tudták megmenteni...
Nem tudtam szóhoz jutni. Levegő után kapkodtam, de mintha elszorult volna tüdőm, és nem bírta volna befogadni az oxigént. Torkomba gombóc nőtt, ami egyre nagyobbra és nagyobbra duzzadt, késztetve rá, hogy kitörjön belőlem a sírás. Tekintetem elhomályosult, úgy éreztem bármelyik pillanatban elájulhatok, de akkor megláttam Őt. Anyáék beszéltek hozzám, de szavaik elsuhantak mellettem a széllel együtt. Mintha süket lettem volna, csak egy dolog érdekelt abban a pillanatban. Ledobtam a cuccomat, és rohanni kezdtem felé. Futottam, amilyen gyorsan csak bírtam, majd akkora lendülettel vetettem magam a fiú karjaiba, hogy majdnem hátraestünk. Magabiztosan megvetette a lábát, és megtartott engem is, hisz érezte, hogy nem bírnék egyedül talpon maradni. Már két éve, hogy nem járt ki a meccseimre. Nem is érdekelt, hogy ezúttal miért jött el, csak az volt a fontos, hogy velem volt.
- Ethan... - próbáltam magyarázkodni, de hangomat elnyelte a mélyről feltörő zokogás.
Sosem voltam az a sírós fajta, de akkor könnyeim mégis előbuktak, és úgy éreztem, sosem apadnak el. A hír annyira letaglózott, hogy semmi más nem érdekelt. Sem a győzelem, sem pedig az, hogy mit gondolnak rólam mások. Felderengett előttem Dr. Carter mosolygós arca, és eljutott a tudatomig, hogy nem láthatom többé.
- Hallottam mi történt... - simított végig a hátamon Ethan.
Ez volt az egyetlen, ami jó darabig elhagyta száját, de abban a pillanatban jobban hatott rám, mint bármi más a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése