5. Rész - Névjegy

Ha szombat, akkor meccs, csakhogy nem a terveim szerint alakult az aznapi mérkőzés. Rosszul végeztem el egy becsúszást, aminek következtében a bokám kifordult, és roppant egyet. Az edzőt nem érdekelte a magyarázkodásom. Hiába bizonygattam, hogy csak a szorító kell, és mehetek is vissza a pályára, nem engedett tovább játszani. 
Ahogy a doki lekísért a fűről, a lelátóra pillantottam. Anya nem tudott eljönni, mert a barátnőivel találkozott, így csak apám elégedetlen arcát találtam meg. Tudtam, hogy dühös rám, és szégyelltem magam. Nem a lábam miatt aggódtam, inkább csak azért, hogy mit fog szólni a mutatványomhoz. Ethan is ott volt a nézők között, de az érdekelt legkevésbé. Idegesen foglaltam helyet a cserék között, és mivel máshogy nem tudtam előresegíteni a csapatot, az edzővel tanácskoztam, és buzdítottam a lányokat. Mindez a 30. percben történt, így fél órán keresztül a kispadon ücsöröghettem, és azon agyalhattam, hogy hogyan oldottam volna meg egy-egy helyzetet. A pálya széléről nézve egészen más színt kapott a játék. Nem voltam hozzászokva a cserejátékos szerephez, ezért csak ritkán láttam a saját csapatomat kívülről. Sokkal jobban izgultam, hisz nem tudtam befolyásolni a történéseket.
Az eredmény végül nem lett rossz. Döntetlennel zártunk, ami igencsak lelkesítő volt, lévén hogy erős ellenfelet kaptunk. A mérkőzés végén az öltözőbe botorkáltam. Gratuláltam a többieknek, cserébe pedig féltve érdeklődtek bokám felől. Megnyugtattam őket, hogy következő héten már gólokat rugdosok, majd elköszöntem, és kiléptem a helységből. Végigsántikáltam a hosszú folyosón, vállamon sporttáskámmal. Befordultam a sarkon, és majdnem beleütköztem az edzőmbe.
 - Bocs, főnök. Jó hétvégét - kerültem ki, hogy távozhassak.
 - Hé Chris, várj csak! - szólt utánam. Megfordultam . - Menj el dokihoz, még ma! És ez nem kérés volt!
 - Jól van Steve bá'. Úgy lesz.
 - Jövő hétre várom a leleteidet.
 - Hozom. Viszlát! - intettem neki.
 - Jobbulást.
Nagyot sóhajtva indultam a kijárat felé, mikor szerencsémre megpillantottam a csapatorvost. Úgy éreztem, ő az egyetlen, akihez tanácsért fordulhatok.
 - Hé doki! - szólítottam le. - Lenne egy perce?
 - Hát persze. Miben segíthetek? - igazította meg szemüvegét, amitől úgy festett, mint egy tudós, de minimum mint egy fizikus
 - Öhmm..tudja ez a téma még egészen...fájó és kellemetlen nekem..
 - Ugye nem valami női dologról van szó? - húzta fel szemöldökét. - Mert abban én nem igazán...
 - Nem, dehogy! Az orvosom, Dr. William Carter nemrég hunyt el... - nagy levegőt vettem. - És most nem tudom, kihez forduljak. 
Miközben beszéltem, együtt érzően bólogatott, és figyelmesen hallgatott végig.
 - Hallottam a hírt. Nagyon sajnálom Chris - helyezte kezét a vállamra. - Nekem is jó barátom volt. Legutóbb, mikor találkoztam vele adott egy névjegykártyát. Felkészült már a nyugdíjra, és azt szerette volna, ha az újoncokat már egy másik orvoshoz küldeném.
Kutakodni kezdett táskájában, és percekig tartott, mire megtalálta, amit keresett. Kicsit szórakozott fickó volt, de kedveltem.
 - Tessék - adta a kezembe a kis kártyát. Az nélkül süllyesztettem zsebembe, hogy megnéztem volna. - Reading-ben rendel a férfi, de megéri utazni, hidd el. Remélem tudtam segíteni. Viszlát Chris!
Meg sem várta, hogy megköszönjem, rohant is az iroda felé. Mindig volt valami sürgős dolga, de állandóan késett. Elnéztük neki a dolgot, hisz értette a munkáját.
Hálásan pillantottam utána, majd továbbmentem az aula felé, onnan át a főbejáraton, egyenesen ki a parkolóba. Tekintetemmel apa kocsiját kerestem, ezért is rezzentem össze, mikor valaki a nevemen szólított. Érdeklődve kerestem a hang gazdáját, de mikor szemem megakadt rajta, nem lelkesedtem kimondottan.
 - Szia - húzta félmosolyra száját Ethan.
 - Te mit keresel itt? - kérdeztem hidegen.
 - Mivel a suliban nem akartál hozzám szólni, úgy döntöttem eljövök, hátha meg tudjuk beszélni.
 - Most sem akarok veled beszélni. Nézd csak! - mutattam a jobb szemem alatti halványuló lila foltra. - Szerintem elég indok rá, hogy miért.
 - Nem szándékos volt! Elhihetnéd végre!
 - Ethan! Meg akartad ütni a pasimat! Nincs miről tárgyalnunk.
 - Az a szemét még csak el sem jön a meccseidre! Jessie-nek tart "kosár oktatást" - rajzolt idézőjeleket a levegőbe. - Az helyett, hogy neked szurkolna.
Ökölbe szorult a kezem. Nem tűrtem, ha valaki megkérdőjelezte a barátom őszinteségét.
 - Chadnek edzése van ilyenkor. Ne merd a szádra venni!
Nem gondoltam volna, hogy a meccs alatti bénázásom után ennyire fogok örülni apám látványának. Felénk tartott, és nem tűnt túl boldognak, mégis megnyugodtam, hogy kivághatom magam a helyzetből.
 - Mennem kell - indultam el felé.
 - Csak higgy nekem Chris. Ennyit kérek..
Úgy tettem, mint aki nem hallja. Sietve tartottam apa felé, amennyire csak a fájdalomtól bírtam. Megállt egy helyben, és rám várt.
 - Szia - köszöntem neki lehangoltan.
Nem szólt semmit, csak megfordult, és a kocsija felé vette az irányt. Csendben követtem. Bedobtam cuccomat hátra, majd beültem az anyósülésre. A motor felmordult, ahogy elfordította benne a kulcsot, majd megszólalt:
 - Mintha nem is én tanítottalak volna. Mégis mit képzeltél, mikor megcsináltad azt a vállalhatatlan szerelést?
Hangja nem volt kioktató, sokkal inkább csalódott, és lemondó. Ezerszer jobban fájt, mintha leüvöltötte volna a fejem.
 - Sajnálom. Nem tudtam koncentrálni. Nem ment a játék.
 - Azt észrevettem. Egy focista nem engedheti, hogy az érzelmei befolyásolják őt a pályán. Mikor kimész a gyepre, a magánéletedet hagyd az öltözőben, a labda legyen minden gondolatod.
 - Értettem apa - feleltem lesütött szemmel.
 - A fiúkkal nincs ilyen probléma... - szúrta oda halkan.
Egy ismételt megjegyzés rá, hogy bánja, hogy lány lettem. Nem én tehettem róla, mégis annyiszor hallottam már, hogy kezdett bűntudatot kelteni bennem.
Kihajtott a klub területéről, majd csendben indultunk el a fél órás hazaúton. Kezemet a kabátzsebembe süllyesztettem, úgy bámultam ki az ablakon, mikor az ujjaim közé keveredett valami. Teljesen megfeledkeztem a dokiról. Kivettem a kis papírt.
 - Kaptam egy névjegyet - szólaltam meg. - Egy doki. Elvileg érti a dolgát.
 - Ki az? Lehet, hogy ismerem - érdeklődött apa, mivel edző lévén voltak kapcsolatai. 
Igazából örültem, hogy csak fiúcsapatokat edzett.
Kihajtottam a meggyűrődött kártyát, és meglepetésemben még megszólalni is elfelejtettem.
 - Chris? - fordult felém kérdőn, mire felkaptam a fejem.
Nem kevés megilletődöttséggel a hangomban felolvastam a névjegyen szereplő adatokat.
 - Dr. Daniel Way. Reading.