4. Rész - Nem várt pofon

Hétfő. A nap, amit mindenki utál. Véget ér a hétvége, és ismételten belekényszerülünk a hétköznapok unalmas, véget nem érő forgatagába. Ilyenkor mindig érkezni szokott felém egy-egy megjegyzés a hétvégi meccsről, és ezúttal is így történt, csak nem a szokott módon. Kihagytam a szombati mérkőzést, és ennek az okát igyekeztek kideríteni az iskolatársaim. Az igazat mondtam. Felesleges lett volna kertelnem, de igyekeztem úgy tenni, mint akit nem különösképp rázott meg a temetés, holott nem így volt. Délre már a fél suli erről beszélt, és sokan részvétüket nyilvánították. Elegem volt már, hogy olyanok is odajöttek hozzám, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy ki halt meg egyáltalán. Reméltem, hogy az ebédszünetben kicsit nyugtom lehet, és végre lóghatok Chaddel is.
Kézen fogva sétáltunk be az ebédlőbe, néhány barátunk kíséretében. Odaköszöntem Ambernek, aki a barátnőivel ült az egyik asztalnál.

 - Jaj Chris! - szólalt meg az egyik lány. - Én annyira...
 - Nem! Nem kérek a részvétedből! - szakítottam félbe. - És senkiéből sem! Elég lesz, oké? Foglalkozzatok végre mással.
Felemeltem a hangomat, hogy a közelben lévők mind hallhassák. Megbámultak, majd sietve és némán az asztalaikhoz siettek. Nem szoktak hozzá, hogy láthatnak kiakadni. Gimis korom óta az a fajta ember voltam, aki egyedül szeret dühöngeni, nem pedig mások előtt parádézik. Ezúttal nem bírtam magammal. Fájó pontra tapintottak rá, amit nem tűrhettem szó nélkül. Tisztában voltam vele, hogy egész hétre elláttam őket témával. Sokan igyekeztek minél többet kideríteni a mindennapjaimról, ami nem feltétlen volt jó. Pletykákat ugyan nem mert senki terjeszteni rólam, mert tudták, hogy meggyűlne velem a bajuk.
Elfoglaltam szokásos helyemet, ami a legjobbnak számított az étkezőben. A hatalmas ablakok mellett volt, így tökéletes kilátás nyílt a suli udvarára ami minden évszakban másképp pompázott. Ezúttal tarkán díszelgett a lehullott levelektől, az üveget pedig vízcseppek borították, ezért a táj elmosódottnak látszott.
 - Az ebédje, kisasszony - tett le elém egy tálcát Chad, amit egy csókkal háláltam meg.
Leült mellém, de mielőtt hozzálátott volna az evéshez, felém fordult.
 - Figyelj baby. Még egyszer bocs, hogy nem tudtam veled menni, de csapatmegbeszélés volt. Tudod milyen fontos az őszi szezon...
 - Igen. Persze.
Villámmal piszkáltam a tányéromon heverő spagettihalmot.
 - Nincs harag? - fordította maga felé fejemet
Béna mosolyt erőltettem magamra. Nem haragudtam rá, mivel Ethan elkísért, de jól esett volna a barátom jelenléte. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy mennyit jelent számára a sport, hisz én is hasonló cipőben jártam. Nem egy találkát mondtam már le edzés vagy meccs miatt.
 - Nincs.
 - Te vagy a legjobb! - mondta, és megcsókolt, majd ebédjével foglalkozott.
Finom volt az olasz kaja, mégsem bírtam sokat enni belőle. Kis vonakodás után áttértem inkább a desszertre. Focistaként ügyelnem kellett a súlyomra, de egy kis süti belefért néha. Az utóbbi időben megvontam magamtól mindenféle édes élvezetet, szóval eléggé ki voltam már éhezve egy falat mennyországra. Felkészültem, hogy beleharapjak a krémes finomságba, de megzavartak. Utáltam, ha félbeszakítanak, főleg, ha evés közben.
 - Szia Chris.
Felnéztem a jövevényre, és próbáltam nem mosolyogni.
 - Helló Ethan. Mit szeretnél?
Nem bírtam ki, hogy ne kóstoljak bele a desszertbe, hiába tűnhettem udvariatlannak miatta. Csokis krémje elfeledtette velem egy pillanatra az asztalunk előtt ácsorgó exemet.
 - Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy.
 - Élek még, köszi. Nem te vagy az első aki kérdezi.
 - Igen, azt gondoltam, csak tudod hogy én..
Chad ingerülten lecsapta villáját az asztalra.
 - Baby... - próbáltam megnyugtatni a barátomat, de hiába.
Felkelt helyéről, és Ethan elé lépett. Köztudott volt, hogy nem bírják egymást.
 - Chris jól van, oké? - szólalt meg dühösen. - Majd én vigyázok rá. El lehet húzni öcsi.
 - Ha annyira vigyáznál rá, nem velem lett volna szombaton.
 - Most már rohadtul nincs rád szükség. Tűnj innen!
Körbenéztem. A teremben feszült csend honolt, mindenki a mi asztalunk felé tekintgetett.
 - Pont hogy rám van szüksége - vetette oda Ethan.
 - Ha annyira kellenél neki, nem dobott volna téged a hülye hisztijeid miatt.
 - Oké srácok most már elég! - álltam fel dühösen.
Kezeimet Chad vállára tettem, hogy visszafogjam.
Ethan-nel másfél éve szakítottunk, közös megegyezés alapján, mert úgy gondoltuk a foci miatt nem jut elég idő a kapcsolatunkra. Ha én ráértem, általában neki volt más programja, bár többnyire miattam maradtak el a randijaink. A suli mellett ott voltak az edzések, meccsek, neki pedig az apja vállalkozása. Gyakran besegített az öregének. Mikor elváltunk, erős érzelmek fűztek még hozzá, amik idővel halványultak, de nem szűntek meg teljesen. Chad tudott a szakítás okáról, ezt próbálta feleleveníteni.
 - Jaj Chris, a meccseid miatt alig van időd rám - imitált barátom nyávogós hangon. A termet nevetés szántotta végig. - Érdekes, rám mindig van ideje!
Ethan agya elborult. Ritkán folyamodott erőszakhoz, de ezúttal így cselekedett. Öklével akart választ adni Chadnek, de barátom gyors reflexei lévén kikerülte az ütést, így a jobbegyenes nekem érkezett.
Az ütés erejétől visszazuhantam a székemre. Arcomhoz kaptam kezemet.
 - Úristen Chris... - kezdett magyarázkodni Ethan.
 - Takarodj! - kiáltottam rá dühtől elvakultan.
Magam is meglepődtem hangnememen. Soha nem kiabáltam még vele, de ezúttal rettenetesen felbosszantott. Chad leguggolt elém. Hátrasimította hajamat, és elhúzta karomat, hogy megvizsgálhassa az ütés helyét.
 - Sajnálom. Nem téged akartalak...
 - Nem hallottad?! - fordult hátra barátom. - Húzz innen a büdös picsába!
Hátralökte a másik fiút, aki további mentegetőzés nélkül otthagyott minket. Tekintetemmel követtem, míg le nem ült az ebédlő másik végében a haverjaihoz, pontosabban Scarlett Dixon, az egykori legjobb barátnőm mellé. A lány engem bámult, pillantásunk találkozott. Megvető pillantást küldött felém, majd a fiú felé fordult, és beszélgetni kezdtek. Pár másodpercig még figyeltem őket, majd Chad hangja terelte vissza gondolataimat.
 - Hozok neked jeget!
Megfogtam karját.
 - Felesleges. Úgy üt, mint egy lány. - mondtam, pedig még akkor is fájt, bár a lelkemnek jobban, mint a testemnek.