3. Rész - A búcsú és a szemtelen idegen

Nem sírtam. Egy hete szereztem tudomást Dr. Carter haláláról, és azóta többször is rám tört, de akkor, a sírja mellett állva és a papot hallgatva, nem jöttek a könnyek. Elfogytak, vagy annyi szenvedés után üres lettem belül, és nem tudtam érezni többé a keserűséget. Nem volt rá magyarázatom, de nem bírtam sírni.
Nem mentem iskolába, és ennek az okát egyedül Ethan tudta. Úgy éreztem ő megért, ő ismerte a gyenge oldalamat. Más emberek csak a kemény, mindig határozott focistát látták, de Ethan tudta, hogy milyen vagyok legbelül. Se Chadnek, se az osztálytársaimnak nem akartam elmondani, hogy azért kértem igazolást egy egész hétre, mert összetört a hír. Ha rám írt valaki, (amit elég sokan megtettek) mindössze annyit mondtam, hogy lebetegedtem. Az exemen kívül csak Amber és a barátom tudták a suliból, hogy meghalt az orvosom. Egyelőre senkinek sem akartam tudtára adni, de a hírek gyorsan terjedtek.
Ethan egyetlen egyszer találkozott Will bácsival, mégis felajánlotta, hogy elkísér a temetésre. A szüleim velem voltak és hálával tartoztam, hogy eljöttek, de az, hogy a fiú mellettem állt, nagyobb biztonságérzetet keltett bennem. Átkarolta a derekamat, hogy éreztesse, vigyáz rám. 
Vagy 50 feketébe öltözött, esernyőt tartó embert láttam. Az eső nem sokkal a ceremónia kezdete előtt eredt meg, és azóta is kitartóan zuhogott. Biztos voltam benne, hogy a felhők is Will bácsit siratják. Mikor a pap befejezte a mondandóját, lelépett az emelvényről, hogy átadja helyét egy középkorú, szőke hölgynek. A nő arcvonásai ijesztően hasonlítottak Dr. Carterére, és ahogy megszólalt, beszéde is a doktorra emlékeztetett. Lucy, William legidősebb lánya belekezdett hosszú és szomorú gyászbeszédébe. Ethanre pillantottam.
 - Nem bírom. Sajnálom - suttogtam, majd elindultam a temető egy távolabbi sarka felé.
A fiú utánam nézett, de nem követett. Megértette, hogy magányra van szükségem. Egy kisebb kripta mellett álltam meg, ahonnan ráláttam a tömegre. Meredten bámultam feléjük, a megállíthatatlan zuhogás elnyelte az onnan érkező hangokat. Az esernyő elirányította a felém tartó cseppeket, és arra gondoltam bár ilyen könnyen távol tarthatnám magamtól az érzéseket is. A rossz érzéseket. A tagadás időszakán átlendültem, és elfogadtam a visszafordíthatatlan helyzetet. Kezdetben nem hittem el, hogy tényleg megtörtént, de a szüleim arról győzködtek, hogy ha beletörődök, jobb lesz. Tudtam, hogy semmit sem tehettem volna érte és tudtam, hogy visszahozni sem tudom többé, mégsem lett könnyebb.
Hirtelen egy mély férfihang törte meg a víz monoton kopogását.
 - Rokon, vagy barát? - kérdezte közömbösen.
 - A kezelőorvosom volt. És a barátom is - feleltem csendesen.
Egy magas testet éreztem magam mellett. Odapillantottam. Húszas évei közepén járó, sötétszőke hajú, elegáns férfi állt mellettem. Fekete, stílusos öltönyt viselt, ami úgy állt rajta, mintha neki lett volna tervezve. Arcát enyhe borosta fedte, így idősebbnek tűnhetett 1-2 évvel, de barna szemének fiatalos csillogása felfedte valódi korát. Egy fejjel magasabb volt nálam. Mikor ráeszméltem, hogy túl hosszú ideje bámulom, hozzátettem:
 - Te honnan ismerted?
 - Az asszisztense voltam egy évig.
 - Hogyhogy nem találkoztunk még?
Sántított a történet, hisz régóta jártam a dokihoz. Az is feltűnt, ha másik takarító volt a rendelőjében, nemhogy ha egy másik orvos lett volna ott.
 - Lehet, hogy elkerültük egymást. 2 éve átköltöztem Readingbe. De most a sors összehozott minket.
 - Aha, a sors - mondtam gúnyosan, és ismét a gyászolók felé fordultam.
Kis ideig csak bámultam őket, gondolataimba mélyedve. Éreztem, hogy a férfi engem méreget, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Már épp kezdtem volna megfeledkezni az előbbi párbeszédről, mikor ismét megszólalt.
 - Milyen udvariatlan vagyok. Még be sem mutatkoztam. Daniel Way - nyújtotta felém a kezét.
 - Christina Brooks - feleltem, de nem fordultam felé.
 - Na de kisasszony. Ez illetlen dolog.
 - Leszarom mi illetlen, csak hagyj végre békén.
Felemeltem kissé a hangom, de amint tudatosult bennem, hol vagyunk, elhallgattam.
 - Talán megsértettelek valamivel? - erősködött.
 - Ez egy temetés, az ég szerelmére! Megtennéd, hogy befogod?
 - Bocs - vetette oda kimérten, majd elhallgatott.
Dühösen forgattam meg a szemeimet. Irritált a férfi jelenléte, és az, hogy nem volt tisztelettel a helyzetre. Legszívesebben elküldtem volna onnét, de nem volt hozzá jogom.
Eközben Lucy beszéde véget ért, és ismét a pap vette magához a szót. Megakadt a szemem Ethanön, aki ide-oda forgatta a fejét, engem keresve. Visszaindultam feléjük.
 - Hová mész? - szólt utánam Daniel.
 - Nem látod?
 - De, látom. Még találkozunk, Christina Brooks!
 - Ámen - morogtam magam elé, majd visszatértem volt barátom mellé.
 - Minden rendben? - kérdezte aggódva.
 - Igen. Jól vagyok.
A tiszteletes felkészült, hogy végső búcsút vegyen az elhunyttól. Az egybegyűltek sorban egy-egy szál rózsát dobtak a koporsóra. Én is elvettem a saját virágomat Ethan kezéből, és követtem a többiek példáját. Nem mertem a koporsóra nézni, féltem, hogy elszédülnék. Sietve visszaléptem a fiú mellé. 
Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig álltunk még ott. Néztem, ahogy földet szórnak a koporsóra, és azt, ahogy az emberek lassan távoznak. Részvétet nyilvánítottak Lucynak és a Carter család többi tagjának, majd elmentek. Elgondolkoztam, vajon az ő szerepük véget ér-e itt. Vajon gondolni fognak-e Will bácsira, ha kilépnek a temető bejáratán? Nem tudtam a választ, csak a magam részéről. Az, hogy megfeledkezzek egykori kezelőorvosomtól, teljességgel lehetetlen volt.
 - Kicsim - karolta át a vállamat anya. - Most már indulnunk kell.
Aprót bólintottam, majd a szememmel megkerestem Lucyt. Egy pillanat elejéig összetalálkozott a tekintetünk. Nem mondtunk egymásnak semmit, de mindkettőnk arcán látszott a lényeg. Lassan elindultam szüleim után. Meglepetésemre Ethan elkapta a kezemet, és egymásba fonta az ujjainkat. Bár titkon még tápláltam iránta gyenge érzéseket, mégsem jelentett gesztusa semmit abban a helyzetben. Ekkor lopva a kripta felé fordultam, de az idegesítő férfi már nem volt ott.