14. Rész - Káosz

 Idegesen hátráltam pár lépést, hátha feltűnésmentes tudok maradni, de nem is értem, miért reméltem.

- Christina! - mondta ki nevemet anya, a lehető legnagyobb idegességgel hangjában. - Mit keresel itt?!

- Én csak...beugrottam a könyvtárból hazafelé, hogy megkérdezzem mi van a lányokkal...

- Nem így hallottam.

A kezemben tartott edzőtáskára pillantott, ami elég nyilvánvaló jelnek számított, és volt egy sejtésem, miszerint az edzőm is megerősítette a csínyemet, ezáltal végleg lebuktatva engem. Mindketten magyarázatot követelve, összefont karokkal, és dühös tekintettel meredtek rám. Mély levegőt vettem, majd kivételesen a színtiszta igazság hagyta el a számat.

- Anya megtiltotta, hogy játsszak, pedig az orvos szerint már lehetne - magyaráztam a sztori azon részét, ami Steve-et érintette, majd szülőm felé fordultam. - Sajnálom, de nem bírtam ki, és tudom, hogy úgysem engedted volna.

Szánakozó arcot vágva vártam, hátha megenyhül, de hiába.

- Nyomás a kocsiba! - parancsolt rám.

Nem ellenkeztem. Az egyetlen jó az volt az egészben, hogy nem a csapat előtt balhéztunk. Éppen elég kínosan alakult a szituáció, még csak az kellett volna, hogy mindenki tudomást szerezzen róla.

Elkeseredetten biccentettem az edzőm felé, akin őszintén látszott, hogy csalódott bennem. Nem is vártam, hogy büszke legyen, hisz mégis csak átvertem, de a csapatért tettem. Az a düh, ami a szemében tükröződött, borzalmas bűntudatot keltett bennem. Lehajtott fejjel indultam az autóm felé.

- Chris! - szólított le a parkoló felől érkező csapatorvos.

- Ez nem a legjobb alkalom, doki...

Hátrapillantottam. Anya a nyomomban volt.

- Csak egy perc az egész. Üdv, Evelyn! - mosolygott szülőmre, aki immár mellettem állt. - Adok egy névjegykártyát. Kerestem számodra egy orvost, aki sokat tud segíteni neked.

- Köszönjük.

- Igazán nincs mit. Christina remek játékos - intézte szavait ezúttal anyának. - Kár lenne veszni hagyni a tehetségét.

Nem mertem anyára nézni, de tudtam, hogy ez a mondat csak még jobban feldühítette. Megeresztettem az orvos felé egy halvány, erőltetett mosolyt, majd elmentem mellette. Szó nélkül sétáltam el az Audimig, betettem a táskám, majd beszálltam a járműbe. Elfordítottam a kulcsot, és hagytam, hogy bemelegedjen kicsit a motor. Két kézzel szorítottam a kormányt, szinte már elfehéredtek az ujjaim. Nagyot sóhajtottam, és végiggondoltam, hogyan is mászhatnék ki abból, amibe saját magamat rángattam. Ezek után biztosra vettem, hogy nem focizhatok többé. Eközben anya is beszállt a saját autójába. Sebességbe tettem a kocsit, majd kihajtottam a parkolóból.

Ha egyedül mentem a meccsekre, hazafelé mindig kerülő utat választottam, így az átlagosan 20 perces út több mint fél órásra duzzadt. Ha nyertünk, azért, hogy örülhessek, és büszke lehessek

magamra kicsit, mielőtt végighallgatom apa leminősítő beszédét, ha pedig vesztettünk, szimplán csak a magány vágya miatt. Úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt leülünk anyával "megbeszélni" a dolgot, ezért a hosszabb úton mentem. A visszapillantó tükörből láttam, hogy a fehér Ford végig a nyomomban van, és úgy éreztem neki is időre van szüksége.

Mikor hazaértünk, én szálltam ki előbb, ezúttal az edzőtáskámat is magammal cipelve. Bementem a házba, és ahelyett, hogy gyerekesen a szobámba rohantam volna, az előtérben megvártam szülőmet, aki nemsokára belépett a helységbe.

- Nem ezt vártam tőled - sétált el mellettem anélkül, hogy rám nézett volna.

Hangja nem volt kioktató, inkább csak hűvös, de éppen elég rémisztően hatott. A konyha felé tartott, és kapásból követtem.

- Tudom, és sajnálom. Én sem akartam, hogy ez legyen belőle, de nem bírtam ki.

- Ha megkérdezted volna, engedem, de így...

Továbbra is kerülte a szemkontaktust, helyette kipakolt egy nagy papírzacskóból, hogy azzal foglalja el magát.

Lábak dobogása hallatszott a lépcső felől, így odakaptam tekintetemet. Először egy fehér szoknya tűnt fel, majd előbukkant Amber, arcán hatalmas mosollyal, de el is tűnt onnan, amint megpillantotta fancsali képemet.

- Mi történt? - kérdezte értetlenül.

- Ő tudott róla? - fordult felém anya.

Szemem sarkából a húgomra lestem, aki izgatottan várta válaszomat. Pár napja összekaptunk valamin, ezért csábító ötletnek tűnt, hogy bosszúból magammal rántsam őt is, és ténylegesen elgondolkodtam ezen a lehetőségen, de nem lehettem ennyire kegyetlen.

- Nem - mondtam ki szemrebbenés nélkül. - Ambernek semmi köze ehhez.

Szülőm aprót bólintott. Fiatalabb lányára nézett, jelezve ezzel, hogy hagyjon kettesben minket.

Amber engedelmesen elhagyta a konyhát, ahol így érezhetően nőtt a feszültség. A beálló némaság nyugtalanítóbb volt, mint egy alapos fejmosás. Motoszkált a fejemben egy kérés, amit nem igazán mertem feltenni, de összeszedtem magam, és megtörtem a csendet.

- Elmondod apának?

- Nem - szólalt meg rövid gondolkozás után. - De nehogy azt hidd, hogy megúszod ennyivel. Szobafogságot kapsz, nem mehetsz sehová.

Normális esetben, ha kevésbé éreztem volna bűnösnek magam, tiltakozni kezdek, de akkor nem tettem meg. Teljesen jogosnak találtam az ítéletet, annak ellenére is, hogy a szívem mélyén nem bántam meg, amit tettem. Kicsit talán büszke is voltam, de ezt persze a világért sem mondtam volna ki.

- Értem. És köszönöm.

- 10 perc múlva vacsora. Szólj a többieknek.

Elindultam, hogy felkutassam a család többi tagját. Csodálkoztam, hogy anya nem üvöltötte le a fejemet, de volt egy érzésem, miszerint ennél sokkal fájdalmasabb bosszút tervez.