11. Rész - Deja vu

 Idegen ágyban ébredtem, és amint kinyitottam a szemeimet, rá kellett döbbennem, hogy egy kórházi szobában fekszem. A vakítóan fehér falak és ágynemű miatt hunyorognom kellett, hogy kivehessem a mellettem ülő arcát.

- Húzd el a függönyt - szólaltam meg rekedten.

Meglepett, hogy mennyire megerőltető volt beszélnem. Csak akkor tudatosult bennem, hogy halálosan fáradtnak érzem magamat. Az ágy melletti széken helyet foglaló édesanyám hirtelen felkapta fejét, mintha elaludt, vagy elbambult volna. Nem tudtam eldönteni, melyik a kettő közül.

- Chris! - kelt fel addigi helyéről. Hangja nyugtalan volt. - Hogy érzed magad?

- Úgy, mint akinek mindjárt kisül a szeme. Elhúznád a függönyt?

Anya a nagy ablakhoz ment, majd behúzta a sötétítőket, így a szobában egyből javultak a fényviszonyok. Pislogtam párat, mire végre rendesen láttam.

- Köszi. Egyébként szarul. Mint egy zombi. Mi történt?

- Nem emlékszel?

Megráztam a fejem, de megbántam, mivel megszédültem kissé. Értetlenül álltam a fene nagy gyengeségem előtt.

- Nem igazán.

Ekkor Amber, aki a szoba másik felében tartózkodott, odajött hozzánk, és leült az ágy szélére. Észre sem vettem addig, hogy ő is ott van. Szeretetteljesen a kezem után nyúlt, és gyengéden megszorította. Odapillantva arra is rá kellett döbbennem, hogy infúzió csöpög éppen a bőröm alá. Kezdtem egyre feszültebb lenni.

- Tegnap, vacsi után kérdezni akartam tőled valamit, de az ajtód zárva volt-kezdett bele a történetbe. - Kopogtam, nem válaszoltál, ezért szóltam anyuéknak.

- Apád betörte az ajtót, és ájultan találtunk rád - vette át a szót anya. - Behoztunk a kórházba, és az orvosok azt mondták, hogy túladagoltad a gyógyszereidet. Kimosták a gyomrodat. Rendbe fogsz jönni.

- Szóval...most nincs ajtó a szobámban? - próbáltam elviccelni a dolgot.

Szülőm mérgesen nézett rám, de nem hagyhattam ki a pofátlan megjegyzést. A sztori hallgatása közben lassanként előtörtek az esti emlékek. Elgyengültem, és hülyeséget csináltam. Akár végzetes következménnyel is járhatott volna a tettem, de szerencsém volt. Nem gondoltam bele ebbe.

- Ez komoly dolog Christina! Ne poénkodj vele. Miért csináltad?

- Mert fájt, és nem akart elmúlni.

Kopogás hallatszott, és egy pillanattal később apa lépett be a terembe. Hozzám nem szólt semmit, csak megeresztett egy gyenge félmosolyt. Egyből anyához fordult, hogy tájékoztassa a látogatási idő lejártáról.

- Mennünk kell - nyomott puszit az arcomra anyu. - Holnap találkozunk, és még megbeszéljük. Jó legyél kicsim.

Amber megölelt, apa pedig jobbulást kívánva hagyta el a szobát. Utoljára húgom készült távozni, de mikor az ajtóhoz ért, utánaszóltam.

- Chad tudja? - kérdeztem.

Amber visszafordult.

- Igen, beszéltem vele.

- Nem volt itt?

- Öhm..nem.

Újra az a szánakozó tekintet, amit Kirától is kaptam. Nem tetszett. Mintha lealacsonyított volna,

- Értem - mondtam úgy, mintha nem különösebben hatna meg a dolog. - Apa nagyon mérges volt?

- Chris, a karjaiban vitt el a kocsiig! Rohadtul megijesztettél minket...

Nem tudtam felelni, mivel egy nővér szólította fel a kórterem elhagyására Ambert. A lány intett felém, majd ő is elment.

Teljesen egyedül maradtam. Önmarcangoló gondolatok támadtak meg, ezért kénytelen voltam elterelni valahogy a figyelmemet. Magamhoz vettem a telefonomat, és megnéztem az értesítéseket. Chad nem üzent, ami nagyon bántott, de Ethantől érkezett egy SMS. Ezek szerint Amber őt is tájékoztatta. Nem írtam vissza, helyette unaloműzőként felnéztem az Instagramra, ahol a követőim száma jelentősen lecsökkent. A suliban történtek után egyáltalán nem csodálkoztam ezen. Szomorúan, vagy inkább dühösen zártam le a készüléket. Megigazítottam a párnámat, és óvatosan oldalra fordultam, hogy megpróbáljak aludni, de abban a pillanatban kinyílott az ajtó. Kíváncsian néztem az érkező irányába. Egy 60 körüli néni lépett a szobába, egy orvos kíséretével. Köszöntöttük egymást, majd a doki segített a nőnek az ágyhoz menni. Ezután a köpenyes kicserélte az infúziómat, majd lelépett. Már épp megpróbálkoztam volna ismét az elalvással, mikor a szobatársam megszólalt.

- Téged miért hoztak be?

Hangja barátságos volt.

- Gyomormosás.

- Alkohol?

- Gyógyszer.

Felhúzta szemöldökét.

- Csak nem öngyilkos akartál lenni?

- Nem az életemnek akartam véget vetni, csak a fájdalomnak. Probléma van a bokámmal.

- Focizol?

Meglepett a kérdése, hisz nem említettem neki, és úgy gondoltam semmi nem is utalhat rá, hogy erre a következtetésre jusson.

- Honnan veszi?

Az éjjeliszekrény felé biccentett, amin a David Beckhames mezem hevert. Biztosan anya hozta be, pizsama gyanánt.

- Vagy úgy.

Kicsit csalódtam talán, hisz azt hittem, hogy gondolatolvasó, vagy hasonló. Izgi lett volna.

- Tudod, fiatal koromban én is sportoltam. Úsztam.

- Az jó - mosolyogtam rá.

- Igen, valóban jó lett volna, ha megfogadom az orvos tanácsait. Egyik nap edzés közben fájni kezdett a vállam. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. A dolog addig fajult, hogy kénytelen voltam lemondani a sportról.

Erősen deja vu érzésem támadt. Nem ismertem a nénit, mégis megfogott a története. Lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy csak kitalálta, de leszűrtem belőle tanulságot. Rájöttem, hogy velem is megtörténhetne ugyan ez. Vagy bárki mással. Önfejű voltam, és makacs, de akkor sem éreztem azt, hogy kész lennék 17 évesen szike alá vetni magam. Kettős érzés kavargott bennem. Nem akartam úgy járni, mint a néni, de féltem a műtét következményeitől. Rettegtem, hogy talán nem játszhatok többé, vagy nem tudom hozni a régi formámat. Hirtelen ijesztőnek éreztem a jövőmet. Félve gondoltam a pár hónappal későbbi énemre. Arra, hogy vajon hogyan döntött, és hogy mivel kell szembenéznie a tetteim miatt. Egyik lehetőség sem volt biztos, és megrémített az egész helyzet.

- Magát az Úr küldte, vagy mi? - nevettem cinikusan.

A néni nem értette a helyzetet. Elmagyaráztam neki, hogy velem is hasonló helyzet áll fenn.

- Isten, vagy a beutaló, ki tudja. De remélem te tanulsz az én hibámból.

Átfordult a másik oldalára, és nem szóltunk többet egymáshoz.

Valamivel később elvittek egy vizsgálatra, és alaposan el kellett beszélgetnem egy pszichológussal is. Meséltem neki a baleseteimről, és a műtét lehetőségéről. Azt kihagytam, hogy mennyire bizonytalan vagyok, és azt is, hogy az emberek, akiket egykor barátaimnak hittem, hogyan szegültek szembe velem egyik napról a másikra. Ellátott pár tanáccsal, de csak üres szavaknak éreztem őket. Látszott, hogy nem érzi át teljesen a problémámat, hiába tűnt szakmájánál fogva empatikusnak.

Este 7 óra volt, mire eljutottam addig, hogy ténylegesen lepihenhetek, de hiába fáradtam le addigra, nem jött álom a szememre. Sokáig csak forgolódtam, és a néni szavain jártak a gondolataim.