12. Rész - A lelátó

Másnap délelőtt már a saját szememmel győződhettem meg róla, hogy valóban nincs ajtó a szobámban, és a hiányosság csak két héttel később lett pótolva. Abban az időszakban rengeteget pihentem. Otthon töltöttem minden időmet. Amíg parkolópályára ítéltek, főleg aludtam, és tévét néztem. Hétköznap délelőtt egyedül voltam, míg a szüleim dolgoztak, Amber pedig iskolában volt. Ilyenkor mindig későn keltem fel. A járkálás csak minimálisan volt megengedve, és csakis kizárólag a házon belül. Anyától kaptam annyi engedményt, hogy legalább a tévében nézhettem meccseket, ezért a készülék szinte minden délután sportcsatornára volt kapcsolva. 
Chad meglátogatott, vagy felhívott néha, de nem töltöttünk együtt túl sok időt. Edzésekre, meg csapat építő tréningekre járt, és a maradék idejének nagy részét tanulásra kellett fordítania, ezért nem ért rá. Sportoló lévén teljes mértékben megértettem, át tudtam érezni a helyzetét, tudtam milyen fontos, hogy a csapattagok kellőképpen összhangban legyenek.
Egyik délután csörgött a telefonom, és meglepetésemre Ethan neve villant fel a kijelzőn. Kelletlenül, de felvettem. Megérdeklődte, hogy haladok a felépüléssel, mire azt feleltem, jobban vagyok már, és két percnyi trécselés után le is ráztam. Azóta nem próbálkozott, csak facebook-on küldte át a leckét.
Anya igyekezett rávenni, hogy tanuljak, de túl lusta voltam, hogy hozzákezdjek. Időközben apa is megbékélt a helyzettel, a maga módján. Ugyan mogorvább volt velem az átlagosnál, de javuló tendenciát mutatott. A hétvégén elautóztam vele Readingbe, hogy kikérjük Dr. Way véleményét a bokámmal kapcsolatban. A doki szerint már járhattam volna edzésekre, de a szüleim véleménye eltért az övétől. Igazából tudtam, hogy apa szeretné, ha játszanék, de anya hallani sem akart erről.
A második héten már rendesen jártam suliba. Délutánonként ritkán volt csak programom, mivel a régi "barátaim" nem álltak szóba velem. Akadtak néhányan, akiknek bár megváltozott a viselkedése, mégis lógtunk időnként, de többnyire Chaddel, és a csapattársaimmal beszélgettem.
Azon a szombaton nagy meccs volt készülőben. Az előző évi bajnokkal vívott a csapat rangadót. Már szezon eleje óta készültem arra a mérkőzésre, de kénytelen voltam kihagyni, és ez miatt szörnyen éreztem magamat. Tudtam, hogy a csapatnak szüksége lenne rám, de a saját hülyeségem miatt nem lehettem ott velük. Egész nap a szobámban gubbasztottam, és joghurtot ettem. Mivel az édességeket szinte teljesen kiiktattam az étrendemből, folyton joghurtot ettem, ha mégis kedvem támadt a bűnözésre. Muszáj volt megőriznem a súlyomat, hogy a visszatérés alkalmával legalább azzal ne adódjanak problémáim.
A meccs kezdése előtt úgy másfél órával bekopogott hozzám Amber. Az ágyamban feküdtem, mellettem üres műanyag pohárkák hevertek szétdobálva. A tévé be volt kapcsolva, de a műsor nem tudta lekötni a figyelmemet.
 - Mi jót nézel? - kérdezte olyan hangnemben, amit akkor szokott használni, ha akar tőlem valamit 
Kényes mozdulattal arrébb dobált pár poharat, és leült mellém.
 - Gól összefoglaló. Mit szeretnél?
Húgom az helyett, hogy kertelni kezdett volna, egyből belevágott.
 - Öhm...tudod kezdek kifogyni a zsebpénzemből... 
Megforgattam a szemeimet. Míg más lányok a szüleiktől kértek pénzt ruhára, Amber folyton tőlem vett kölcsön. Se anya, sem pedig apa nem támogatta húgom kielégíthetetlen vágyát a szépségápolás iránt. Nem az első alkalom volt (és nem is az utolsó), hogy tőlem kuncsorgott, de mindig kisegítettem. Itthon azt hazudta, hogy leárazáson vette az aktuális terméket, ezért a többiek sosem jöttek rá, hogy mennyit is költ igazából. Ez volt az egyik kis titkunk a sok közül.
 - Jaj nem olyan sok - mentegetőzött arckifejezésemet látva. - Csak egy húszas kéne még, hogy megvehessem azt a ruhát. 
- Legyen - egyeztem bele nagyot sóhajtva. - De kérek cserébe valamit.
Máskor nem szabtam feltételeket, de ezúttal úgy éreztem, hogy egymás segítségére lehetünk. 
 - És pedig? - kérdezte már a szekrényemhez lépve, ahol a pénzemet szoktam tartani.
 - Anya megtiltotta, hogy eljárjak a csapat meccseire.
 - Azt akarod, hogy falazzak neked? - találta ki a gondolatomat, majd zsebre tett legalább ötven fontot. - Rendben.
Egy óra múlva előálltunk az ötlettel, hogy shoppingolni megyünk, amit anya örvendezve fogadott, mivel minden reménye az volt, hogy ezáltal rám is ragad valami Amber elegáns stílusából, de ezt az ábrándot hiába kergette. A húgom igazából valami fiúval találkozott, én pedig a stadionunkhoz mentem. Először fordult elő, hogy lelátóról kellett szurkolnom a saját klubomnak, és nem is akartam többé átérezni azt a megaláztató érzést. Voltak is, akik felismertek, és rákérdeztek, hogy miért nem játszom. Nekik azt feleltem, hogy egészségügyi problémám van, és ezután fel is hagytak az érdeklődéssel. Elfogadták, hogy már nem én vagyok a kapitány, és nem nekem kell szurkolni. Nem tűntek úgy, mintha nagyon megrázta volna őket a hír. Jobbulást kívántak, majd inkább a pálya felé fordították a tekintetüket. Rosszul esett, nem is kicsit, de igyekeztem a játékra, és véletlen sem a belső hangjaimra koncentrálni. 
A lányok jól teljesítettek, a félidőben, 1-1-es állásnál megkockáztattam, hogy benézek hozzájuk az öltözőbe. A legtöbben örömmel fogadtak, de hogy igazi volt-e a mosolyuk, azt nem tudtam eldönteni. Igyekeztem egykori csapatkapitányként az edzővel együtt feltüzelni őket. Lelkesnek tűntek, mikor visszaindultak a pályára. Kira, az új kapitány félrehúzott, hogy négyszemközt lehessünk.
 - Mit keresel te itt? - vont kérdőre lekezelő hangon.
Meglepett a stílusa.
 - Ugyan annyi jogom van itt lenni, mint neked.
 - Kötve hiszem. Nem kíváncsi rád itt senki. 
 - Tényleg? Nekem nem így tűnt.. 
Steve bá' hátra szólt a lánynak, hogy igyekezzen.
 - Hagyd békén a csapatomat - mondta az ajtóból visszanézve, de erre már nem volt lehetőségem visszaszólni.
Nem tudtam, mit gondoljak a lányról. Megfordult a fejemben, hogy a karszalag elnyerése miatt gondolta úgy, hogy többet ér nálam, de az is benne volt a pakliban, hogy mindig is gyűlölt, és csak azért viselt el, mert a kapitánya voltam. Mindenesetre eléggé letaglózott az, ahogyan beszélt velem, és fel is dühített. Igyekeztem kiverni a fejemből, inkább visszabicegtem a pályára. Szúrt a bokám, de ahogy helyet foglaltam enyhült a fájdalom. 
A második félidő lassan kezdetét vette. Tartalmas 45 perc következett. A mérkőzés vége felé a tizenhatos vonalon belül szabálytalanok voltak Anne-nel szemben, amiért a bíró büntetőt fújt. A csatár magára vállalta a tizenegyes elvégzését. Elhelyezte a labdát, és hátrált pár lépést. Próbáltam visszaemlékezni, milyen érzés is az, mikor mindenki téged figyel, ahogy állsz szemközt a kapussal, és a sípszóra vársz, ami után magadban imádkozol, hogy a hálóőr hibázzon. Régebben az én feladatom volt, hogy értékesítsem a büntetőket. Ez a tisztség másra hárult, olyan volt, mintha én már a múlt lettem volna, és mindenki tudja, hogy a múlt senkit sem érdekel.
  Anne nekifutott, majd bhatározottan a labdába rúgott, ami a jobb alsó sarok felé csavarva a kapuban landolt. Ösztönösen felugrottam a székből, de ezúttal hiába vártam, hogy oda rohanjanak hozzám, vagy hogy gratulálhassak annak, aki a gólt szerezte. A végeredmény 2-1 maradt. Boldog voltam, hogy ennyivel is előbbre jutott a csapatom, de örömömhöz valamiképp bánat is társult. Úgy gondoltam, a lányoknak már nincs szüksége rám, és nélkülem is ugyanolyan eredményesek tudnak lenni, mint azelőtt. Feleslegesnek éreztem magam. Nem tudtam eldönteni, hogy lemenjek-e gratulálni nekik, de végül úgy határoztam, hogy figyelmen kívül hagyom Kira bunkóságát, és a többiekkel foglalkozom inkább. Ismét az öltözőbe mentem, ahol nagy hangzavarral találkoztam. Csendet kértem tőlük, és ezt kivétel nélkül tiszteletben tartották. Mindenki engem bámult, a tekintetek változatosan tapadtak rám. Volt aki vidám volt, és továbbra is úgy nézett rám, mint egy társára, de akadtak olyanok, akik lenézően, vagy unottan várták, hogy mit fogok mondani. Megköszörültem a torkomat, majd további sok sikert kívántam nekik a szezonhoz. Sarkon fordultam. Néhányan jobbulást kiáltozva utánam szóltak, de nem fordultam meg többé. Kisétáltam az épületből, majd vegyes érzelmekkel hadakozva haza indultam.