Anya 7 órakor felébresztett, és 45 perc múlva már úton is voltunk a 66 kilométerre lévő település felé. Nem hittem volna, hogy újra találkoznom kell dokival, de a sors, vagy valami más természetfeletti erő úgy intézte, hogy mégis így történjen. Drága öltöny, és nyers modor. Ezt a benyomást őriztem a férfiról. Még a gondolatába is beleborzongtam, hogy az ő kezére leszek bízva, még ha egyszeri alkalomról is volt szó. Kizárt volt, hogy máskor is ő vizsgáljon meg. Elhatároztam, hogy óvatosabb leszek játék közben, (persze csak akkor, ha ez nem veszélyezteti egyetlen gólhelyzetemet sem) és hogy amint hazaérünk, kerítek magamnak egy másik orvost. Mikor ezt anya tudtára adtam nem felelt semmit, és nem tudta mire vélni a nagy ellenszenvemet. Mint kiderült, apa is ismerte a sportorvost, sőt mi több, melegen ajánlotta a szolgálatait. Bár az ő csapatából szinte senki sem járt hozzá, mégis csak jót hallott felőle. Ez a probléma azzal, ha edző az apád. Foci terén nem tudsz neki újat mondani.
- Ez az az utca - szólalt meg anya, mikor már 1 órája úton voltunk.
A belvárosban jártunk, ahol kicsivel jobb viszonyok uralkodtak. Azt nem mondanám, hogy lepukkant város volt, de igencsak csúnyácska. Anya leparkolt a kocsival, majd besétáltunk a kórház épületébe. Bánatomra nem volt lift, ezért kénytelenek voltunk lépcsőzni a negyedik emeletig. Heves fájdalom nyilallt a lábamba, de a világért nem szóltam volna szülőmnek. Túl büszke voltam hozzá. Rövid keresgélés után megtaláltuk a megfelelő ajtót. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a közelben.
Helyet foglaltam az egyik széken és magamhoz vettem egyet a kis asztalon heverő magazinok közül, míg anya bekopogott, és az asszisztenssel egyeztetett. Unottan lapozgattam az újságot, de mivel hiába kerestem a sport rovatot, csalódottan dobtam vissza. Az ijesztően barátságos mosolyú nő felém tartott.
- Dr. Way már vár rád - mondta továbbra is vigyorogva, amitől lassan pánikroham tört rám.
A rendelő felé tartva összeesküvés elmélet állt össze a fejemben, miszerint a nő azért ennyire vidám, mert pszichopata, és élvezi a halálra rémült, gyógyulni akaró betegek szenvedését, akiket végül a doki tesz el láb alól. A terembe belépve végül csalódnom kellett, mert semmiféle kínzóeszközt, vagy hasonlót nem láttam, így elméletem megdőlni látszott, hacsak...
- Dr. Daniel Way - mutatkozott be a számítógép előtt ülő férfi. Hevesen gépelt valamit, ezért még felnézni is elfelejtett a billentyűzetről. - Miben segíthetek?
Fehér köpenyt viselt, fekete keretű, divatos szemüveg csücsült az orrán.
- Ööö...én a lábam miatt jöttem.
Rám kapta tekintetét, barna szemeiben a felismerés fénye csillant.
- Christina ugye? - kérdezte mosolyogva - Már találkoztunk.
-Reménykedtem, hogy megfeledkeztél rólam.
-Ugyan, dehogy.
Az asztalához gurult az irodai székével, és kutakodni kezdett, mígnem megtalálta a leletet, amit keresett.
- Christina T. Brooks. Bokaficam. Mit takar a T.?-kíváncsiskodott.
- Terry.
- Terry....Mint a Chelsea védő Terry?
- Mint John Terry.
Látszott rajt, hogy nagy önuralmába telik visszatartani a nevetést.
- A szüleid fanatikusok, vagy mi?
- Nem mintha a Daniel jobb lenne - gúnyolódtam.
Kezdett egyre ellenszenvesebbé válni a fickó.
- Hát...tény, hogy engem nem focistáról neveztek el, de térjünk inkább a lényegre, Miss Terry Brooks.
Idegesen megforgattam szemeimet, majd felültem a vizsgálóasztalra, és belekezdtem életem mesélésébe, legalábbis azon részébe, amelynek a bokámhoz volt köze. Közben a doki óvatosan forgatta erre-arra testrészemet, ami elég kellemetlen volt. Nem úgy tűnt, mint aki figyel rám közbe, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzek egy diplomást...
- A szalagod szakadt már el? - kérdezett vissza, amitől megbizonyosodhattam róla, hogy valóban nem figyelt.
- Kétszer is.
- Aucs - húzta el száját, mintha tényleg együtt érezne velem, de ezt nem tartottam valószínűnek - Úgy néz ki, most egyben van, de tenned kell érte, hogy így is maradjon. Felírok egy speciális szorítót, és abban kell majd játszanod. De 2 hétig semmi foci! És kapsz egy szuper krémet is, arra az esetre, ha fájna.
- Van már egy csomó cucc a bokámra, és amúgy sem hagyhatom cserben a csapatomat.
- Ne vitatkozz velem! Az orvosod vagyok.
- Még... - morogtam magam elé, majd felhúztam cipőmet, és a kijárat felé tartottam.
Kezembe nyomta a receptet, és a diagnózisról szóló iratot, és óva intett rá, nehogy megszegjem az utasításait.
- Anyám lehet, hogy még beszélni akar veled - mondtam ki végszó gyanánt.
Aggódott miattam, és jó ideje ferde szemmel nézett focista karrieremre. Próbált is már lebeszélni a játékról. Habár tudta, hogy teljesen esélytelen, mégis igyekezett. Elválaszthatatlanok voltunk a labdával, és ha a rengeteg sérülés nem tántorított el tőle, akkor semmi sem fog.
- Csak nyugodtan. Elmondom milyen jó kislány voltál.
- Lekötelezel - vetettem oda szarkasztikusan, majd kinyitottam az ajtót. - Viszlát.
A véleményem cseppet sem változott meg róla. Ugyanolyan ellenszenvet éreztem iránta, mint a legelső találkozásunkkor. Csak ekkor éreztem igazán, mennyire hiányzik Dr. Carter.
- Jobbulást Terry - szólt utánam, mire a legkevésbé sem szelíden becsaptam magam mögött az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése