9. Rész - A hírek gyorsan terjednek

 Csütörtök reggel a fájdalom volt az ébresztőórám. Felkeltem az ágyból, fogtam magam, és egyből a bokaszorítóm keresésére indultam. Ideje volt megfogadnom Dr. Way utasításait, hiába volt ellenszenves a pasas. A rutinom elvégzése után a húgom társaságában kocsiba szálltam, és az iskolához hajtottam. Útközben Amber folyamatosan a hajamat kritizálta.

- Hogy tudod mindig felkötni? Tudod te, mennyit ártasz neki? - kérdezte számon kérően.

- Még sohasem panaszkodott.

A válaszom hallatán dühösen fújt egyet, de úgy látszott beletörődött a vereségbe. Mikor leparkoltam, és kiszálltunk, búcsúzóul ígéretet tett:

- Tuti, hogy hajgöndörítőt kapsz tőlem karácsonyra.

- Akkor az is a kukában végzi, mint a tavalyi szoknya - feleltem nevetve, majd az épület felé indultam.

Viszonylag jó kedvem volt, köszönhetően annak, hogy bosszanthattam a húgomat. Nálunk egyfajta szertartásnak számított már, hogy leszóljuk a másik ízlését, már csak azért is, hogy jobban érezzük magunkat tőle.

Mikor beértem az iskolába, alig pár diáktársam köszönt rám a folyosón, amit felettébb furcsának találtam. Hiába mosolyogtam néhány ismerősre, nem viszonozták a gesztust. Az osztályban sem fogadott a megszokott vidám lelkesedés, és nem értettem az okát. Betudtam annak, hogy közeledik a hét vége, és mindenki lefáradt már a "tanulás" súlya alatt.

A nap első fele viszonylag eseménytelenül telt. Végigültem az unalmas tanórákat, váltottam pár szót a barátaimmal, és egyik szünetben Chad is meglátogatott. Érdeklődött, hogy alakult az előző napi vizsgálat, de a műtétet nem említettem neki, mivel nem akartam ráijeszteni. Épp elég, hogy én be voltam tojva, nem volt szükség rá, hogy ő is aggódjon. Az utolsó órám történelem volt, amin témazárót írtunk. A tanár már egy héttel azelőtt bejelentette, de annyi minden történt velem, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Csalódottságot színlelve jelentkeztem.

- Tanárnő, én nem voltam itt az összefoglaló órán - mondtam, amint felszólított.

- Rendben Chris, akkor jövő héten bepótolod a dolgozatot.

Biztos voltam benne, hogy nem mond nemet. A tanárok elnézőek voltak velem, mivel tudták milyen életet élek, hogy mennyi szabadidőmet veszi el a foci, illetve a különféle vizsgálatok. Hálás is voltam nekik ezért, ám azt nem tudom, ők mennyire érzékelték ezt. Mosolyogva megköszöntem, majd hátradőltem a székemben, de nem lehettem elégedett, mivel egyik osztálytársam feleselni kezdett a tanárral.

- Ez nem igazság! Én sem voltam itt múltkor, de nekem azt mondta, hogy próbáljam megírni...

A tanár tanácstalanul nézett a fiúra, majd egy mögöttem ülő lány is felszólalt az ügyben:

- 1 hete be tetszett jelenteni a dolgozatot. Mindenki tudta, hogy ma írjuk. Nem fair, hogy kivételezik mással, csak azért mert „focista”.

Az utolsó szót gúnyosan elnyújtotta, mintha arra akarna utalni, hogy már nem vagyok kapitány. Biztos csak túlságosan rástresszeltem a dologra, és azért éreztem így.

Hirtelen talpra szökkentem, mielőtt egy harmadik diáknak is eszébe jut hozzáfűzni valamit.

- Most mi bajotok van? - kértem számon őket, miközben tekintetem körbejárt a termen. - Meccsem volt, edzésre mentem, Readingbe utaztam orvoshoz. Arra is alig volt időm, hogy a könyveimet elpakoljam, nemhogy a töri tanulásra.

Mindenki engem bámult, de nem kommentálták a dühödt monológomat. Meglepett, és nem is kicsit, hogy így kiálltak ellenem, holott nemrégiben még megértőek voltak. A tanár csendre intett.

- Chris, kérlek ülj le. Jövő héten megírod a dolgozatot. És Bryan, - nézett az először felszólaló osztálytársamra. - te is elhalaszthatod. A többiek vegyenek elő egy papírt. 40 percetek van. Óra indul.

A felháborodás valamiképp lecsillapodott, de még a hazainduló diákok szájából elhangzott egy-egy engem szidó mondat. Felettébb érdekelt, hogy miért. Az épületből kifelé menet sikerült elkapnom az egyik tanulótársamat, és rákérdeztem, hogy miért keletkezett a nagy ellenszenv velem szemben.

- Mindenki hallotta, hogy mi történt az edzésen - felelte, majd minden további nélkül faképnél hagyott.

Ott álltam a folyosó közepén, miközben a diákok lelkesen, beszélgetve elhagyták az épületet, és nem bírtam felfogni, amit az imént mondtak nekem. Letaglózva bámultam a fehér falat, és képtelen voltam megmozdulni. Ötletem sem volt, hogy ki kürtölhette szét a hírt. Egyre jobban tisztázódott, hogy mekkorát hibáztam. Úgy tűnt, hírnevem hihetetlen gyorsasággal kezd romba dőlni. Nem akartam elhinni, pedig tisztán láttam, hogy mi folyik körülöttem. Meg kellett tudnom, hogy kik azok, akik továbbra is mellettem állnak, illetve kik néznek semmibe ezek után. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek.

- Nem jössz? - hallottam meg Amber hangját. - Mi bajod?

- Semmi. Jövök - feleltem, majd elindultam a kijárat felé.

Egész úton csendben hallgattam a húgom mesélni valóját, és a copfom kritizálásának folytatását. Szerencsére túlságosan el volt foglalva a saját kis világával, így nem kérdezett rá többször, hogy mi lelt.

Mikor hazaértünk, anya már otthon volt, épp belekezdett valami délutáni harapnivaló készítésébe. Amber bezárkózott a szobájába "tanulni", de mind tudtuk, hogy igazából a telefonján lóg, és a barátaival chatel. Keveset tanult, mégis jobb jegyei voltak, mint nekem. Miután lepakoltam a cuccaimat a konyhába mentem, és egy almát rágcsálva felültem a pultra.

- Anya, elmehetek a délutáni edzésre? - érdeklődtem, majd nagyot haraptam a gyümölcsből.

- Megmondtam, hogy nem focizhatsz - felelte az nélkül, hogy rám pillantott volna.

Nagyot sóhajtottam.

- Nem focizni, csak...tudod ma jelölik ki az új kapitányt. Ott akarok lenni.

Anya hirtelen abbahagyta a kaja készítését, és komor tekintetét rám emelte.

- Biztos, hogy ez jó ötlet?

Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek. Valójában nem akartam hallani, amikor kinevezik az utódomat, de muszáj volt megtudnom, hogy ki lesz a szerencsés.

- Csak kíváncsi vagyok - mondtam.

-Jó, nem bánom. Menj. De vacsorára itthon legyél.

Puszit adtam anya arcára, majd a szobámba mentem, hogy elkészülhessek. Az edzőtáskámat ezúttal nem vettem magamhoz, hisz felesleges lett volna. Átöltöztem, fogtam a telefonomat, a kocsikulcsomat, és a csapatkapitányi karszalagomat, majd felvettem a kabátom, és kiléptem az ajtón.