Chad feltartóztatott suli után, így késve érkeztem meg a délutáni edzésre. Az öltözőt zárva találtam, ezért kénytelen voltam a takarítószertárban átvenni a ruháimat. Magamra húztam az új bokavédőmet, és a stoplimat, majd rohantam is a pályára, és közben örömmel érzékeltem, hogy jórészt használt a fél órával azelőtt beszedett kettő darab fájdalomcsillapító.
- Bocs főnök, dugó volt! - nyomtam az edző kezébe egy papírt, majd beálltam a már bemelegítő köröket futó csapattársaim közé.
- Ezért még számolunk, Chris! - kiáltott utánam, de hangja nem volt fenyegető.
Megesett már, hogy elkéstem, de a férfi sohasem cseszett le érte, hisz tudta, hogy ahány perccel később érkeztem, ugyanannyival tovább is maradok a gyepen, ráadásul 110%-on pörögve. Az elégedettsége sohasem csökkent irántam, és azt hiszem, erre igencsak rászolgáltam.
Volt egy igencsak hasznos ismerősöm, Louis, aki jól értett az elektromos cuccokhoz, és nem utolsó sorban a hamisításhoz. Tudom, hogy nem volt szép dolog, vitatkoztam is magammal érte elég sokat, de megkértem a fiút, hogy csináljon nekem egy kamu orvosi papírt, ami azt állítja, hogy máris beállhatok játszani. Nem kevés pénzembe került, de a csapatért tettem. Szükségük volt a kapitányra, és mivel a gólkirályi címre hajtottam, muszáj volt fociznom. Ki tudja, mennyi pihenőre ítéltek volna, ha nincs ő.
A körök lefutása után az edző köré csoportosultunk, és nyújtottunk, miközben megosztotta velünk az aznapi edzéstervet, és szót ejtett a következő ellenfelünkről is. A tizenegyeslövés és a fejelés gyakorlása után egy 20 perces edzőmeccsel zártunk. 9-9 elleni felállásban játszottunk. Előtte Steve ivószünetet rendelt el, amit kihasználva levettem lábamról a szorítót, mivel kezdett kényelmetlenné válni. Elosztottuk a csapatokat, és játszani kezdtünk. Sokkal szabadabbnak éreztem magam, kevésbé volt kötött a bokám, és az első pár percben élvezet volt futkározni a labda után, de nem kellett sok, hogy fájni kezdjen. Hamarosan jött a hideg zuhany.
Teljesen belemerültünk a játékba, és a másik csoport egyik védője, Kira, akivel nem kedveltük kimondottan egymást, nekem jött. Egy jól irányzott szereléssel elvette tőlem a labdát, így a lábam megcsúszott a nedves füvön, és a földön kötöttem ki. A részletek nem maradtak meg az elmémben, nem tudtam, aláfordult-e a bokám vagy sem, de iszonyatos kín nyilallt belé. Azelőtt sosem fájt még annyira, és rögtön okolni kezdtem magam, amiért nem tartottam be Daniel utasítását. Fájdalmamban felkiáltottam. A többiek mind körém gyűltek. Az agyam minden egyes szegletét szenvedés lepte el, a külvilág megszűnt, csak a bokámból sugárzó kellemetlen érzés létezett. Egy férfihang orvosért kiáltott, valaki elrohant, aztán percekig csak kérdezgettek, de nem bírtam válaszolni. Aztán fogtak, és feltettek egy hordágyra, majd a csapatorvos irodájába vittek. A doki lefújta valamivel sérült testrészemet, és lassan, alig érezhetően enyhülni kezdett a fájdalom.
- Doki csináljon vele valamit! - nyögtem szinte könyörögve.
Éreztem, ahogy a szemembe könnyek szöktek, de nem hagytam előtörni őket.
- Ezt vedd be - adott a kezembe egy tablettát egy pohár víz kíséretében.
Engedelmeskedtem neki, majd hátradőltem, és vártam a hatást, miközben az orvos a lábamat vizsgálta.
-Erős a gyanúm, hogy megint elszakadt a szalag. Christina, nem viselted a bokavédőt?
- De igen! Egy darabig...
- Pont azért van, hogy elkerüljük ezt! - oktatott ki a férfi.
- De nem tudok mozogni abban a szarban.
- Befáslizom a lábad, és holnap visszamész Dr. Wayhez.
Hirtelen felpattantam ülő helyzetbe.
- Oda biztos, hogy nem megyek! - jelentettem ki rendíthetetlenül.
- Ezt majd a szüleid döntik el.
Bekötözte a lábamat, majd segített kibotorkálni a szobából. A folyosón már ott vártak a többiek. Aggódva érdeklődtek, mire igyekeztem magabiztos arccal bizonygatni, hogy hamar rendbe jövök. A kapusunk, Zoe a hátára vett, és úgy vitt be az öltözőbe. Már a cuccom is ott volt. Hálás lehettem a lányok segítségéért, de a csapattársaknak ez a dolga. Az együttműködés. Elégedett is voltam, hisz ez valamelyest az én munkámat is igazolta. A kapitány feladatai közé a csapategység fenntartása is beletartozik, és ez az eset tökéletesen megerősítette az eredményességemet.
Elkészültem, majd ugyanazzal a díszkísérettel jutottam ki az épületből. Az edző épp akkor köszönt el az orvostól, nem kételkedtem benne, hogy miről folyt a szó.
- Te nem vagy normális! - kiabált már távolról a férfi.
Zoe letett a földre.
- Mondj valami újat - feleltem pofátlan lazasággal.
- Holnap szépen elmész ahhoz az orvoshoz, és megfogadod az utasításait! A hamis igazolásodról pedig ennyit!
Idegesen tépte ketté a papírt, majd még apróbb darabokra szedte. Végül a földre szórta.
- Megfosztalak a csapatkapitányi címedtől!
- Ezt nem teheted! - tiltakoztam felemelve a hangomat.
- Nem! Ezt te nem teheted. A kapitány választásról hamarosan tárgyalunk. Viszlát csütörtökön.
Ezzel faképnél hagyott minket. Minden szempár rám szegeződött. Várták a magyarázatomat, de egyikük sem szólalt meg.
- Értetek tettem... - törtem meg a csendet halkan.
- Ez durva volt Chris... - szólalt meg Anne - Hamisítás.
Ekkor megpillantottam szüleimet. Anya felém rohant, de apa csak a távolból figyelt minket. Lesütött szemmel hallgattam végig, ahogy a lányok elmesélték szülőmnek, hogy mit tettem.
- Christina Terry Brooks - szólított anya teljes nevemen, ami sohasem jelentett jót. - Megtiltom neked a focit, a létező minden formában!
Hangja ellentmondást nem tűrő volt. Megrémültem.
- Anya ne csináld ezt velem... - néztem rá kérlelve.
-De. Igenis ezt csinálom. Most pedig nyomás a kocsiba, és számolj be apádnak is.
Csak akkor döbbentem rá, hogy az edző, a csapat, és anya a számonkérés könnyebbik felét takarták. Bele se mertem gondolni, hogy apa mennyire csalódott lesz, ha mindez a tudomására jut.
Bicegve elindultam a parkoló felé, anyával a nyomomban. Utoljára visszafordultam, és intettem a társaimnak, de csak meredtek rám némán, reakció nélkül. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a karrierem, ami egyúttal az életemet is jelentette, romokban hever.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése