Reggel még nyugodt voltam, de a doki aggodalma rám is átragadt. Ő nem az a fajta orvos, aki csak megmondja mi bajod, majd lökdös is kifelé a rendelőjéből. Daniel együttérző volt, jól bánt minden betegével. Legutóbb láttam, amint egy idős nénivel beszélget, és úgy folyt az eszmecsere, mintha csak a saját nagymamájával állt volna szemben. Igazán kedves tőle ez a közvetlenség, de volt benne valami nárcisztikus, ami felettébb idegesítővé tette.
A folyosón rajtunk kívül egy kisfiú, meg az anyukája tartózkodott. A gyerek halkan sírdogált, látszólag erős fájdalmai lehettek szegénynek. Csendben ültünk egymás mellett apával, és a mondanivalóm egyre inkább kikívánkozott. Azt még nem tudtam, hogyan tálaljam, így azt csináltam amit máskor is, ha beismerni valóm volt. Belekezdtem, és hagytam, hogy a többi magától jöjjön.
- Apa... - szólítottam meg félénken. Felém fordult, de nem mondott semmit, ezért nagy levegőt vettem, és folytattam. - Tegnap edzés után... szóval, az edzőm nagyon berágott rám, lecseszett meg minden és...elvette tőlem a szalagot.
Abban a pillanatban örültem, hogy nem kellett végighallgatnom saját magam, mivel szavaim borzalmasan esetlenül, és szánalmasan hangoztak. Szégyenkezve lehajtottam fejemet. Legszívesebben a föld alá bújtam volna, hogy önmagam marcangolása csendben kiteljesedhessen és felemészthessen. Tudtam, hogy kiabálni nem fog, de ez cseppet sem nyugtatott meg.
- Kiderül, hogy hamisítasz, most meg ez is... Az én csapatomban a fiúk sosem tennének ilyet, főleg nem Dylan, a kapitány. Ő igazi profi.
- Mindig csak a fiúkkal jössz! - emeltem fel a hangom. - Azt nem is veszed figyelembe, hogy a lelkemet kiteszem azért, hogy megfeleljek neked! Oké, hibáztam, elismerem. De tanultam belőle.
- Nem ezt várnám tőled Christina.
- Bocs, hogy nem vagyok tökéletes - vetettem oda sértődötten, de erre már nem kaptam választ.
Sosem hallottam még ennyire csalódottnak. Elszorult a szívem, ha arra gondoltam, mekkora következménnyel járt a köz érdekében véghezvitt csínyem.
Fél órányi várakozás után kinyílott a rendelő ajtaja. Daniel asszisztense bukkant fel.
- Christina T. Brooks? - kérdezte a kezében tartott dokumentumra pillantva.
- Én vagyok.
- Fáradj be, kérlek.
Apára pillantottam, aki nem mutatott rá hajlandóságot, hogy velem tartson. Egyedül mentem be a vizsgálóba.
- Gáz van Terry - fogadott felettébb megnyugtató módon a doki.
Hangja túl komolynak hangzott, rövid ismeretségünk során sosem tűnt még ennyire hivatalosnak. Nem mondott újat, ezért nem is feleltem neki.
- Chris, a bokád kritikus állapotban van – folytatta. - A szalagok ki vannak lazulva, tegnap el is szakadt egy. Ebben az esetben fennáll egy műtét lehetősége, amivel rendbe lehetne hozni őket. A felépülés hónapokat vesz igénybe, de utána jobb lesz a helyzet.
- Na, azt már nem! - tiltakoztam kapásból. - Az én lábamat nem vágják fel!
- Gondold végig, Terry. Beszéld meg a családoddal, és döntsetek együtt. Nem annyira félelmetes, mint amennyire annak hangzik.
Nem nyugtatott meg. Lepergett a szemem előtt a kép, ahogy szikével esnek neki a bokámnak. A gipsz, a mankó, a szabadságom korlátozása elviselhetetlen lett volna számomra. Kizárt volt, hogy belemenjek.
- Mi a garancia arra, hogy sikerül, és nem leszek nyomorék egész életemben? - tettem fel jogosan a kérdést.
- Ha profi csinálja, nem lesz probléma.
- Ugye nem te? - vágtam rá.
Daniel elnevette magát.
- Nem kell félned. Nekem ehhez nincs végzettségem.
- Megnyugodtam.
Hangom gúnyos volt, de a doki nem sértődött meg. Teljesen komolyan gondoltam, de ő viccként fogta fel. Jól szórakozott rajtam.
- Ha több információt szeretnél, tudod hol találsz meg.
- El sem tudnám felejteni.
A kijárat felé sántikáltam, de elég nehezen ment. Sokat járkáltam már aznap, és megterheltem a lábamat.
- Gyere, kikísérlek - ajánlotta fel Daniel.
- Megoldom egyedül is - löktem el karját, és tovább indultam.
Kinyitottam az ajtót, de még ekkor is követett. Apára pillantottam. Tekintetünk találkozott, de egyből elfordította a fejét. Felkelt, fogta a kabátját és elindult lefelé a lépcsőn.
- Haragszik rád? - kérdezte Daniel amint apa hallótávolságon kívül ért.
- Ja, olyasmi.
Semmi köze nem volt hozzá, ezért hiába is fürkészett kíváncsian, nem árultam el neki többet.
Csendben lifteztünk le a földszintig, és a doki egészen a főbejáratig lekísért. A recepció előtt megálltam egy pillanatra, hogy elköszönjek, de a férfi a szavamba vágott.
- Be vagy szarva mi? Azért egy ilyen műtét nem kis dolog.
- Nem akarok kés alá feküdni. Nem kockáztatok.
- Ne vesd el egyből a lehetőséget. Ráérsz dönteni még. Úgyse focizhatsz most egy darabig.
Igaza volt, mégis fájt ezt mástól hallani. Ő úgy tudta, hogy a sérülés miatt nem játszhatok, de sokkal komolyabb oka volt ennek.
Hátat fordítottam, és kinyitottam az ajtót.
- Viszlát Dr. Way - mondtam, majd kiléptem a szabadba.
- Gyógyulgass Terry. És mindenképp hord a szorítót! - szólt utánam, majd a bejárat becsukódott kettőnk között.
Bár kedves gesztus volt tőle, hogy lekísért, a véleményem nem változott meg róla.
Megkerestem a kocsinkat, és beültem apám mellé. A motor már járt, amint bekötöttem az övet, indultunk is. Elmeséltem neki mindent, amit a doki mondott, de nem felelt rá. Csendben maradtunk. Félúton bekapcsolta a rádiót, de nem bírtam a zenére koncentrálni, annak ellenére sem, hogy jó számokat játszottak. Csak bámultam ki az ablakon, és igyekeztem elterelni gondolataimat. A kép, hogy szikével esnek neki a lábamnak, és mindent elborít az ereimből spriccelő vér, makacsul berögzült az agyamba, és bármennyire akartam is, nem állt szándékában eltakarodni onnan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése