2017. augusztus 29., kedd

10. Rész - Megfosztva

 Mikor odaértem, már az egész csapat jelen volt. Kint ültek a füvön, utcai ruhában, körülvéve az edzőt. Csendben hallgatták a férfit. Hiába voltunk lányok, a hallgatás egyikünk erényei közé sem tartozott. Kizárólag akkor maradt néma a társaság, ha valami fontos közölnivaló hangzott el. Mikor elindultam feléjük, felém kapták a tekintetüket. Úgy látszott, megbeszélték, hogy előbb ott lesznek, és engem "véletlenül" elfelejtettek tájékoztatni erről. Nem kis megdöbbenéssel a hangjukban köszöntöttek, majd leültem melléjük.
- Meghoztuk a döntést a klub elnökével - mondta az edző.
Végigsimítottam szeretett karszalagomon, alaposan, és valószínűleg utoljára szemügyre véve a sokszor látott "captain" szót. Beletörődve vártam, hogy megossza velem, ki lesz az utódom, de igazából nem akartam tudni. Túl akartam esni rajta minél hamarabb.
- Kira - folytatta a férfi. - Mától te vagy a kapitány.
A hátvédre néztem, aki elégedett mosollyal fogadta a kinevezését. Felkeltem, hogy távolabb húzódhassak, amíg a többiek átadják a gratulációikat. Végignézem, ahogyan a lány sorban megölel mindenkit, és azt ismételgeti, hogy mennyire megtisztelő. Megtisztelő volt, annyi biztos. Több mindent jelent a kapitányi poszt, mint amit mások képzelnének. Felelősséget, hatalmat, áldozathozást. Klasszikus értelemben nem te voltál a főnök, inkább mintha téged rendeltek volna alá a többieknek. Hogy miért is? Egy részről hálátlan feladat, hisz te vagy az első, akit elő lehet venni, ha hibázik a csapat. De megérte. Teljes mértékben megérte.
Miután Kira az utolsó társunkat is magához ölelte, felém fordult. A boldog vigyora szánakozóba váltott át, de próbáltam magabiztosan a szemébe nézni. Nem láthatták rajtam, hogy megtörtem, hisz ha a rangomat nem is, de a méltóságomat meg kellett őriznem. Lassan odajött hozzám. Ahogy ránéztem, nem bírtam megtartani a büszke, makacs tekintetet. Szívemen nagy súllyal, de végül kezébe adtam a karszalagot. Nehezemre esett megválni tőle.
- Vigyázz rá - mondtam halkan, majd én is megöleltem.
- Vigyázok, ne félj.
A lányok az öltözők felé indultak, ketten maradtunk az edzővel.
- Akkor én megyek is - fordultam a férfi felé. - Sok sikert a továbbiakban.
- Nem nézed meg az edzést? - kérdezte meglepődve.
- Minek? Semmi keresnivalóm itt.
Hangom elkeseredett volt. Nyomorultul éreztem magam. Semmi másra nem vágytam, minthogy kisírhassam magamat Chad karjaiban.
- Chris, ez nem ellened irányul. Remek játékos vagy, de meg kell tartanom a fegyelmet. Nem kivételezhetek veled. Továbbra is a csapat tagja vagy, és számítunk a jelenlétedre, még ha csak a kispadon is.
- Nem tudom, mit szólnának ehhez a lányok. Kétlem, hogy örülnének. Sajnálok mindent. Viszlát Mester.
Lehangoltan sétáltam vissza a parkolóba. Olyan érzésem volt, mintha megfosztottak volna a testem egy darabjától. A szalag szinte már részemmé vált, rengeteget jelentett számomra a kis tárgy. Megtiszteltetés volt egy éven keresztül kapitánynak lenni. Magabiztos, irányító személy voltam a gyepen, de abban a percben úgy éreztem, hogy semmim sincs. Elvették tőlem a csapatban betöltött rangomat, és ami még jobban megkeserítette a helyzetemet, egyáltalán nem játszhattam. Sem mint kapitány, sem mint sima csatár. Csalódottan csaptam be magam mögött a kocsim ajtaját. Beindítottam a motort, majd autóztam kicsit a külvárosban, hogy kiszellőztessem a fejem, és elgondolkozhassak a nap eseményein. Sok volt ez nekem egy napra, de igyekeztem megnyugodni. Közben próbáltam hívni a barátomat, de nem vette fel a telefont. Ez még inkább elkeserített. Teljesen egyedül éreztem magam.
Mikor hazaértem, már majdnem sötétedett. A többiek az étkezőben ültek, és épp nekikezdtek a vacsorának.
- Chris! - állt fel az asztaltól anya. - Gyere, egyél velünk.
- Nem vagyok éhes, köszi. Lemehetek futni a parkba?
- Mégis mit gondolsz? Pihentetni kell a bokádat! Nem mész sehova.
- Jó, akkor leviszem a kutyát.
Anya értetlenül bámult rám.
- Nincs is kutyánk.
Húztam egyet a vállamon.
- Egy próbát megért. Kérlek! Rajtam lesz a bokavédő.
- Úgy sem. Maradsz szépen a fenekeden.
- Jó! - adtam meg magam ingerülten, majd a szobámba siettem.
Dühösen becsaptam magam mögött az ajtót, és kulcsra zártam. Az ágyamra ültem, és felhúztam jobb lábamat. Levettem a szorítót, és szemügyre vettem testrészemet. Látszólag semmi baja nem volt, mégis fájdalom sugárzott belőle. Így volt ez az életemmel is. Látszólag tökéletes, sok baráttal, de a felszín alatt teljesen más lapult. Érdekből kialakuló kapcsolatokból, és sorra halmozott hibákból állt az egész. Kicsit megmozgattam a bokámat, de így, a bokavédő nélkül gyengének, és kötetlennek éreztem. Felkeltem, óvatosan ránehezedtem, és megtettem pár lépést. Rossz volt. Nem bírtam már elviselni a fájdalmat, véget akartam vetni neki végleg. A szekrényhez mentem, minden egyes méter megtétele után jobban szúrt. Kihúztam egy fiókot, és kivettem belőle egy fájdalomcsillapítóval teli dobozt. Bevettem belőle kettőt, de úgy éreztem nem elég. Azt akartam, hogy azonnal hasson, hogy megszabadítson a szenvedéstől. Újabb tablettát nyeltem le. Attól az apró, ki tudja miből álló pirulától vártam a megoldást minden egyes gondomra. Felelőtlenül újabb, és újabb szemeket szedtem be, majd idegesen visszadobtam a fiókba, és bezártam. Mélyeket lélegezve támaszkodtam meg. Tekintetemet egy bekereteztetett képre szegeztem, ami Ambert és engem ábrázolt. Nem voltunk még tíz évesek sem talán, mikor készült. Húgom rózsaszín ruhában mosolygott a kamerába, míg én egy angol David Beckhames mezben ültem a földön, kezemben egy focilabdával. Elnéztem a vidám kislányt, aki egykor én voltam. Az álma az volt, hogy focista lehessen, és minden erőmmel azon voltam, hogy valóra váltsam ezt neki. Egészen addig a napig, mikor elcsesztem az egészet, és romba döntöttem mindent, amit addig elértem. Elfordultam a képtől.
Hátamat a szekrénynek vetettem, majd lassan lecsúsztam a földre. Szédültem, rosszul éreztem magam. Mereven bámultam a szemközti falra ragasztott focis posztereimet, majd a világ megfordult körülöttem. Aztán sötétség lett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése