15. Rész - Orvost!

 Kicsengettek az utolsó óráról. Szívesen lógtam volna Chaddel, de a szobafogságom miatt nem léphettem le otthonról. Az óráim végeztével egyből haza kellett mennem, ezért nem is beszéltük meg, hogy találkozunk tanítás után, bár a suliudvaron mégis sikerült belebotlanom. Mosolyogva szólítottam le az utca felé igyekvő fiút, aki visszafordult, de látszólag nem túl nagy lelkesedéssel tette.

- Szia baby! - köszöntött két puszival. - Nem tudtam, hogy még itt vagy.

- Pedig mondtam, hogy 3-kor végzek. Csak nem sörözni mentek?

A tőlük 30 méterre parkoló fekete RX8-as felé biccentettem, aminek közelében a kosaras srác néhány haverja tanyázott, türelmetlen pillantásokat intézve az irányunkba. Péntek délutánonként gyakran eljártam a bandával iszogatni kicsit, de sok más dologgal egyetemben, már ez is a "tiltólistámra" került. Nem köszöntek, hiába üdvözöltem őket mindig, és a barátom is mintha kezdett volna elhidegülni. Felmerült bennem, hogy ő is a karszalag miatt "dühös rám", ám hamar elvetettem az ötletet, sőt már nevetni tudtam volna rajta. Röhejesnek tartottam, hogy egyáltalán eszembe jutott egy ilyen eshetőség.

- Ja, nem - intett nekik Chad. - A pályára tartunk, gyakorolni kicsit.

- Olyan sokat edzetek mostanában. Hogy bírod?

- Van mi motiváljon - kacsintott rám. - Viszont most mennem kell. Kár, hogy nem tudsz eljönni...

Az arca valóban csalódott volt. Már egyáltalán nem értettem, hogyan is tudtam kételkedni a fiúban.

- Igen, én is sajnálom – feleltem. - Vigyázz magadra.

Közelebb léptem, és lábujjhegyre álltam, hogy kiharcolhassak magamnak egy csókot, ami rövidebb lett, mint számítottam rá. Ő húzódott el előbb, és egy utolsó, sármos vigyor után már ment is a többiekhez.

Vissza sem nézve ült be a kocsijába, és három fiú követte a példáját. Mások, legalább hatan elfoglaltak még pár járgányt, majd követték Chad autóját, ami nemsokára elhajtott a külváros irányába. Furcsának találtam, hogy két olyan srác is velük tartott, akik nem tartoztak a csapathoz, de ha tudnom kellett volna az okát, a barátom biztosan elmondta volna. Furcsán viselkedett, mégis megbíztam benne. Néhány pletykát leszámítva nem volt okom kételkedni, és a folyosói szóbeszédet is igyekeztem elengedni a fülem mellett.

Az Audim felé indultam, nagyokat lépve, mivel késésben voltam. A szabály szerint a suli vége után legfeljebb 30 perc múlva otthon kellett lennem. A gyakori délutáni dugókat figyelembe véve ez is kevés időnek számított.

- Hé, Chris! - szólított le Ethan, nem kis meglepetésemre. - Van egy perced?

Ekkor kapóra jött a szobafogságom, hisz halaszthatatlan ürügy volt. Bár nem kötöttem Ethan orrára, de legalább nem hazudtam neki, ezért könnyebb volt a lelkiismeretem.

- Nem, bocsi. Sietnem kell. Majd máskor beszélhetünk.

-Ó. Oké. Akkor viszlát hétfőn - intett csalódottan, és otthagyott.

Sietve beszálltam a kocsiba, és a lehető legrövidebb úton mentem haza.

Rajtam kívül már mindenki otthon volt, és gyanúsan nagy lett a csend, amint beléptem a házba.

- Öhm...sziasztok. Mi folyik itt?

A nappaliban ültek. Mindenki felém irányította tekintetét, mintha csak egy űrlény lennék, aki azért jött, hogy elvigye a lelküket. Kicsit bizarr volt, és rémisztő, ahogy rám bámultak, ezért kérdő pillantásokat küldve ültem le. Ambernek esett le először, hogy milyen kellemetlen is a helyzet, ezért felpattant, hogy ölelés-szerűséggel üdvözöljön.

- Lemaradtam valamiről? - kérdeztem gyanakodva.

Gyanús volt a nagy szótlanság.

- Beszélgettünk kicsit rólad... - szólalt meg apa ijesztően komoly hangon.

- Rosszat sejtek...

- Ne aggódj - nyugtatott anya. - Csak annyiban egyeztünk meg, hogy holnap elküldünk orvoshoz, és elbeszélgetsz vele a tennivalókról.

- CSAK ennyiben? - hangsúlyoztam a szót. - És mégis milyen tennivalókról beszélsz?

Anya elmosolyodott.

- Keresd meg a névjegyet, kérlek.

Beletúrtam a mellettem heverő táskába, és kivettem a kis cetlit, amit a csapatorvostól kaptam, majd szülőm kezébe nyomtam. Ránézett, és kétségbeesett döbbenet ült ki az arcára. Pár másodpercig meg sem bírt szólalni, de amikor mégis megtette, hangja szokatlanul magas, és tiltakozó volt.

- Na nem! Hozzá biztos, hogy nem engedlek!

- Ismered? - kérdeztem meglepődve.

- Egy évfolyamra jártunk a gimiben. Egy tapló. Jobb ha elkerülöd.

Bosszankodva felugrottam a fotelből.

- Ez most komoly?! Azért nem mehetek el egy dokihoz, mert te nem bírtad őt a gimiben? Akkor mégis mit tegyek? Várjam meg, amíg teljesen leépülök?!

Apa egyetértően bólogatott, gondolom ő nem ismerte a tagot, és nem értette, mitől borult ki ennyire a felesége.

- Nyugodj meg, kicsim - kelt fel anya. - Hívd fel inkább Dr. Way-t, és kérdezd meg, mikor tud fogadni.

- Biztos, hogy nem! - feleltem bosszankodva. - Nem tilthatod meg, hogy ehhez a Drasny...akárkihez menjek. Orosz, vagy mi a fene?

Egészen addig meg sem néztem a névjegyet, de ahogy megpillantottam a kiolvashatatlan nevet, valahogy alábbhagyott a lelkesedésem.

- Igen, orosz családból származik. És de, megtilthatom. Tárcsázd Dr. Way-t, vagy egyáltalán nem mész orvoshoz.

Más esetben kapálózva tiltakoztam volna ez ellen, hisz az én leltáramban Daniel még mindig egy diplomás parasztként foglalt helyet, de jelen esetben ő is jobb választásnak tűnt, mint a semmi. Valakinek muszáj volt „gyógymódot” kerítenie a bokám számára, és ő volt az egyetlen, aki kézenfekvő megoldáskén szolgálhatott. Felvettem az asztalon heverő vezetékes telefon kagylóját, majd a saját névjegyzékemből átmásoltam az orvos számát. Anyának megadta a mobilja elérhetőségét, és azt tárcsáztam, mivel délután 3 után már a titkárnő sem volt a rendelőben, hogy fogadja a hívásokat, így felesleges lett volna a másik számmal próbálkoznom. Néhány csengés után felvette.

- Halló? - szólt bele mély, férfias, de nem kicsit ellenszenves hangján.

- Dr. Way? Christina Brooks vagyok.

- Öhm...Christina? - gondolkozott el.

- Terry -forgattam meg a szemeimet.

- Terry! Hát persze! Mi újság?

Olyan lazasággal kérdezte ezt, mintha azért kerestem volna fel, hogy pletykálkodjunk, de a kórlapom, és az ellenséges viselkedésem alapján igazán tudhatta volna, hogy eszemben sincs ezért hívogatni.

- Csak a szokásos. Nyilalló fájdalom, szakad szalag, ilyesmi - vettem csevegősre a hangnemet.

- Aucs! Csak nem orvosi varázsérintésre van szükséged?

- Bár ne lenne. De tudod, néha muszáj.

Szinte éreztem, ahogy elmosolyodik a vonal túloldalán.

- Hát persze. Mikor szeretnél jönni?

Magamban elnyomtam egy "sohá"-t mielőtt válaszoltam volna.

- Minél előbb, ha lehet.

- Hú, de hiányozhatok valakinek. A hétfő megfelel?

- A hétfő tökéletes.

Anyámra pillantottam "most boldog vagy" arckifejezéssel, mire bólintva jelezte egyetértését.

- Szuper - örömködött Daniel - Akkor hétfőn 10-kor találkozunk.

- Alig várom... - mondtam gúnyosan, majd lecsaptam a kagylót.