18. Rész - A döntés

 Az éjszakám nem telt jól. Gondolatoktól megkínzottan forgolódtam az ágyban. Nem hagyott nyugodni az utódom tudata. Még magamnak is nehezen ismertem be, de szinte kifogástalanul játszott, és belebolondultam volna, ha a véleményemet Steve-vel is meg kell osztanom. Folyamatosan dicsérte, és sorolta az érdemeit, mintha rólam már meg is feledkezett volna. Életemben először esett meg velem, hogy nem szívesen néztem végig egy mérkőzést.

Hazafelé megkérdeztem az edzőt, hogy lenne-e esély a visszatérésemre.

- Csalódtunk benned, Chris. Mindannyian - felelte. Szégyenkezve lehajtottam a fejemet. - Nem is tudom, mit képzeltél.

Kis ideig elhallgatott, majd ismét megszólalt:

- Idővel lehetne róla szó, de a lábad miatt nem szívesen vennélek vissza. Te is tudod, hogy már nem olyan a formád.

- És mi lenne, ha vállalnám a műtétet? - kérdeztem hirtelen.

Hitetlenkedve nézett rám. Én, aki annyira elleneztem az egészet, bedobok egy ilyen kérdést. Nagyon kamunak tűnhettem.

- Tudom, hogy nem tennéd, de 50-50.

Ekkor gondolkoztam el igazán ezen az eshetőségen. Ki tudja, mikor térhetnék vissza rossz lábbal. A műtét után bár hosszú a felépülés, mégis úgy éreztem, van fény a végeláthatatlan alagút túloldalán. Egész éjjel ezen járt az agyam. Latolgattam az esélyeket, de orvosi diploma nélkül nem sokra mentem. Hajnali 3 is lehetett, mire elaludtam. Reggel anyáéknak semmit sem említettem az agyam és a szívem közt dúló kiélezett csatáról. Hallgatag voltam, de bizonyára betudták az új helyzet okozta stressznek.

A suliban alig szólt hozzám bárki is. Olyan szürke kisegérnek éreztem magam, mint a tehetségtelen átlag. Általános óta nem kerültem ilyen státuszba, és nem tetszett, hogy ismételten visszataszítottak a nem menők közé. Fejben végig máshol jártam, ezért nem zavart annyira, mint az elmúlt hetekben, de rossz volt, hogy nem kaptam figyelmet. Nem akartam erőszakosan a középpontba helyezni magamat, ezért nem tettem ellene semmit. Még ha akartam is volna, ugyan hogyan? Mit mondtam volna? Hogy már a pótlásomat is megszerezték a csapatban? Egy ilyen kijelentés egész heti pletykának adna táptalajt.

Ebédszünetben elfoglaltuk a szokásos helyünket, ám kezdett úgy tűnni, hogy az asztaltársaságunk sem élvezi már annyira a társaságomat.

- Hé, baby - szólítottam meg a mellettem ülő Chadet, miközben a villámmal turkáltam az előttem heverő tésztahalmot. Nem voltam éhes. - Szerinted milyen lenne, ha megműtenének? Mármint érted, mi lenne utána? Tudod milyen vagyok, kikészítene a korlátozás. De mégis...a jövőm függ ettől. A karrierem. Félek meghozni a döntést. Te mit tennél a helyemben? Megkönnyebbültem, hogy végre kimondhattam, amit gondolok, de nem reméltem, hogy bárki is tanácsot tud adni. Tudtam, hogy ez az én saram, és nekem kell meghozni a döntést.

- Tessék? - kérdezett vissza. - Nem figyeltem.

Bosszús arckifejezéssel fordultam felé. Csalódnom kellett, mikor megláttam, hogy a telefonja élvezi minden figyelmét.

- Felejtsd el.

A nap további része eseménytelenül telt el. Nyekergős felelet után kaptam egy kettest spanyolból, de nem ez volt az egyetlen indok, amiért vártam, hogy kiszabadulhassak az épületből. Suli után a kocsim motorháztetejének dőlve vártam a húgomra, hogy együtt mehessünk haza. Az udvaron megjelent Chad, a kosaras haverjaival egyetemben. A fiúm intett a többieknek, és felém tartott. Mosolyogva vártam. Már nem haragudtam rá az ebédlőben történtek miatt. Rá is nagy felelősség hárul, így természetes, hogy nem tud az élete minden területén száz százalékosan teljesíteni. Megszaporázta a lépteit, és amint hozzám ért, hevesen megcsókolt. Levegőhiányom volt, de nem akartam elhúzódni tőle. Túlságosan hiányoztak már a bársonyos ajkai ahhoz, hogy csak úgy megváljak tőlük. Mohón belemarkolt a fenekembe. Mikor elhúzódott, csillogó szemekkel meredt rám, mint mindig, mikor akart valamit. Lapítva körbenézett. Ezt még boldog, szapora levegő utáni kapkodásomban is furcsállottam.

- Talán vársz valakit? - kérdeztem.

- Csak téged, szivi. Este nem lesznek otthon a szüleim. Olyan rég láttam már a ringó csípődet - mondta vágyakozva.

Alsó ajkamba harapva nyomtam el egy mosolyt. Hiányoztak a perverz megjegyzései, és az a tüzes tekintet, aminek nem lehetett ellenállni.

- Hányra menjek?

- Ezt már szeretem - simított végig a hátamon. - 9?

- Kilenckor nálatok -örvendeztettem meg egy búcsúcsókkal, majd bepattantam az Audimba, az időközben megérkező húgommal együtt.

Ahogy hazaértem ledobtam a táskámat, és rohantam fel a szobámba. A lépcsőn szaladva már tárcsáztam Dr. Way számát. A Chaddel való sikerélményem elég bátorítást adott hozzá, hogy felhívjam. A harmadik csengés után fel is vette.

- Daniel? Itt Terry Brooks - mutatkoztam be szokatlan módon.

Elkerültem legalább egy felesleges kört, ami a nevemet illette.

- Szia, Chris.

A hangja meglepően komoly volt, mégis túlságosan lelkes voltam ahhoz, hogy foglalkozzak ezzel. A lényegre tértem.

- Gondolkoztam a műtéten. Mondd meg, mindenféle kertelés nélkül. Szerinted mekkora esélyem van arra, hogy teljesen felépülök, és olyan lesz a formám, mint tavaly?

Rövid csend következett a vonal másik végén.

- Elég nagy. Rengeteg profi sebészt találsz Londonban. Kérdezd meg a sportorvosodat. Biztosan tud segíteni.

- Nem ajánlanál valakit te? - alacsonyodtam le a kérleléshez. - Sok időt megspórolhatnál nekem.

- Nem vagyok az orvosod.

- Ne viccelj már, Daniel. Holnap fogom anyát, és elmegyünk a rendelődbe. Meg tudunk beszélni mindent.

Biztos voltam benne, hogy csak poénkodik. Nem lett volna szokatlan tőle.

- Nem viccelek. És Readingbe ne gyertek. Elköltözöm. El akartam mondani pénteken, de faképnél hagytál.

Ekkor már tudtam, hogy miért viselkedik velem furcsán. Megsértődött az előző találkozásunkkor. Még ha jogosnak is éreztem a felháborodását, akkor sem kértem volna bocsánatot. Ahhoz túl büszke voltam, és különben is megértőbben kellett volna viselkednie velem szemben. Orvos, szóval tudhatná, hogy a betegek néha nehezen viselik a diagnózist.

- Hová? - érdeklődtem őszinte kíváncsisággal.

Idegen hangok hallatszottak a másik oldalról. Bármennyire is koncentráltam, nem értettem, mit mondanak.

- Le kell tennem - hadarta Daniel. - Sok sikert a műtéthez.

- Daniel nem teheted ezt velem! Segítened kell!

Késő volt. A vonal megszakadt. Akaratlanul ökölbe szorult a kezem. Hogy lehet valaki akkora tapló, hogy a bajban hagyja magára a másikat? Mérgemben földhöz vágtam a telefont, ami darabokban hevert ezután. Végleg csalódtam az egoista dokiban.