17. Rész - Utód

Vad vihar tombolt odakint. A sötét felhők kegyetlenül ontották magukból a hatalmas cseppeket. Ha ez nem lett volna elég, az égbolt is háborúzott, hangos dörrenések és vakítóan fényes villanások közepette. Hol közelebb, hol pedig távolabb csapott be a villám. Az ablakomból néztem. Az utóbbi időben különösen megkedveltem az esőt, de magam sem tudtam, miért. Talán élt még bennem a spanyol hőség emléke, és ezért tekintettem igazi frissítőnek, vagy az érzéseim találtak megnyilvánulásra a zivatarok által. A cseppek ütemes kopogása megnyugtatott. Odakint hömpölyögve, patakként zúdult a csatornákba a lehullott víztömeg. Két nap múlva már egyetlen ember sem fog azzal törődni, hogy esett-e a hétvégén. Elfelejtik. Lényegtelen számukra. A kapitányságom is ilyen hamar köddé válik majd? Nem tudhattam, és nem befolyásolhattam.

Egészen belemerültem a táj szemlélésébe, így mikor megcsörrent a telefonom, összerezzentem. Nem vártam hívást. Meg is lepődtem, mikor megláttam, hogy az edzőm neve villog a kijelzőn.

- Steve bá' - köszöntöttem nem kis csodálkozással a hangomban. - Miben segíthetek?

- Szia, Chris. Holnap lesz egy meccs. Szeretném ha eljönnél.

Céltudatos lényegre törés.. Mindig is ez jellemezte a férfit.

- Nem tudom, elszabadulhatok-e. Hol lesz?

A szobafogságom még érvényben volt, és remélni sem mertem, hogy a történtek után valaha is véget érne. Szinte láttam magam előtt anya arcát, mikor azt mondja, hogy "nem".

- Nyugat London. 13 óra. A többit majd holnap.

- A többiek is jönnek?

- Holnap megtudsz mindent. Délben a pálya előtt. Jó éjt Chris.

El sem tudtam köszönni, mivel máris megszakította a hívást. Tisztában voltam vele, hogy haragszik, de nem gondoltam, hogy ennyire. Éreztem, hogy máshogy szól hozzám, nem azzal az elismerő, kedves hangszínnel, mint ahogyan máskor. Ám hiába az elutasító modor, rögtön izgatott lettem. Kisiettem a konyhába. Anya vacsorát készített. Szó nélkül megmostam a kezem, és segítettem felaprítani a zöldségeket. Nem kérdezte, mi ütött belém, de láttam a szemein, hogy furcsállja. Nem szoktam csak úgy segíteni neki a házimunkában, főleg nem a főzésben. A konyhai tevékenységem többnyire a joghurt hűtőből való eltávolításában merült ki.

Végig csendben maradtunk, csak akkor szólaltam meg, mikor mindennel kész lettünk. Próbáltam a lehető legszerényebben előhozakodni a kérésemmel.

- Anya...

Csak ennyit nyöghettem ki, máris félbeszakított.

- Úgy tudtam, hogy akarsz valamit. Mit szeretnél?

Kérdését egy nagy sóhaj kísérte. Tipikusan az a sóhaj, amit olyankor hallatott, mikor engedékeny hangulatban kaptuk rajta.

- Felhívott az edző, és szólt, hogy lesz egy meccs holnap a nyugatiban...

- Elmehetsz.

Elkerekedtek a szemeim. Azt hittem, rosszul hallok.

- T...tényleg?!

- Tényleg. És most menj, szólj a többieknek, mielőtt meggondolom magam.

Az este hátralévő részében lehetetlen volt levakarni az arcomról a vigyort. Boldogabb voltam, mint az elmúlt időben valaha, pedig nem is a saját mérkőzésünkről szólt az alku. Azt reméltem, ezentúl több ehhez hasonló engedményben is részem lehet.

Másnap reggel jobb időre virradtunk. A függönyön át besütött az erőtlen, késő őszi napsugár. Ha lett volna időm, bizonyára kocogással indítom a napot, de ez nagy valószínűséggel sem anyának, sem a lábamnak, sem pedig az orvosomnak nem tetszett volna. Mindenki ellenem volt e téren, beleértve az időt is, mivel 11-kor keltem. Éjjel sokáig nem tudtam elaludni, és elfelejtettem ébresztőt állítani. Sietnem kellett, mert Steve délben várt a stadionunknál. A pontos címet nekem nem árulta el, azt szerette volna, ha vele megyek.

Anya vitt ki a pályára. Nem kellett sokáig várnom az edzőre, bepattantam a kocsijába, és indultunk is. Szerettem a Mercedesében ülni. A fekete autó olyannyira nemes, és komor volt, akár a gazdája. Útközben hiába próbáltam beszélgetést kezdeményezni, a férfi hallgatag volt. 20 percen keresztül maradtunk teljes csendben. Ismertem a stadiont, ahová érkeztünk. Sokszor játszottunk már mi is azon a füvön. A két évvel azelőtti bajnok otthona, akik akkoriban is előttünk jártak a tabellán.

Steve kiváltotta a jegyeket, majd elindultunk a lelátók felé. Nem volt se nagyobb, sem pedig fejlettebb a terep, mint nálunk. Sok idő volt vissza a kezdésig, mégis majdnem csordultig telt a hatszáz férőhelyes nézőtér. Ismeretlen arcok vettek körül. Tekintetemmel a csapattársaimat kerestem, de senkit sem láttam. Együtt szoktunk az ellenfél meccseire járni, ezért találtam furcsának, hogy nem velünk jöttek.

- A többiek később érnek ide? - kiabáltam túl a tömeget.

- Nem jönnek. Csak téged hívtalak.

- Miért?

Egyre gyanúsabb volt a helyzet.

- Mert szerettem volna, ha te is látod.

Kissé bűnbánó arcot vágott, akárcsak egy gyerek, akit rajtakaptak a csínyen. Nem értettem.

- Mégis mit?

A gyep felé mutatott.

- Látod a 11-es számút? Ott melegít a kaputól nem messze.

Bólintottam.

- Gina Manson. 15 éves. Idén került a klubhoz. Szeretnénk kivásárolni a télen.

Megsemmisülten bámultam a barna lányt. Éppen a labdával játszott. Fájt elismerni, de ígéretesnek látszott. Ügyesen kezelte a játékszert, és nagyon magabiztosnak tűnt.

- Úgy érted, helyettem?

Nem tudtam a férfira nézni. A repedés a szívemen tovább terebélyesedett.

- Igen - felelte szinte közömbösen. - Sajnálom Chris. Szerettem volna, ha te is megnézed.

Legszívesebben elrohantam volna, ám ezzel Gina javát szolgáltam volna. Tartottam magamat. Nem hagyhattam, hogy Steve érzékelje a gyengeségemet. Akármennyire is érzékenyen érintett, nem tehettem mást. Nem szereztem örömöt ezzel az utódomnak. Ott maradtam, és lestem minden mozdulatát. Vártam, hogy mikor hibázik, hogy mikor ismeri el az edző, hogy nem olyan jó, mint én. Mikor sorolhatom a gyengeségeit, és mikor derül ki, hogy Christina Terry Brooksot senki sem pótolhatja.

A mérkőzés hamarosan kezdetét vette.