16. Rész - Kávé és periosteum lebeny

 Egy kényelmetlen asztalon ültem, kinyújtott lábbal, miközben Daniel a jobb bokámat vizsgálta. Kezdett begörcsölni, kényelmetlen volt már a helyzet. Bármilyen furcsa, még suliba is szívesebben mentem volna, minthogy az egész délelőttömet a readingi kórházban fecséreljem el. Ez nagy szó volt tőlem, hisz az iskola azóta, hogy először beléptem az ajtaján, a legnagyobb gyűlöletemet élvezte. Az évek során cseppet sem javult a hozzá való viszonyom, sőt még romlott is, mióta elvesztettem a kapitányságomat. Soha nem ismert magánnyal kerültem kapcsolatba, de viszonylag jól tűrtem az érzést. Kezdtem beletörődni, hogy a hírnevem miatt tartoztam a népszerű diákok közé. Fájt elfogadni, de képtelen voltam tovább áltatni magamat. Szembe kellett néznem a helyzettel. Az emberek, akiket barátaimnak hittem, egyik napról a másikra nem szóltak hozzám, és Chad is elfoglalt volt, így kevés időt töltött csak velem. Hiányzott a barátom közelsége, az a régi szenvedély, ami a kapcsolatunkat jellemezte.

- Nem unod, hogy egész nap lábakat kell nézegetned? - kérdeztem a széken ülő dokitól, akinek történetesen az ölében volt a lábam.

Felnézett rám nagy keretű szemüvege mögül. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, és a borostája is arról árulkodott, hogy már jó ideje nem aludt rendesen.

- Ha ilyen lábakat, akkor semmi ellenvetésem - húzta sármos félmosolyra a száját.

Megforgattam a szemeimet. Hogy tud valaki mindenre így reagálni? Bosszantó volt a béna puncsoló dumája. Lehet, hogy a harmincas nőknek ez bejön, de engem kifejezetten irritált.

- Az a láb még meg talál rúgni.

Végtagom felé biccentettem, ami érzékeny ponton találhatta volna el Danielt.

- Ez a doktor úr még meg talál sértődni.

Ezzel hátratolta a gurulós széket, és én végre átmozgathattam magam. Egészen elgémberedtem már a percekig tartó vizsgálat során.

A férfi az íróasztalánál ült, és szorgosan gépelt valamit.

- Nincs túl jó állapotban. A szorító használatán kívül nem tudok mit tanácsolni, csak a...

- Nem! -szakítottam félbe erélyesen - Ki ne mondd! Az én lábamat nem szabdalja fel egy hentes sem!

A világért sem engedtem volna. Inkább választottam a fájdalmat, mintsem hogy gipszben kelljen hetekig tétlenkednem.

- Nem hentes, hanem sebész - jegyezte meg morogva - Chris, csak hallgass végig. Gyere, meghívlak egy kávéra, közben pedig elmondom, miről van szó.

- Ilyen laza vagy, hogy csak úgy elugrasz kávéért munkaidőben? - vetettem fel szemrehányóan.

- Szabadnapom van. Csak miattad jöttem be.

Ledöbbentem. Létezik,  hogy Danielnek van egy kedves oldala?

- Ezt...nem tudtam.

- Vedd a cipődet - utasított.

Eközben orvosi köpenyét laza bőrkabátra cserélte, ami feszesen követte izmos teste vonalát. Lekapta a szemüveget, és útra készen állt meg az ajtóban. Egy pillanatig elidőzött rajt a tekintetem, hisz sosem volt hozzá szerencsém civilben. Furcsa volt úgy látni, az öltöny és az orvosi egyenruha után. Hanyagul beletúrt szőke tincseibe, hogy ne tűnjenek annyira rendezettnek. Mintha nem is az orvosom, hanem egy teljesen átlagos, huszonéves srác állt volna előttem.

Sietve befejeztem a cipőkötést, és követtem Danielt. A forró fekete említése felcsigázta az ízlelőbimbóimat, így képtelennek tartottam, hogy ellenálljak egy gőzölgő italnak. Azt hittem, a kórházi büfébe fog majd vinni, hisz közeli, és nem túl drága. Tévedtem. Kisétáltunk az épületből, át a parkolón, az utca túloldalára. Alig 200 méter megtétele után egy kis kávézóhoz értünk. Az épület barátságosnak tűnt, a hatalmas ablakokon keresztül egészen be lehetett látni a belső teret. A doki udvariasan maga elé engedett.

Ahogy beléptem a helységbe, friss kávé illat csapta meg az orromat. Nagyot szippantottam a kellemes aromából, majd körbenéztem. Nem volt tágas a hely, de annál hangulatosabb. A cappuccino barna árnyalatú falakat különböző italos képek díszítették, és elég sokan üldögéltek a boxokban, főleg orvosok, és nővérek. A fehér köpenyek sokaságuk ellenére is teljesen természetesnek hatottak a környezetben.

- Mindig ide járunk, ha szünetünk van. A büfés kávé pocsék - magyarázta Daniel immár a bejárat melletti asztalnál ülve.

Helyet foglaltam vele szemben. A pincér szinte azonnal ott termett, buzgón felvette a rendelést, majd sietett is vissza a pulthoz.

- Essünk túl rajta - szólaltam meg, mivel a férfi nem mutatott hajlandóságot arra, hogy belekezdjen. - Mivel járna a műtét?

Nem érdekelt igazából, vagyis inkább sejtettem, hogy az orvosi szakszavak áradatából úgysem értenék semmit, de tudtam, hogy nem hagy békén, amíg meg nem oszthatja velem a részleteket.

- Leválasztják a periosteum lebenyt, és a felső ugrócsonthoz rögzítik. Így pótolják a szalagot.

- Jól hangzik.

Nem tudtam, örüljek-e, hogy kettes vagyok bioszból. Végül amellett érveltem, hogy jobb, ha nem értem.

- Persze nem biztos, hogy így csinálják. Lehet, hogy a külbokacsonton ejtenek furatokat, és...

- Na jó, elég! - szakítottam félbe. - Inkább a felépülés részét mondd.

- 2 hétig nem állhatsz rá. A gipsz lehet, hogy másfél hónapig is kell, utána pedig gyógytorna.

Elrettentettek a tények. Mindaddig bele sem gondoltam, hogy mivel járhat ez az egész, és azt kívántam, bár ne tudtam volna meg.

- Meddig kellene padoznom? - tértem a lényegre, de nem akartam hallani a választ.

- Minimum 4 hónap.

Idegesen lehunytam a szemeimet. 4 hónap rengeteg idő. Megközelítőleg a szezon fele. Az alatt teljesen elveszne a formám, és alapozhatnám újra a fittségemet. Teljességgel elvetettem az ötletet.

- Ki van zárva - keltem fel.

- Terry ne csináld.

- Mondtam már, hogy ne hívj Terrynek!

Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a zaj kávézókhoz méltó szintet ütött meg, és mások ezáltal nem voltak fültanúi a kiakadásomnak.

- Legalább a kávédat várd meg. Figyelj, én megértem, ha félsz. Biztosan én is így reagálnék a helyedben, de muszáj mérlegelned a helyzetet. Vagy ez, vagy végleg lemondhatsz a fociról. Gondold át, Chris.

Nem akartam hallani, amit mondd. Ki akartam zárni a hangját a fejemből. Tudtam, hogy mire vagyok képes. Tudtam, hogy bírni fogom ezután is. Bíznom kellett magamban.

- Eddig is ment így, ezután is fog. Viszlát Daniel - vetettem oda már a kijárat felé lépdelve.