23. Rész - Most jön a neheze

 A kórházban töltött éjszaka kínszenvedés volt. Próbáltam forgolódni, hogy megtalálhassam a legideálisabb pozíciót az alváshoz, de a nehéz gipsz nem könnyítette meg a dolgomat. Gyakran nézegettem az órát, de az idő nem akart múlni. Az az érzésem támadt, hogy talán meg is állt e falakon belül. Biztos a sok haláleset miatt. Nem akartam erre gondolni. A tudat, hogy hányan hunyhattak el már abban az épületben nem rémített meg, de felkeltette az érdeklődésemet. Folyton ez jutott eszembe, ezért igyekeztem valahogy elterelni a figyelmemet.

Unalmamban a telefonomat nyomogattam. A közösségi oldalak szinte teljesen kihaltak, ezért a zenére hagyatkoztam inkább. Fárasztó napok után sokszor aludtam el fülhallgatóval a fülemben. Tisztában voltam vele, hogy ez nem a legegészségesebb szokásom, de segített megnyugodni. Azt reméltem, hogy ezúttal is működni fog, de tévedtem. Akármilyen nehéznek is éreztem a szemhéjamat, valahogy az álom sokáig került azon az estén.

Hajnali négy körül járhatott, mire elszenderültem. Hétkor, mikor felkeltem, meglepetésemre a legkevésbé sem éreztem magamat fáradtnak. Lelkiekben legalábbis nem. Valami ismeretlen nyomás nehezedett rám, ami mintha természetellenesen kiszívta volna belőlem minden életerőmet. Csak feküdtem bágyadtan, egészen addig, míg be nem hozták a reggelimet. Ekkor döbbentem csak rá, hogy egy teljes napig semmit sem ettem, és hirtelen farkaséhes lettem. Percek alatt elpusztítottam az adagomat, az íztelen kórházi teát is beleértve. Anyáék nem sokkal ez után érkeztek meg. Érdeklődtek hogylétem felől, mire válasz helyett sürgetni kezdtem őket. Ha tehettem volna, azon nyomban elkéretem velük a zárójelentést, de meg kellett várnunk a vizitet. A doki valamivel dél előtt tisztelt meg a jelenlétével. Egyeztettük, hogy mikor kell visszatérnem kontrollra, majd nyugodt szívvel bízott a családom kezére. Míg anya a papírokat intézte, önállósítottam magamat. Fogtam a mankómat, és azzal egyensúlyozva ugráltam el a mosdóig. Bíztam benne, hogy hamar meg tudom szokni az egy lábon élést, de egyelőre ez még váratott magára. Hála a jó fizikumomnak nem volt megterhelő a „járás”, ám éreztem, hogy ez nem lesz mindig így. Felöltöztem, ami a nadrág felvétel kivételével hamar ment. Anya a kedvenc melegítőmet csomagolta el nekem, ami alatt könnyedén elfért a gipsz. Megfésülködtem és fogat mostam, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki a börtönből szabadult.

Mikor végeztem, és visszaugráltam a többiekhez, már anya is ott volt. Segítségadóan felém nyújtotta a karját, de nem éltem a lehetőséggel. Egyedül akartam boldogulni. Bizonyítani szerettem volna, hogy erős vagyok, és hogy nincs szükségem a sajnálkozó tekintetekre. Apa arca mindvégig kifejezéstelen maradt. Nem éreztette velem azt, hogy immár nem vagyok teljes értékű ember, és pont erre volt szükségem. Ő is tudta azt, amit én: ez csak átmeneti állapot. Egy híd, amin keresztül kell mennem a céljaim eléréséhez. Úgy gondoltam, önerőből véghezvihetek mindent. Talán az volt vele a célom, hogy biztosítsak mindenkit a visszatérésre való alkalmasságomról. Magam sem tudtam, de azt hittem, helyesen cselekszem. Kezdetben egész jól is ment.

Nem sokkal ebédidő után értünk haza. Örömömre, az asztal terítve várt, ráadásul anya a kedvencemet főzte. Evés közben megbeszéltük, hogy mi lesz a teendő ezután. Úgy egyeztünk meg, hogy legalább két hétig otthon pihenek, és ha megtanultam rendesen járni a mankóval, akkor elmehetek a suliba. Kísérettel. Talán. Nem tetszett az ötlet. Minél előbb vissza akartam térni a társaim közé, de nem azért, mert hiányzott a tanulás. Azt akartam, hogy lássák, egyenes úton haladok a kapitányságom visszaszerzése felé. Bíztam magamban annyira, hogy ezt el is higgyem. Gondoltam, ekkor majd rádöbbennek, mennyire hülyén viselkedtek velem, és bocsánatért fognak esedezni. Tévedtem.

Erre akkor jöttem rá, mikor üzentem a suli minden valamirevaló diákjának, és közöltem velük, mi a helyzet. A legtöbben vissza sem írtak, vagy csak annyit, hogy "jobbulást". Nagyon úgy tűnt, hogy Chaden kívül nem hajlandó más szóba állni velem. Sajnos a barátomnak a közösségi élete mellett ott volt a rengeteg edzés és meccs, ami lefoglalta az ideje nagy részét. Alkalmanként felugrott hozzánk, de kizárólag akkor, mikor kettesben lehettünk. Olyankor hasznos időtöltésben részesített, ami sohasem volt ellenemre.

Egy idő után Ethan is elkezdett írogatni. Magányos voltam, és mikor majd' szétrepedt a csípőcsontom, annyira kényelmetlen volt folyton ugyanúgy tartani a lábamat, szükségem lett volna egy-két bátorító szóra, de nem annyira, hogy lesüllyedjek az exem szintjére. Nem írtam vissza neki.

Lassan teltek a napok. Egyre jobban ment a mankóhasználat, és a két hét elteltével anya valóban megengedte, hogy iskolába járjak. Izgatott lettem, ami nem volt jellemző rám. Fogtam is a telefonomat, hogy szétkürtölhessem a hírt. Annyira boldog voltam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy mindez vajon kit érdekel...

A mobilom jelezte, hogy ismerősnek jelölésem érkezett. Nem kicsit lepődtem meg, mikor Daniel profilját pillantottam meg a listán. Kíváncsian ráklikkeltem és végignéztem a képeit. A legtöbb profi fotóssal készíttetett mű volt, de akadt egy olyan, amin percekig elidőztem. 2 évvel azelőtti dátumot tüntettek fel rajta. Daniel egy idős férfival fogott kezet, aki épp átnyújtotta a friss diplomát a földig érő köpenyesnek. Az újdonsült orvos a kamerába mosolygott. Őszintén boldognak tűnt. Mintha élete legnagyobb vágya teljesült volna. Ki tudja, talán tényleg az volt. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint napjainkban. Gyerekesebbnek. Ennyire meg tudja változtatni az embert két év? Elgondolkoztam, vajon a "nagybetűs élet" okozta-e. Tudni akartam az okát, de amint ráeszméltem, hogy érdekel rögtön kiléptem az oldaláról, olyan nyugtalansággal, mintha megsejthetné, hogy mit csináltam. Elhessegetve a gondolatot posztoltam inkább a hírt.

Mosolyogva tettem vissza a telefont az éjjeliszekrényemre, de hogy mennyien reagáltak az ismerőseim közül, sokáig nem tudtam meg. Elégedetten lehunytam a szemeimet, és a műtétem óta először mély álomba zuhantam.