24. Rész - Nem erre számítottam, de...

 Izgatottan ébredtem fel, az óra legelső csörgésére. Szokásommal ellentétben ezúttal nem nyomtam le a szundi gombot. Kapásból felkeltem, és magamhoz vettem a mankóimat. A reggeli rutinom nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint máskor is, csak sokkal több időmbe telt elvégezni mindent. Étvágyam nem volt. Bár a reggeli a kedvenc étkezésem, nem sok falatot tüntettem el a tányéromról. Anya korán kelt, hogy süssön nekem tojást és bacont, ezért sajnáltam, hogy igyekezetének nagy része pocsékba ment.

Nemsokára csatlakozott hozzánk a húgom is, aki velem ellentétben nem tűnt izgatottnak. Csak visszagondoltam rá, hogy milyen nap nap után suliba járni, és rögtön átéreztem a problémáját. Leült a velem szemben lévő székre, és álmosan turkálni kezdte az előtte heverő zabkását. Máskor szívesen lenyúltam volna tőle, de aznap még a látványától is rosszul voltam.

7:25-kor indulásra készen botorkáltam az ajtó felé. Időben el szerettem volna indulni, hisz hétfő reggelente nagy forgalomnak örvendett a városrészünk. Az ajtó melletti fogasról leakasztottam a kocsim kulcsát, de mielőtt a kezemet a kilincsre tehettem volna, anya rám szólt:

- Mégis mit akarsz te azzal?

- Öhm...beindítani a motort?

Eközben felkapta a kabátját, és kézbe vette a táskáját is.

- Tedd csak vissza. - utasított, miközben a zsebében kutatott. - Arról volt szó, hogy kísérettel. Gipszben nem vezethetsz.

Nem akartam engedelmeskedni neki. Makacsul szorongattam az Audi jelzéssel ellátott fekete kulcstartót.

- Velem lesz Amber. Ha segítség kell, szólok neki.

A húgom lelkes bólogatásba kezdett. Gondoltam neki sem lenne túl jó, ha a többiek azt látnák, hogy pisis módjára az "ősével" jár suliba. Az ő korosztályának még nem lehetett jogsija, ezért én hurcoltam mindenhová. Tudtam, hogy nem használ ki, hisz anyáék is elfuvarozták volna bárhova, de menőbb volt velem mutatkoznia.

- Persze, tisztában vagyok vele, hogy Amber vigyáz rád.

A lány lelkesen elvigyorodott, kedvére volt a bók.

- Amíg ki nem léptek az ajtón - fejezte be a jelek szerint félbemaradt mondatot. - Orvosi utasítás, hogy nem ülhetsz volán mögé. Tedd vissza a kulcsot, és nyomás! El fogtok késni.

Megadóan visszaakasztottam leghűségesebb jószágom indítóját, majd nagyot sóhajtva kiléptem az ajtón. Amber követett.

- Vér ciki - súgta oda, mikor elhaladt mellettem.

Nem ezzel a szóval írtam volna le a helyzetet, de egyetértettem. A szitu akkor lett igazán kínos, amikor a tesóm elfoglalta az anyósülést.

- Az az én helyem, taknyos. Taka'! - szóltam rá ingerülten.

- Mit gondolsz, hova teszed azt az otromba izét? - mutatott a gipszre.

- El fog férni, csak menj már.

Válaszul bekötötte a biztonsági övet, és gonosz mosolyt villantott felém. Amint anya utolért minket, kinyitotta nekem a hátsó ajtót, ezért nem volt választásom. Beültem, és mire az épülethez értünk, el kellett ismernem (persze hangot a világért sem adtam neki) , hogy remek megoldás volt. Az ülésen pihentethettem a lábaimat, ami kényelmesebbnek bizonyult, mint először hittem.

Elköszöntünk anyutól, és egyszerre szálltunk ki az autóból. Amber ekkor már felvillantotta az "én még hétfőn is tökéletes vagyok" mosolyát, ami valóban hihetőnek tűnt. Velem ellentétben neki jól állt az egyenruha, és a göndör haj csak még előnyösebbé tette a megjelenését. Figyelmes volt, és lassan lépdelt. Én ott ugráltam mellette egy lábon, fél cipőben és elhatalmasodó görccsel a gyomromban. Vártam, hogy leszólítsanak már az első pillanatban, ahogy belépek a kapun, de nem így történt. Kíváncsi tekintetek ugyan bőven időztek rajtunk, de senki sem szólt egy szót sem. Igyekeztem mosolyogni, holott ekkor már semmi valóságalapja nem volt a jókedvemnek. Odaköszöntem néhány ismerős arcnak, csakhogy felkeltsem a figyelmüket. A többség fáziskéséssel szólt vissza, vagy egyáltalán nem.

Valamilyen szinten számítottam a ridegségre. Két hétre eltűntem, egyetlen szó nélkül, majd két bazi mankóval tértem vissza. Megértettem a megdöbbenésüket. A helyükben bizonyára az én fejemben is hasonló gondolatok futottak volna végig. Reméltem, hogy csak időre van szükségük.

Pár perc múlva már nevetni volt kedvem az ostoba hiúságomon. Mire elterjed a hír, biztos tízesével keresnek majd fel, gondoltam. Csak megrémültek. Az igazság azonban az volt, hogy a nap végéig alig változott a helyzet. Szinte átnéztek rajtam az emberek. A tanárok megkérdezték, mi történt, de az osztálytársaim sokadjára már unatkozó sóhajokkal fogadták a sztorit. Elkeseredtem. Néhányan megkerestek, de közel sem annyian, mint amennyire számítottam. Mindennek tetejében pedig Chadet egész nap nem láttam. Folyamatosan üzenetekkel bombáztam, de egyikre sem válaszolt. Kérdeztem a kosaras haverjait, akik csak annyit mondtak, hogy nem jött be reggel. Erre ugyan magamtól is rájöttem, de úgy éreztem, elhallgatnak előlem valamit.

Csalódott voltam, mikor felhívtam apát, hogy jöjjön értem. Amennyire vártam az egészet, annyira szarul sült el végül. A másnapot egyáltalán nem vártam. Azon filóztam, hogy megmondom a szüleimnek, nem vagyok még elég erős a suliba járáshoz. Tudtam, hogy nem problémáznának miatta, de az önbecsülésem súlyos megsértésre került volna ezen megoldás által. Kétségek közt őrlődtem, mígnem a parkolóban állva egy tizedikes a kezembe nem nyomott egy szórólapot. Kedvetlenül pillantottam rá, de amint rádöbbentem, mi áll rajta, ismét felcsillant a remény a szívemben. Pénteken került megrendezése a karácsonyi bál. A sok stressz közben teljesen megfeledkeztem róla, de amint ismét eszembe juttatták, már tudtam, hogyan kerüljek vissza a trónra.