30. Rész - Viszlát gipsz, helló karácsony!

 Nagy szerencsémre Scarlett az utóbbit választotta, legalábbis én erre következtettem. Fél órán keresztül ecsetelte, hogy miért haragszik rám, én pedig jó kislány módjára bólogattam hozzá. Nem linkelés céljából, hisz valóban egyetértettem vele. Csak rá számíthattam és Ethanre, ezért a büszkeségemet kénytelen voltam félretenni. A lány anélkül távozott, hogy becsapta volna az ajtót. Mivel mindig is az a fajta volt, aki egyetlen mozdulatával a világ tudtára adta, ha dühös, ezt jó jelnek tekintettem. Az utolsó szó jogán még hozzám vágta, hogy szemét vagyok, de már sokkal nyugodtabb hangnemben, mint azelőtt.

Mikor végleg magamra maradtam, kisírhattam a bánatomat. Apa nem zavart, talán már el is aludt. Addig lehettem nyugton, amíg Amber nem ért haza, ezért igyekeztem kihasználni a csekély időt az önsajnálatra. Chad kilencedikes kora óta nagy nőcsábász hírében állt, de úgy tűnt, hogy megváltozott, mikor megismert. A haverjai, akik régebb óta ismerték, úgy írták le az utóbbi két évben, hogy olyan mint akiben kialudt a vadászösztön. Hittem nekik, hisz éreztem. A szerelem bizonyára elvakított, és süketté is tett. Ethan annyiszor figyelmeztetett! Dühös voltam magamra, amiért hagytam, hogy ennyire mélyre süllyedjek, és haragudtam Chadre is, mert leégetett mindenki előtt. Csak egy valamiért nem tudtam hibáztatni: azért, mert megcsalt. Nagyon akartam, de nem ment, mivel nyakig sárosnak éreztem magamat az ügyben. Valóban elhanyagoltam, és valóban a lábammal voltam elfoglalva, de ez nem ok arra, hogy félrekacsintson. Nem akadtam volna ki, ha elém áll, és bevallja, hogy szakítani akar. Ez lett volna a helyes, de nem tette meg. Túl gyáva volt hozzá. Nem is gyűlöletet, sokkal inkább undort éreztem, mikor rá gondoltam.

A sírás végül kimerített, és elaludtam. Az éjszaka a közepénél tarthatott, mikor a húgom hazaért. Akkora zajt csapott, hogy felébredtem rá. Valamiben megbotlott. Arra tippeltem, a lépcső legalsó foka lehetett. Nevetett saját magán. Innen tudtam, hogy a becsempészett alkoholból jócskán kijutott neki is. Ekkor megint Chadet láttam a lehunyt szemhéjam mögött, de nem engedtem a keserű érzéseknek. Amber nagy nehezen felbotorkált a lépcsőn, a fokok élesen nyikorogtak a lába alatt, ezért tökéletesen meg tudtam állapítani, hogy mikor áll meg pihenni. A tizenöt lépcsőfoknyi út alatt négyszer is. Felmerült bennem, hogy segítek neki, de elvetettem az ötletet. Akkor kérdezősködni kezdett volna, ahogyan én is, és ez egyikünk számára sem végződhetett rózsásan. Maradtam inkább a meleg takaró alatt, sőt még jobban magamra húztam.

A húgom benézett hozzám, de azt hitte alszom, ezért továbbállt. Hamarosan becsukódott a szobája ajtaja. Pár percig még zörgött valamivel, de végül végre csend lett. Egész reggelig békésen aludtam. Arra ébredtem, hogy anya az arcomat cirógatja. Kiskoromban is gyakran csinálta ezt, csak nem reggel hétkor, és nem a téli szünet legelső napján.

- Miért nem aludhatok tovább? - kérdeztem fáradtan.

A szemeimet sem bírtam kinyitni, fájtak a sírástól. Talán 6 éves korom óta nem volt erre példa, mikor is egy nagy vihar miatt nem mehettem el a Stamford Bridge-re megnézni egy Chelsea rangadót.

- Mert mennünk kell a kontrollra. 9-re van időpontunk. Siess, kész a reggeli.

Az étel említése sem hozott lázba, annak ellenére sem, hogy már vagy 12 órája egy falatot sem ettem. Anya kiment, és kénytelen voltam követni. Lassan, szinte lajhár módjára készültem el, majdnem el is késtünk miattam. Szülőm rendesen beletaposott a gázba, ám végül mégiscsak várakoznunk kellett.

Dr. Blastnek elég sok betege lehetett, hisz vagy hatan üldögéltek rajtunk kívül a folyosón. Valamikor fél 10 után hívtak be. A doki levette a gipszet, és az alatta levő kötést is. Azt mondták, ne nézzek oda, de a kíváncsiságom legyőzött. Az egész lábfejem akkorára dagadt, hogy egy óriás cipőjébe sem fért volna bele. A vágás olyan 5 centis lehetett, és csúnyán belilult a környéke. Mindezt még a fertőtlenítőből visszamaradt narancssárga szín is kiegészítette, így egy kész avantgárd mű volt a lábam helyén.

Hamar túlestünk a varratszedésen. Ez teljesen fájdalommentes folyamatnak ígérkezett, bár csiklandozott, és utána kellemetlen érzés maradt. Nagy örömömre a gipszet már nem helyezték vissza. Helyette kaptam egy szíjakkal állítható bokastabilizáló izét, ami bár kényelmesebb volt, mégsem túl emberbarát. Valamelyest lelket öntött belém, hiszen jó úton haladtam. Mindent rendben találtak, így pár jó tanáccsal felpakolva húsz perc után távozhattunk is.

A liftet választottuk ezúttal is. Eleinte hálás voltam érte, de mikor a harmadikon kinyílott a felvonó ajtaja, már egyáltalán nem lelkesedtem.

- Dr. Way! - üdvözölte anya lelkesen az érkező orvost.

- Mrs. Collins, Christina, micsoda meglepetés. Csak nem varratszedés?

A két felnőtt beszélgetni kezdett, és akkor sem tudtam volna közbeszólni, ha akarok. Annyira belemerültek, hogy csak arra eszméltek fel, mikor a hideg decemberi levegő megcsapta őket az utcán.

- Épp kávézni indultam - kezdte Daniel - Nem tartanak velem?

- A világért sem - morogtam halkan, de anya szava volt a döntő.

A csúszós úton elővigyázatosan átsegítettek, két oldalról támogatva. Dr. Way eközben gyengéden megszorította a karomat. Rápillantottam, és ő is ugyanezt tette. A szemüveg nélkül ismét közvetlenül nézhettem sötét szemeibe. Együttérzés csillant bennük. Utáltam ezt a szánakozást.

Pár perc múlva már a doki törzshelyén ücsörögtünk. Én egy forrócsokit rendeltem, és a kesztyűmmel szórakozva igyekeztem kivonni magamat a trécselésből.

- És hol töltöd az ünnepeket? - kérdezte anya, mikor kihozták az italokat.

- Itt, Londonban. Majd tartok valami egyszemélyes vacsorát - hangzott a válasz, be kellett vallani, elég szánalmasan.

- Nem utazol haza a családhoz? Biztosan hiányolnak már.

Daniel habozott a válaszadással, ezért kénytelen voltam ismét ránézni. Elkomolyodott.

- Nincs kihez hazautaznom.

Meglepődtem, de nem azon, amit mondott. Sajnálni kezdtem, ami igencsak szokatlan reakció részemről.

- Ne haragudj, én nem... - mentegetőzött anya.

A férfi arcára szomorkás mosoly kúszott.

- Semmi gond. Elég régóta így áll a helyzet.

Arra számítottam, hogy az asztaltársaságunk a csenddel fog bővülni, de nem így történt. Anya előállt egy képtelen ötlettel, olyannyira lehetetlennel, hogy szinte leborultam a székről, mikor felvetette:

- Mi lenne, ha velünk ünnepelnéd a karácsonyt?