Amint hazaértünk lehúztam a balos csizmámat, és egyből a kanapén kerestem menedéket. Végigfeküdtem a puha bútoron. Daniel kedvesen átnyújtotta nekem a maradék bonbont, amit aztán egy perc alatt elpusztítottam. Jobban örültem volna, ha egy borosüveget kerít elő, de ezúttal megtette a boldogsághormon is az alkohol helyett. Ő csak mosolygott, majd leült mellém, ám épphogy csak elfért. Egy pillanatra előtört belőle a megszállott orvos, megigazította rajtam a rögzítőt. Egy éles felszisszenéssel adtam tudtára, hogy mennyire kellemetlenül érintett a mozdulata. Rám nézett, és elengedte a lábamat.
- Bocsi - húzta el a száját. - Jól vagy?
- Hát, egészen eddig nem fájt.
Persze ez nem teljesen volt igaz. Azért, ha szétszedik az ember bokáját, nem szívesen áll rá még majdnem egy hónap elteltével sem.
- Tudod, hogy nem így gondoltam. - Hangja szelíd volt, szinte már aggódó. - Azt a, hogy jobban ki fogsz borulni. Érted, hogy értem...
Értettem, sőt magam is csodálkoztam, mennyire jól viseltem a temetőben tett látogatást. Időközben megváltozott a hozzáállásom, és csak találgatni tudtam, hogy mi okból.
- Azt hiszem, beletörődtem. Fogadd el, amit nem tudsz megváltoztatni, és változtasd meg, amit nem tudsz elfogadni. Ez az életfilozófiám. Csak néha idő kell az elfogadáshoz.
Egykedvűen húztam a vállamon, mint aki éppen egy semleges témához fűz érdektelen megjegyzést. Daniel látszólag nem hitt nekem teljesen, hisz a furcsa tekintete ugyanúgy megmaradt.
- Ez a gyász természetes folyamata. Először a tagadás, mikor nem akarod elfogadni azt, ami történt. Aztán jön a...
- Ne játszd nekem a pszichológust! - szakítottam félbe. - Jól vagyok. Tényleg. Nem akarok lelkizni.
Elmosolyodott a makacsságomon.
- Nem a pszichológust akarom játszani, csak tudatni veled, hogy bármikor meghallgatlak.
- Rendes tőled.
Kerülni akartam a csend beálltát, ezért bekapcsoltam a tévét. Mindketten a képernyőre tapadtunk. Valami unalmas szilveszteri filmet adtak éppen, amit az év ezen szakában mindig idegösszeroppanásig játszanak. Elvárások nélkül váltogattam a csatornákat, de sehol nem találtam jó műsort. Lopva a mellettem ülőre pillantottam, és a szemem sarkából láttam, hogy ő is ezt teszi. Nem akartam szólni hozzá, de a gondolataim kikívánkoztak. Nagy hibám volt ez mindig is. Ha valami a szívemen, az pillanatokon belül a számon.
- Tudod miért voltam veled annyira ellenszenves az elején? - kérdeztem, amint lejjebb állítottam a hangerőt.
Daniel úgy tett, mint akit továbbra is a TV érdekel jobban, de tudtam, hogy nem így van. Csupán lazának akart tűnni.
- Ötletem sincs.
- Azt gondoltam, be akarod tölteni Will bácsi helyét, és még a róla megmaradt emlékeimet is kitörölnéd. Féltem, hogy nem fogok emlékezni rá, de már tudom, hogy ez nem így működik. Sosem leszel olyan, mint ő.
Csak ekkor váltak világossá számomra az érzelmeim. Talán mindaddig magamnak sem mertem beismerni őket. Akkor és ott megnyíltam, és már semmi sem szabhatott gátat az igazságnak.
- Nem tudom, ezt bóknak kéne-e vennem, de tényleg így van – helyeselt. - Nem akarok én pótolni senkit. Főleg nem egy idős urat. Fogadok, hogy nem tetszenék ősz hajjal.
Nevetve dobtam meg egy kispárnával. Úgy tűnt, mikor azt mondtam neki, hogy nem akarok lelkizni, komolyan vette. Hálás voltam ezért.
- Ki mondta, hogy így tetszel? - cukkoltam.
- Ki mondta, hogy nem?
A hangulat hirtelen ijesztően komolyra váltott. A kérdés ott lebegett az éterben, megválaszolatlanul. Nevetnünk kellett volna a képtelen felvetésen, azonban egyikünk sem tette. Daniel az arcomat fürkészte. Szinte belepirultam a pillantásába. Kiszolgáltatottnak éreztem magam azáltal, hogy megosztottam vele a gondolataimat.
- Hoznál nekem egy pohár vizet? - dobtam be mentőövként.
- Máris.
Amíg a doki a konyhába ment, volt időm végiggondolni a választ. Még sohasem töprengtem el ezen. Bár kimondani nem akartam, de kétségkívül vonzó pasinak találtam, és biztosra vettem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A nővérek rendszeresen sugdolóztak a folyosón miután elhalad mellettük. Ekkor eszembe jutott Chad, és egy eléggé béna ötlet, hogyan tehetjük féltékennyé a volt barátomat.
Felültem, és a kanapé támlájának vetettem a hátamat. Úgy tettem, mint aki nagy érdeklődéssel böngészi az Instagramot a telefonján, hogy hihető legyen az indoka annak, amivel előállok. A férfi hamarosan visszaért a vízzel. Nem voltam szomjas, de muszáj volt innom belőle. A végén még azt hihette volna, a zavarom végett küldtem el magam mellől.
- Hé, csinálunk egy képet? - mutattam felé a mobilt.
- A rajongóidnak?
Ironikusan felnevettem.
- Nincsenek olyanjaim.
- Legyen. Hány gombot gomboljak ki?
- Egyet se!
Szúrós, felháborodott pillantást intéztem felé, bár igazából szórakoztatott a lazasága. Mindketten a kamerába mosolyogtunk, és elsőre sikerült egy jó képet lőni. Az égők által biztosított félhomály kedvezőnek bizonyult a fotó szempontjából. Raktam rá effektet, hogy igényesebbnek tűnjön, és hozzáadtam pár menő hashtaget, hogy biztosan eljusson Chadhez is. Posztoltam, majd elégedett vigyorral fordultam Daniel felé. Az arca közelebb volt az enyémhez, mint számítottam rá, de nem tántorodtam meg.
- Köszi - biccentettem a telefon felé.
- Mi volt vele a célod?
Igyekeztem értetlen kifejezést felvenni.
- Megörökíteni a pillanatot?
Nem tudtam becsapni.
- És még?
Megadóan sóhajtottam. Hála a pihent orvosi elmének, nagyon is jól ismert már.
- Féltékennyé akarom tenni Chadet...
Legnagyobb meglepetésemre Daniel nem lett dühös. Azt vártam volna, hogy megsértődik, hiszen néha igencsak gyerekes viselkedést tanúsított az ilyen helyzetekben, de nem tette.
- Tudod, hogy tehetnéd azzá? - kérdezte.
- Hogyan?
- Így...
Az arcom után nyúlt. Meleg tenyere lágyan ért a bőrömhöz, és mire a szemeim ösztönösen lecsukódtak, már az ajkaival is megérintett. Nem akartam elhúzódni. Élveztem a csókját. Érződött, hogy nem kezdő ezen a téren. Az első nem tartott sok ideig. Elhúzódott, és a tekintetével kérdezte, akarom-e. Aprót bólintottam. A kocsiban elfogyasztott alkohol ekkor kezdett el hatni. Az egész testem ellazult, vágytam a gyengédségre. Újra megcsókolt, de ezúttal a hátamra döntött. A kanapé túl szűk volt, és bármelyik pillanatban a földön köthettünk volna ki, de nem érdekelt. Minél közelebb akartam tudni magamhoz. Végigsimítottam izmos testén, és rájöttem, mióta vártam már ezt a pillanatot. Mire felocsúdtam feszes mellizma bűvöletéből, már nem volt rajtam póló, és lassan a többi ruhadarab is lekerült rólam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése