29. Rész - Mennyit bír ki a barátság?

 A kocsira kínos csend ereszkedett. Mintha idegenek lettünk volna, akik egyáltalán nem szimpatikusak a másiknak. Scarlett mereven figyelte az utat. Bizonyára nemrég kapta meg a jogosítványát, hisz görcsösen ragaszkodott a kormányhoz, és a váltás sem ment neki túl könnyedén. Még az anyósülésen helyet foglaló Ethant sem méltatta pillantásával, nemhogy engem, aki annyiszor megbántotta már. A fiú a tájat tanulmányozta. Nem ezen a környéken lakott, de annak idején számtalanszor megfordult ezekben az utcákban. Nem tudtam, a múltunkon elmélkedik-e, de titkon reméltem, hogy igen.

Mire a házunkhoz értünk, már igazán kellemetlenül éreztem magamat. Folyamatosan azon agyaltam, mi lenne az illendő, de nem jutottam előrébb. Éreztem, hogy nekem lenne kötelességem megtörni a ránk telepedett fojtogató ellenségeskedést, de nem bírtam megszólalni. Mégis mit mondhattam volna? Hogy sajnálom? Bár teljes mértékben így volt, évek elteltével elég sovány vigaszt nyújtott a viselkedésemre nézve. Tisztában voltam vele, hogy én csesztem el. Mind Ethannel, mind pedig Scarletttel. Miután szakítottam a fiúval, a legjobb barátnőm már más szemmel nézett rám. Úgy gondolta, túl nagyra tartom magamat a foci miatt, de nem értettem egyet vele. Kezdetben ő is rúgta a bőrt, de csak 1 évig. Rájött, hogy nem neki való a sportok királya. Nem hibáztattam érte, valóban nem illett hozzá. Mivel elég könnyen felkapja a vizet, inkább a küzdősportok felé kacsingatott ezután.

A pohár akkor telt be nála, mikor Chad Parkerrel kezdtem kavarni. Akkor kijelentette, hogy nem fog asszisztálni az egoista törekvéseimhez, és azóta nem beszéltünk. Amint leparkolt a házunk előtt, ennek is eljött az ideje.

- Köszönöm a fuvart. Öhm...mennyivel tartozom? - kérdeztem esetlenül.

- Magadnál vagy?! - fordult hátra a lány lendületből. - Azt hiszed a pénzeddel minden szart lemoshatsz?

Ott helyben nekem ugrott volna, ha Ethan nem fogja vissza.

- Scar, nyugalom. Nem úgy értette. Semmi értelme ennek a sértődékenységnek.

Hálásan pillantottam a fiúra, de rögtön elűzte a jó érzésemet:

- Tudjuk jól, hogy elcseszte. Mi próbáltuk figyelmeztetni, de Chad és a hírnév vonzóbb ajánlat volt számára. Most már ő is tudja, hogy szarul választott, és...

- Oké, Ethan elég lesz - szakítottam félbe. - Szántok rám tíz percet? Összenéztek. A lányon látszott, hogy nem szívesen beszélget velem, de Ethan nógatása meggyőzte. Végtére is, régen egy banda voltunk. Ennek a tisztelete azért megért egy misét.

Mikor benyitottam a bejáraton, nyomomban a két vendéggel, apa igencsak meglepődött. Megígértem, hogy később mindent elmagyarázok, de amilyen gyorsan csak tudtam, a szobámba igyekeztem. Ott aztán fáradtan dobtam le magamat az ágyba. A fiú a gurulós irodai székemet vette kölcsön magának, de a lány állva maradt.

- Láttam, ahogy Chad Jessie-vel smárol - magyaráztam egykori legjobb barátnőmnek.

Nem is értem, mit vártam. Talán azt, hogy sajnálkozva vigasztalni kezd, és minden el van felejtve? Akkor nem ismertem annyira, mint reméltem. Unottan nézegette a körmeit. Egy cseppet sem hatotta meg.

- És? - kérdezett vissza.

- Szóval te is tudtad?

Cinikusan felnevetett.

- Édesem, rajtad kívül csak az nem tudta, aki vak vagy hülye.

- Miért nem szóltatok nekem? Ha tudtam volna...

- Chris, én annyiszor figyelmeztettelek! - kapcsolódott be Ethan. - Egyáltalán nem hittél nekem.

- Elszaladt veled a ló - vádaskodott tovább Scarlett. - Annyira nagyra lettél magaddal és a karszalagoddal, hogy mi már nem is érdekeltünk téged. Nem voltunk elég jók a te köreidbe. Mondd, mégis miért kellett volna, hogy figyelmeztessünk azok után?

Megadóan dőltem hátra a matracon. A hibáim hallatán mintha elszállt volna belőlem az erő. A világ forogni kezdett.

- Ti ezt nem érthetitek - kezdtem lassan. - Annyira vágytam az elismerésre, és mikor végre megkaptam, ki akartam élvezni minden egyes percét, de azt szerettem volna, hogy ti is részesei legyetek. Rossz eszközökhöz nyúltam. Elcsesztem.

Ismét csend állt be, de nem tudtam, ezúttal miért. Fekve nem láttam az arcokat, felülni pedig nem voltam képes. Nem lehettem biztos benne, hogy hisznek-e nekem, vagy sem. Vagy azért hallgattak, mert meglepődtek, vagy mert reménytelennek tartottak. Vártam, hogy ezúttal más szólaljon meg. Kíváncsi lettem, mi járhat a fejükben, de nem volt bátorságom megtudakolni. Ekkor tényleg olyan érzésem támadt, mintha idegenek lennénk.

- Nagyon is elcseszted - hangzott fel végre a lány hangja. - , de már tanultál a leckéből. Nem mondom, hogy nem haragszom rád. Ugyanakkor törődöm is veled. Ha nem tenném, nem hoztalak volna haza, és lehet, hogy te nem tudod, de ahányszor csak összefutok Amber-rel, mindig megkérdezem, hogy vagy.

A vihar után felbukkanó nap erejével költözött öröm a szívembe. A tudat, hogy érdemes lehetek a megbocsátásra, egyszeriben felvillanyozott. Végre elég bátornak éreztem magam, hogy kimondjam:

- Hiányzol, Scar. Az utóbbi időben jobban, mint valaha. Rájöttem, hogy akik az elmúlt két évben mellettem voltak, mind csak érdekből tették. Te voltál az egyetlen igaz barátom.

A szavaim súlya a plafonról nehezedett alá, maga alá temetve mindkettőnket. Teljesen kiszolgáltatottá váltam, nyíltan beszéltem az érzéseimről, holott sohasem szoktam. Olyan szintű izgatottsággal vártam a választ, hogy a fiúról közben meg is feledkeztem, amíg meg nem szólalt:

- Azt hiszem, rám itt már nincs szükség. Megyek is.

Egyikünk sem akadályozta meg benne. Szólni sem szóltunk hozzá. Elköszönt, majd csendben betette maga mögött az ajtót, összezárva engem a néhai legjobb barátnőmmel, akinek két választása volt: vagy felró előttem minden egyes bűnömet, sárba tiporva az egész életemet, vagy pedig megbocsájt, és megmenti azt, ami még menthető.