34. Rész - Boldog új évet!

 Fél óra múlva már a temető elhagyatott földútjait róttuk a szakadó hóesésben. Daniel szorosan mögöttem lépdelt. Akármennyire is rossz ötletnek tartotta az éjszakai sétát, végül mégis sikerült meggyőznöm, hogy eljöjjön velem. Nem lepődtem meg, mikor a temetkezési helyen egyetlen személyt sem pillantottunk meg. A kapuja nyitva állt, így akadálytalanul léphettünk be rajta. Egyetlen mankót vittem magammal csupán, hisz már ráállhattam a jobb lábamra is. Még nem terhelhettem meg nagyon, de jócskán javult az állapotom. A fizikai edzettségem ezzel egyenes arányban csökkent, de egyszerre csak egy problémával tudtam foglalkozni. Előbb a gyógyulás.

Lassan haladtunk, de nem volt messze a célunk. A szabad kezemben zseblámpát tartottam, ami bár nem adott túl sok fényt, nem szerettem volna nélkülözni. A héten eléggé fagyos volt az idő. A leesett hó világított a hold fényében, de a sírokat nem takarta a jeges csapadék. Gondosan letakarították őket, ezért csak minimális, a még friss fehér réteg fedte a nagy márványtömböket. Keresgélés nélkül is tudtam, hol találjuk Dr. Carter nyughelyét. A közelben volt egy pad, helyet foglaltam rajta. Nem érdekelt, hogy mennyire hideg a sötét fa, muszáj volt pihennem.

Szótlanul meredtünk a sírra. Nem akartam megtörni a csendet. A lámpát is lekapcsoltam, teljesen egybeolvadtam a sötétséggel, mintha ott sem lettem volna. Az idő múlását nem érzékeltem, azokban a percekben csak épphogy léteztem. Hiába vártam, hogy tomboljon bennem ezernyi érzés, csak az üresség volt, ami jobban felemésztett, mint bármi más a világon. Azt akartam, hogy fájjon, de nem fájt. Beletörődtem. Tudtam, hogy már egy jobb helyen van. Sosem kötődtem különösképpen a valláshoz, de Will bácsi miatt reméltem, hogy van isten. Nemcsak orvosként remekelt az életben, türelmes, és példát statuáló módon viselkedett az emberekkel. Biztos voltam benne, hogyha létezik mennyország, ő oda került. Sohasem adtam tudtára, hogy milyen sokat jelent nekem. Reménykedtem, hogy odafentről lát, és tudja, mennyit gondolok rá.

Az órám pittyegése szakított ki a gondolataim közül. Daniel immár ott ült mellettem, a keze az enyémben pihent. Nem is éreztem, hogy hozzám ért, és akkor már nem is állt szándékomban elhúzódni.

- Boldog új évet - köszöntöttem a két orvost, de a hangom nem volt túl lelkes.

Sokkal inkább hasonlított egy életunt vénasszonyéra, mint a sajátomra.

- Boldog új évet.

A férfi átkarolt, és percekig abban a pózban maradtunk. Már nem érdekelt, hogy nem a kőkemény sportolót látja bennem. Nem féltem megmutatni előtte a másik oldalamat. Nem ítélkezett. Az érintése, a hangsúlya, a nyugodtsága mind arról tanúskodott, hogy nem ítél el.

- Mennünk kéne - szólalt meg egy idő után.

Aprót bólintottam, majd utoljára a sírra pillantottam. Halvány mosoly suhant át az arcomon. Arra gondoltam, Dr. Carter biztosan örülne, hogy otthagytam végre Chadet. Sohasem kedvelte, és őszintén szólva, már én sem bántam, hogy kimondtam a végszót. Könnyebbé vált a szívem a búcsú pillanatakor. Megbékélve fordítottam hátat, és ugyanolyan csendben távoztam, ahogyan érkeztem.

Amint elhajtottunk a környékről, első dolgom volt bekapcsolni a rádiót. Elegem lett a némaságból, és az autó motorjának duruzsolása nem adott elég zajt. Indulás előtt előzékenyen magamhoz vettem a pezsgő maradékát, így most azt is előkerestem. Egy húzásra ittam meg az utolsó két decit, és reménykedtem, hogy otthon találok még.

- Minden rendben? - kérdezte Daniel aggódó pillantást vetve felém.

- Kutya bajom, - vigyorogtam erőltetetten.- csak nem bírom ezt a számot.

Csatornát váltottam, és mintha az én kérésemre történt volna, felcsendült a The Score Unstoppable című dala.

- Ez az én dalom! - kiáltottam nevetve, majd énekelni kezdtem.

Amióta csak ismertem a számot, mindig ezt hallgattam a meccseim előtt. Amint felcsendült az erőteljes ritmus, és a motiváló szöveg, tényleg azt éreztem, megállíthatatlan vagyok. Az önbizalmam visszatért, és forrón áradt végig a testemben. A türelmetlenség, hogy újra pályára léphessek, veszélyes mértékig szökött fel. Legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból, hogy végigszaladjak a Temze partján. Emeltem a hangerőn, de abban a pillanatban egy sziréna villogása tükröződött a visszapillantóban.

- Bassza meg! - ütött a kormányra Daniel, majd lassított.

A zenét egyetlen gombnyomással elnémította. Ő ugyanúgy ivott a pezsgőből, de csak egy pohárkával, annak is már vagy három órája. Nem mertem tippelni, vajon mennyi idő alatt szívódik fel az alkohol, de reménykedtem, hogy elégnek bizonyul.

Két egyenruhás férfi lépett a kocsi mellé. Daniel letekerte az ablakot.

- Valami gond van, biztosurak? Talán túl gyorsan hajtottam?

- Erről szó sincs, csupán egy rutinellenőrzés. Az év ezen szakaszában sosem lehet tudni.

Az igazoltatás alatt próbáltam természetesen viselkedni. Bármennyire is kényszeríteni akart az alkohol, hogy valami hülyeséget csináljak, vagy mondjak, nem tettem. Ezúttal nem hagytam magam. Csak azon imádkoztam, hogy a szonda ne kerüljön elő. Félve a rendőrre pillantottam, akinek a tekintete éppen akkor akadt meg az üres pezsgős üvegen.

- Hová viszi a lányt, ha szabad tudnom? - kérdezte a kövér tiszt a dokitól.

- Természetesen haza. Bulizni volt, és rosszul lett.

- Pizsamában?

A nyurga zsaru behajolt az ablakon, és hitetlenül felhúzta a szemöldökét. Daniel ártatlanul húzott egyet a vállán.

- Ottalvós buli.

Látszott, hogy ez nem győzte meg őket, ezért sürgősen ki kellett találnom valamit.

- Ne értsék félre, ő a bátyám - A két fickó összenézett, majd minket kezdtek méregetni. Az arckifejezésük végett hozzátettem: - Örökbe fogadtak.

Kis habozás után végre elengedtek minket.

- Menjenek, de semmi garázdaság. Boldog új évet, fiatalok.

Ezt úgy mondta a dagi, mintha hatalmas engedékenységről tett volna tanúbizonyságot. Végtére is nem követtünk el semmit, szóval nem volt miért feltartania minket. Daniel beindította az autót, és cinkosul rám mosolygott. Én is elvigyorodtam, majd újra bekapcsoltam a rádiót, hogy folytassam, amit elkezdtem, csak ezúttal egy elcsépelt Ed Sheeran dal kíséretében.