31. Rész - Boldog karácsonyt!

 Daniel kezdetben nem akarta elfogadni a meghívást, de a szemeiben látszott, hogy nem azért, mert nincs kedve. Udvariasan mentegetőzött, bizonygatta, hogy meglesz egyedül is, ám anya addig győzködte, mígnem kénytelen volt beleegyezni. Sajnos. A megállapodás (mivel a heves hárítás miatt ez a kifejezés illett rá leginkább) szentestére szólt, egy vacsora erejéig. A felnőttek jóváhagyták a 18:00-ás időpontot, majd elbúcsúztunk.

Duzzogva csaptam be magam mögött a kocsi ajtaját.

- Ezt meg miért kellett?! - támadtam le anyát, amint ő is beszállt. - Tudod, hogy nem vagyunk jó viszonyban.

- Szerintem Dr. Way ezt nem így látja. Különben is, ha már pénzt nem akart elfogadni a segítségéért, akkor másként kell meghálálnunk. Hagynád, hogy egyedül töltse az ünnepeket?

Cseppet sem önszántamból, de be kellett ismernem, hogy jogosak a felhozott érvek. A karácsonyi időszak a szeretetre és a család melegére épül, ezért senkinek sem kívánnám, hogy egyedül maradjon a magasztos napokon.

- Jó, de akkor sem fogok jópofizni.

- Nem is kell, kicsim. Elég ha csendben maradsz.

Erre elnevettem magam, és anya is követte a példámat. A csend és én nem igazán voltunk baráti viszonyban. Jó volt anyával együtt kacagni. Végre azt éreztem, hogy nem haragszik rám. Annyi baromságot csináltam a közelmúltban, hogy felsorolni sem tudnám, de akárhányszor is lettem lecseszve értük, ő mindig megbocsátott végül. Hálás lehettem neki ezért. Biztosan szívesen játszotta volna a sértődöttet, hogy bizonyítsa, neki is vannak érzései, de sohasem tette. Háttérbe szorította a saját büszkeségét, és az én javamat helyezte az előtérbe. Talán tanulnom kellett volna a példájából.

Mielőtt hazamentünk, még megejtettük az ünnepi bevásárlást. A gurulós kocsi fogókájának támaszkodva jártam a sorokat, ami duplán jól jött. Nem kellett a mankó, és volt ki tolja a kosarat. Bármennyire is szégyelltem bevallani, lefárasztott a hercehurca. Másra sem vágytam jobban, minthogy hazaérjek és az ágyamba dőlhessek. Egy óra elteltével ez is megtörtént, de nem maradt sokáig nyugtom. A takarításban és a díszítésben nem segédkezhettem, de a többiek gondoskodtak róla, hogy nekem is akadjon valami tennivaló. Az égők bogozása rám várt, amire az egész karácsony legrettegettebb műveleteként tekintettem.

Majdnem egy órámba került, mire végeztem mind a négy égősorral, de hasznosnak bizonyult az elfoglaltság. Közben alkalomhoz illő dalokat hallgattam, és teljesen megfeledkeztem Chadről. Az ünnepi hangulatom lassacskán fokozódott. Ideje volt, hisz a decemberi káosz miatt ki is ment a fejemből a nemes alkalom. Az ajándékvásárlás szintúgy elmaradt a részemről, de reméltem, hogy senki sem veszi a szívére. Később mindenképpen be akartam pótolni, ám egyelőre ötletem sem akadt, kinek mit adhatnék.

Sajnos túl hamar elérkezett a szenteste. Chad még mindig nem jelentkezett, és gyanítottam, hogy már nem is fog. Egyedül Ambernek számoltam be a szakításunkról. Nem akartam, hogy lehúzza a hangulatot a hír, ezért a szüleimet kíméltem tőle. Az újdonsült exemmel ellentétben, a másik volt barátom vette a fáradtságot, hogy megkérdezze, mi van velem. Aprócska gesztus, de igencsak jólesett a figyelmessége. Mosolyogva olvastam el az üzeneteit.

- Mit vigyorogsz? - érdeklődött Amber közelebb hajolva a kijelzőhöz.

Épp a konyhában ücsörögtünk, arra várva, hogy anya kiadja az utasításokat.

- Nem is vigyorogtam - feleltem, majd lezártam a készüléket.

- Csak nem Ethan?

Pasiügyekben sohasem lehetett becsapni a húgomat. Valami égből jövő tehetségénél fogva mindig kiszagolta az alakuló románcokat, és gyakran engem sem kímélt meg attól, hogy a suli legújabb párjának össze nem illőségéről tartson kiselőadást.

- De, ő. De csend, nem akarom, hogy meghallják.

Amint anya belépett a konyhába, máris vége szakadt a békés semmittevés időszakának. Kénytelen voltam jó darabig elbúcsúzni a telefonomtól. Sajnos a főzés volt az a folyamat, amiben ülve is a hasznomat vették.

- Chris, te aprítsd fel a zöldségeket, addig Amberrel nekiállunk az előételnek.

Fél 6 volt, mire mindennel elkészültünk. A konyhában kevergő illatok isteni menüről árulkodtak. A fenyőfa feldíszítve magasodott a nappali közepén, a terítést pedig apa intézte. Minden a tökéletesség látszatát keltette, gondtalannak tűntünk mindannyian. Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy megnyugszik a szívem. Mindaddig lebegtem ebben a boldog tudatlanságban, míg rá nem eszméltem Daniel érkezésére. Megszólalt a csengő, és csilingelése azonnal visszarántott a tökéletlen valóságba.

Amber rohant fel átöltözni, én pedig utána bicegtem. A felsőm lisztes lett, ezét kénytelen voltam másikat felvenni. Kiskoromtól kezdve feleslegesnek tartottam a családi vacsorához való kiöltözést. Az ember ugyanúgy és ugyanazokkal a személyekkel ül le enni, mint máskor, csak ezúttal fel van díszítve a ház, és az étlap is jelentősen nagyobb kínálatban áll rendelkezésre. Minden évben szereztem egy új karácsonyi pulcsit, és részemről le volt tudva a tiszteletadás. A tavalyi tél végi leárazáson vett bordó, rénszarvasos pulcsim már előkészítve hevert az ágyon. Belebújtam, összekötöttem a hajamat, és indultam is vissza a földszintre. Igyekeztem magamra erőltetni egy mosoly.

Természetesen előbb kész lettem a húgomnál. A tekintetek szinte lyukat égettek rajtam, de inkább a lépcsőfokokra koncentráltam, mint az engem figyelemmel kísérőkre.

- Nahát, Chris. Szándékosan, vagy véletlen öltöztetek össze Dr. Wayjel? - nevetett anya.

Kelletlenül felpillantottam. Az említett a karácsonyfa mellett állt, kezében egy pohár borral. Valóban bordó inget viselt. A mosoly ott ragadt az arcán, és hiába fúrtam a tekintetemet az övébe, nem akarta elfordítani a fejét.

- Ha szándékos lenne, bizonyára orvosi köpenyt viselnénk mindketten - feleltem, majd letipegtem a lépcsőn.

Az étkező felé indultam, de Daniel az utamat állta.

- Cuki a pulcsid - szólalt meg a benne rejlő stylist.

- Nem nagyon érdekel a véleményed.

Megkerülni képtelen voltam, hisz szinte az ajtó előtt terpeszkedett.

- Ne is tagadd, hogy miattam öltöztél ki. De ne félj, nem hagyom köszönet nélkül. Hoztam neked valamit.

Átnyújtott egy ajándéktasakot. Gyanakodva pillantottam rá, majd a dokit is kételkedve mértem végig, attól tartva, hogy bomba lapul a szatyorban

- Megtisztelő - mondtam ki köszönetképpen.

Sürgetni akart, hogy nézzem meg mit rejt, de eszem ágában sem volt. A húgom a legjobbkor érkezett a segítségemre.

- Boldog karácsonyt mindenkinek! - köszöntött minket fennhangon az emeletről.

Minden szempár rá szegeződött. Velem ellentétben, ő úgy gondolta, kötelessége kicsípnie magát. Piros, térdig érő pörgős ruhájában és szintén vérvörös magassarkújában lépdelt lefelé a lépcsőn. A haját kontyba fogta össze, és a smink is elmaradhatatlan része volt a megjelenésének.

- Nem tudtam, hogy van testvéred - súgta Daniel.

Lopva rápillantottam. Pislogás nélkül meredt Amberre, aki láthatóan élvezte az őt körülvevő figyelmet. Díva módjára mosolygott, és cseppet sem jött zavarba.

- Csak nem rabolta el a szívedet? - kérdeztem gúnyosan.

- Ugyan. Az már egy rénszarvasnál van.

Elkerekedett szemekkel fordultam felé, de nem volt időm reagálni az elszólására. Amber odaért hozzánk, készen rá, hogy bemutatkozzon a dokinak.

- Amber Brooks - nyújtott kezet a húgom.

Daniel magához húzta a kezét, hogy apró csókot lehelhessen rá.

- Daniel Way.

A régimódi jelenet után kacér mosolyt villantott felém, majd a konyhába indult a lánnyal együtt. Nem voltam képes követni őket. Földbegyökerezett lábbal álltam az ajtóban, a dokira meredve. Belém markolt a félelem, hogy valóban igazat mondott a kórházban. Talán mégis randira akart hívni? Minimum hat évvel idősebb, biztosan csak szívatott.

Anya már türelmetlenül szólongatott. Felocsúdva foglaltam el az utolsó szabad széket apa és Amber között. Daniel velem szemben ült. A háziasszony eközben szorgosan felszolgálta az előételt, majd apa rövid karácsonyi köszöntője után nagy örömömre enni kezdtünk. A kaja elfeledtette velem az értetlenül cikázó gondolataimat, sőt annyira jól végezte a dolgát, hogy az este további részében egyáltalán nem gondoltam a hallottakra. Nem esett felesleges szó az asztalnál, azonban mire a desszerthez értünk, már mindenki elégedett volt a jóllakástól, és a légkör megkívánta a társalgást. Előkerült pár régebbi ünnepi történet, amiken aztán jókat nevettünk. Szinte idillinek tűnt a pillanat, de apa képtelen volt visszafogni magát. Az állapotomról kezdett érdeklődni a hivatásbelitől, ezzel végleg elvéve az étvágyamat.

- Hamarosan már a saját lábán járhat - nyugtatott meg minket Dr. Way. - Újévkor már kezdheti is a rehabilitációt, ami pár hetet vesz majd igénybe. Onnantól csak tőle függ, hogy mikor tér vissza a csapatához, de egy jó kapitány mindent megtesz a többiekért, nem igaz?

Utolsó mondatánál már engem figyelt. Lesütöttem a tekintetem. Ő még mindig nem tudott róla. Nem tudta, hogy mi történt, ám apa tett róla, hogy ez megváltozzon.

- Chris nem kapitány többé.

- Colin! - szólt közbe anya felháborodva.

Könnyek szöktek a szemeimbe, de kipislogtam őket onnan. Nem láthattak gyengének, főleg nem karácsonykor!

- Az orvosa. Joga van tudni - hárított apa, és a hangjában nem bujkált rosszindulat.

Úgy mondta, mintha csak azt közölné, mennyire nyert a Chelsea a rangadón. Hátratoltam a székemet. Felálltam.

- Elfáradtam. Felmegyek a szobámba - jelentettem ki.

Az indok eléggé átlátszó volt, de cseppet sem érdekeltek a vélemények. Anya utánam szólt, de nem álltam meg. Amilyen gyorsan csak lehetett, bevonultam a magam szentélyébe, és a csukott ajtó mögé menekültem. Legyőzötten zuhantam az ágyamba. A sírás már nem kerülgetett. Valamiért békén hagytak a könnyek. Csak feküdtem mozdulatlanul, a haszontalanságomon merengve.

Nemsokára kopogás hallatszott. Választ nem adtam, de nem is volt rá szüksége az illetőnek. Daniel lépett be a szobába. Gyorsan körbenézett, de nem időzött sokat a terep felderítésével. Bizonyára nem akart udvariatlannak mutatkozni, ezért inkább leült mellém.

- Sajnálom. Nem foglak arról faggatni, hogy mi történt.

Ezért végtelenül hálás voltam, mégis azt éreztem, megosztanám vele, de nem tettem, hisz ezzel öngólt rúgtam volna.

- Azért jöttél, hogy megmondd, sajnálod? - kérdeztem.

- Azért, hogy megmondjam, én nem hiszlek kevesebbnek emiatt. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, amint lehetséges, újra küzdeni fogsz. Fogalmam sincs, mi történt, de az biztos, hogy te nem adod ilyen könnyen a karszalagodat.

Felnevettem. Bujkált bennem valami cinikusság, de még a gúny kifejezéséhez is túl erőtlen volt a hangom. Valamikor magam is így vélekedtem a kitartásomról, azonban már nem is emlékeztem, mikor volt ilyen.

- Szedd össze magad, és gyere. Még meg sem nézted az ajándékodat.

Megfogta a kezeimet, aminek hatására borzongás futott végig a testemen. Nem számítottam az érintésére, és arra végképp nem, hogy ülő helyzetbe húz. Meglepődtem, olyannyira, hogy semmilyen ellenállás kifejtésére nem voltam képes. Daniel elszámította magát, és nagyobb erővel húzott fel, mint kellett volna. Egyenesen a karjaiban landoltam. Átöleltem. Szorosan.